Alföld - 48. évf. 3. sz. (1997. március)

vissza a tartalomjegyzékre | a borítólapra | az EPA nyitólapra


Szilágyi Zsófia

Csöndpuszta

Lázár Ervin: Csillagmajor

„Úgy érzem, itt az ideje, hogy elmondjam az óriást" - kezdi történetét a Csillagmajor első novellájának elbeszélője, hajdani kisfiú-önmaga szemével láttatva a csodát az útjába kerülő, hegynek látszó óriást. Ez az elbeszélés - még ha nem is sorolhatjuk a kötet legérdekesebb, legsikerültebb darabjai közé - kulcsfontosságú a novelláskötet egésze szempontjából: itt ismerkedünk meg a Csillagmajor főszereplőjével, a rácpácegresi tájjal, itt lépünk be a novellák - az eddigi Lázár Ervin-elbeszélésekhez hasonlóan - „játék, mese és valóság határának vékonyka mezsgyéjén" (Szentesi Zsolt, Alföld, 1995/12, 93.) egyensúlyozó világába, itt találkozunk először a gyermekkori élményeit felnőttkorában megformáló narrátorral. A történetmesélés idejére iskolásfiúvá átalakuló narrátor az óriással találkozva még apróbbá változik: katicabogárhoz, hangyához, szúnyoghoz hasonlítja a hegy formájú emberen (ember formájú hegyen?) mászó önmagát. A rácpácegresi tájnak és lakóinak viszonyát szimbolizálja ez az „átváltozás": az ember itt csak annyira uralkodik a természeten, amennyire egy hangya uralhatja a hegyet, s az embert környező világ éppen annyira félelmetes, mint ez a megelevenedő domb, amely megölhetné ugyan a kisfiút, mégsem lapítja agyon, sőt, talán még segít is neki.

S ha ezt az óriással találkozó egykori rácpácegresi kisfiút nem is nevezhetjük teljes bizonyossággal mind a tizenöt történet narrátorának, a kötetben mégis meghatározó lesz a gyermeki nézőpont: egy kisfiú mesél a gyolcsinges, titokzatos idegenről (Csillagmajor), a „konyhai vicik-vacakokat" ellopkodó angyalról (A tolvaj), a csecsemőjével az üldözők elől menekülő, Szűz Máriára emlékeztető asszonyról (Az asszony). S a szövegben több olyan utalást is találunk, amely jelzi, hogy ez a kisfiú az elbeszélés idejére nemcsak felnőtté vált, de vélhetőleg el is került a pusztáról: „Akárha El Greco festette volna világra, olyan volt Isztika - de Rácpácegresen nem ismerték El Grecot". - mondja az A grófnőben; „Most, felnőtt férfiként, felriadok néha éjszaka, és fülelek. Hátha itt motoz a lakásban egy angyal! Hátha szüksége van valamire a dolgaim közül! De nem moccan semmi, csak a csend hasogatja a dobhártyámat." - fejezi be az A tolvajt. S ha a kötetet igyekszünk műfaji sajátosságainak megfelelően, különálló elbeszélésekből megszerveződő műegészként, vagyis novellaciklusként olvasni, az utolsó történetben megelevenedni láthatjuk ezt a narrátort: ennek a novellának nem az elbeszélője, hanem a hőse lesz az a pusztáról a városba került férfi, aki „tündérekkel hadakozó meg hangokat halló" anyjáért jön haza, hogy elvigye erről a fokozatosan elnéptelenedő vidékről. Az otthonába, ősei földjére visszatérő gyermek magatartásának két eltérő modelljét is megmutatja a kötet: az A kút hőse a „fujtogató" városba akarja vinni az anyját, és nem akar hinni már a tündérekben, a csodákban, a föld alól hallatszó citeraszóban („ - Nem hallok semmit - még jobban emelte a hangját, hogy túl tudja kiabálni a dübörgő zenét. - Csönd van itt, anyám, néma csönd."); az A szökés c. elbeszélés elvesztett otthonába visszataláló kisfiú-hőse azonban átveszi szülei szerepét, az ő életüket éli tovább. Ebben az elbeszélésben a nevelőintézetből megszökő kisfiú a névadás és az életet adó víz (ami könnyen a népmesékből ismert „élet vizét" idézheti fel az olvasóban) segítségével éleszti fel a halott tanyát, a már élettelennek látszó állatokat, s ezzel szülei helyébe lép: „Fáradt, darabos mozdulatokkal, mint egy férfi, levetkőzött. Az apja párnájára tette a fejét, az anyja takaróját húzta magára." (kiemelések tőlem - Sz. Zs.) Ez a kétféle magatartásforma Lázár Ervin sorsának és szülőföldjéhez való viszonyának ismeretében szimbolikus értelművé válhat: a lassan haldokló pusztát a városra cserélő író nem térhet már vissza gyermekkorának világába, de a szavak (névadás), az írás, a mesélés (a beszéd és az élő, folyó víz a mitikus tudatban gyakran azonosítódik) segítségével igyekszik életben tartani a Rácpácegressé változott Alsórácegrespusztát. (A novelláskötetben egyébként már nevében is elkülönül ez a mese és valóság, történelem és időnkívüliség, öröklét és múlandóság határán elterülő település a környező falvaktól, városoktól, hiszen egyedül Lázár Ervin szülőhelye kap ilyen kitalált, játékos hangzású nevet, Simontornya, Sárszentlőrinc, Györköny stb. valódi nevén szerepel a kötetben.)

A Lázár Ervin írói világát vizsgáló kevés számú munkák egyikében Szentesi Zsolt Kosztolányi - eredetileg Gelléri Andor Endrére vonatkoztatott - fogalmát, a „tündéri realizmust" tartja megfelelőnek az író módszerének, világlátásának, poétikájának jellemzésére, hiszen véleménye szerint Lázár Ervin azt tárja az olvasó elé, hogy „a létezés, az élet mérhetetlenül szegényebb, sőt már-már elviselhetetlen lenne a mindent feloldó humor, a játékosság, a mesei szemlélet nélkül" (Alföld 1995/12, 95.). A valóság mesévé oldását, a tragédia csodába fordulását jól demonstrálja a Csillagmajor egyik legszebb novellája, az A bajnok: az idegen katonákat súlylökésben, magasugrásban és futásban legyőző, s ezért életével fizető Hötöle története a géppisztolysorozattal is lezárulhatna, de a novella a bajnok csodálatos feltámadásával (életben maradásával?) ér véget - a fiú nagyanyja vízzel életre kelti Hötölét, a vérző sebek piros virággá, a golyók cseresznyemagokká változnak. A víz motivikus, szimbolikus jelentése e novella alapján tovább gazdagítható, hiszen a narrátortól megtudjuk, hogy Hötöle nagyanyja, Csótár Rozál, a hideg víz segítségével hajdan elpusztítani szerette volna csecsemő unokáját, de valójában így edzette meg, tette sebezhetetlenné a fiút: ez a történet akár az Achilles-mítosz parafrázisaként is felfogható, hiszen nemcsak a sebezhetetlenné tevő víz, de a futás, gyorsaság, legyőzhetetlenség motívumok alapján is párhuzamba állíthatjuk a két hőst. (Gondoljunk csak Achilles eposzi jelzőjére, a gyorslábúra.)

Az A bajnokhoz hasonlóan a novelláskötet szinte valamennyi darabjában megfigyelhetünk valamilyen csodás, mesei vagy akár mitikus történést: a kötet címét adó novellában egy ismeretlen, talán halott férfi szedi a rácpácegresiekkel a kukoricát; az A tolvajban egy angyal, az A kovácsban maga az ördög látogat el a faluba; Az asszonyban a csecsemőjével menekülő nőt elrejtő Rácpácegres láthatatlanná válik; az A keserűfűben a kitelepítés elől menekülő sváb házaspár szivárványszínűen virágzó keserűfűvé változik. S bár az első novella olvastán még azt hihettük, Rácpácegresen csak a gyerekek látják meg a csodákat („Akkor mégsem szóltam az óriásról senkinek. Talán attól féltem, nem hiszik el." - mondja Az óriás elbeszélője), számos elbeszélésből világossá válik, hogy a felnőtt szereplők (a több novellában is az „áruló" szerepét játszó Bederik Duri kivételével) is ugyanebben a mesevilágban élnek: mindnyájan látják, hogy a tolvaj kisgyereknek borzos fehér szárnyai vannak; egész Rácpácegres megérti, hogy maga az ördög kereste fel Szűcs Lajos kovácsműhelyét; Hujber Gyula, aki hazaviszi a györkönyi temetőbe a virággá változott sváb házaspárt „tudta, hogy ilyen virág nincs, de egy kicsit sem lepődött meg".

Az eddigiekben szándékosan hallgattunk a kötet A kujtorgó c. darabjáról, pedig ebből az elbeszélésből sem hiányzik a csodás történés: egy megölt férfi vére a világot elborító vérfolyammá duzzad a novellában. Az A kujtorgót azonban Lázár Ervin tudatosan kiemelte a ciklus kontextusából, hiszen az író (aki ezúttal jól elkülöníthető a narrátortól) egyedül ezt az elbeszélést zárta a keletkezés idejének és helyének megjelölésével: Szigliget, 1989. március-Budapest, 1991. január. Ez a zárlat a novella szüzséjének fényében természetesen jelentésessé válik: vélhetőleg a jugoszláviai eseményekre utal elsősorban, s ezáltal (véleményünk szerint nem túl szerencsés módon) kiszakítja az A kujtorgót a novellaciklus többé-kevésbé koherens egészéből. Hiszen hiába tűnik a többi elbeszéléssel közös szereplői és helyszíne révén ez a novella is a ciklus szerves darabjának, hiába lehet ennek a mindent elöntő vérfolyamnak századunk történelmére vonatkoztatható általános jelentése, ez a befejezés az olvasót arra készteti, hogy a cselekményidőn kívül eső történésekhez próbálja kapcsolni az A kujtorgót. Míg ez a novella a megírás idejéhez kapcsolható, addig a többi elbeszélés századunk harmincas éveitől egészen a hatvanas-hetvenes éveiig terjedő időkeretbe foglalható: az egymást laza időrendben követő novellákat nemcsak a történet ideje, de a visszatérő szereplők, az egységes világkép, a csaknem következetesen végigvitt, állandó elbeszélői nézőpont, s az állandó helyszín is egységgé szervezi. A több novellában is felbukkanó hősök olyan módon fűzik össze az elbeszéléseket, ahogy Mikszáthnál A tót atyafiak - A jó palócokban: van olyan szereplő, aki akár hat-hét alkalommal is felbukkan, egyik helyen fontosabb, másutt szinte jelentéktelen szerepet játszva, a ciklus során változatlan jellemvonásokkal. A Csillagmajorban ez két hős esetében figyelhető meg leginkább: Bederik Duri, akivel mindössze két ízben találkozunk a kötetben, Az asszonyban és A keserűfűben egyaránt az áruló, a feljelentő szerepét játssza, s ezáltal az egész ciklus legnegatívabb figurája lesz; Priger András, öt elbeszélés szereplőjeként, a vészmadár, az örök borúlátó szerepkörét veszi magára. A novellaciklus visszatérő szereplői továbbá annak a családnak a tagjai is, amelybe a narrátor egykor kisfiúként tartozott, ezeknek a hősöknek azonban nincs neve, csak apám, anyám, gyerekek elnevezéseken szerepelnek a kötetben. Ha azonban a kötetzáró elbeszélést a már említett módon fogjuk fel (vagyis A kút főhősében a kötet narrátorát látjuk megszemélyesülni), megtudhatjuk a családtagok vezetéknevét (Bődör): ezzel a névvel máshol nem találkozunk a kötetben, így nem zárható ki az effajta olvasat lehetősége. (Ebben az esetben, azonosnak látva az Az asszony, A tolvaj és A kút szereplőit, az utolsó novella ismeretében a kötetbéli családról szóló korábbi elbeszéléseket is másképpen olvashatjuk újra.)

A kötet egységességéről szólva nem hallgathatjuk el azonban azt sem, hogy a novellák színvonala egyenetlen, vannak gyengébben sikerült, talán elhagyhatónak is nevezhető elbeszélések (például A cirkusz) és kiváló, igen jól megírt novellák (A bajnokra, A grófnőre, A keserűfűre gondolunk itt elsősorban), valamint olyanok is, amelyek nem tartoznak ugyan a legkiválóbbak közé, de a novelláskötet szövegegésszé szerveződése szempontjából kulcsfontosságúak (Az óriás, A kút).

A Csillagmajor koherenciájának létrejöttében azonban mindenképpen a kötet „főhősének", a novellák közös helyszínének, Rácpácegresnek jut a legfontosabb szerep. A település XX. századi történetének fordulópontjait felvillantó elbeszélések alapján úgy tűnik a rácpácegresi „csodavilág" és lakói a történelmi tragédiákat (világháború, üldözések, kitelepítés) túlélik, feloldják, megszelídítik, egészen addig, amíg az utolsó előtti novellában, az A ládában megjelenik az első televízió, és - a népmesei kisgömböchöz hasonlóan - lenyeli a falu összes lakóját. A televízió szinte pusztító erővé válik a (némi iróniát sem nélkülöző) novellában, s azzal irtja ki az embereket, hogy szó helyett képpel árasztja el őket: „Ott ültek hát tátott szájjal, fölkiáltva, fölsikkantva. A ládából dőlt rájuk a kép, előbb bokáig ért, aztán mellközépig, majd szép lassan ellepte őket." Rácpácegres tehát akkor hal meg, ha eltűnik belőle a szó, s akkor támasztható fel, ha szóvá, beszéddé, szöveggé formálódik (gondoljunk itt A szökés c. novelláról mondottakra). A rácpácegresi világból utolsóként az olvasó elé lépő öregasszony számára a beszéd, a megértés Istennel emelkedik azonos rangra: „Úgy vagyok, mint az öregasszony a tévében. Mariskámnál láttam, benna faluban. Mutattak egy öregasszonyt, akinek az egész népe kiveszett, ő maradt már csak írmagnak. Gondold el, minden magyar kiveszne a földről, és csak egy maradna közülünk. És nem volna a világon senki, aki megértené a szavát. Ott állt szegény öregasszony egy búzatáblában, aztán csak mondta, mondta, valami imádságot mondhatott - de nem értette azt a földkerekségen senki. Akkor nagyot kívántam, hogy legyen Isten, mert ő megérti ezt az árva öregasszonyt is." S a szó valóban isteni, azaz teremtő erővé változhatott az író kezében: Alsórácegrespuszta elpusztult, beteljesítve nevében jelzett sorsát, de Rácpácegres, a „szövegtelepülés" (amelynek elnevezéséből talán nem véletlenül hiányzik a puszta szó) ezentúl élni fog, Lázár Ervin csillagmajorjában.