Alföld - 48. évf. 3. sz. (1997. március)
Még körben, itt a
Kegyszerek, a könyvek
Mindenütt, hosszú, tömött
Sorok, valami ültetvény, a
Gondos munka évei, különkötött
Tövek, lédús levélköteg, csak
Túl poros, lehetne írni is bele,
Szétmázolni, mint permetet,
Moníliát, az asztalon, a könyveken
A port, és ez a lámpa - zsírkő
Hamvveder - színültig telt, úgy
Égne, mélyről, mint egy elsüllyedt
Hajó, az összes ceremóniák nyoma, a
Rítusok kellékei, a szétgurult
Kockák, a teleírt lapok, fölszámolt
Jósda lim-loma, mint egy levetett
Báb, látszik, mint langyos pongyolán
A test nyoma, a hasíték, ahol kibújt
Az imágó, ami elmondja majd, egy
Mítosz, mondjuk könyv, egy Véda,
Tejüveg, cukorsüveg, mögötte, bent
Homályosan látszik az olvasó, a
Kockázó, az író, és a zsírkő lámpa
Ég, mint víz alól, a kisebb térben,
Ahol éltünk, csókoltunk, üvöltöttünk,
Ahol zene volt és beszéd és éji
Kockavetés lámpafénynél hajnalig, és ez
A mítosz éli túl, szabálymese, örök
Jelen, pedig már nem vagyunk itt, nincs
Az ágy, a szék helye, a fényeké, és ez
A lassú fátyol, ahogy múlttá lett, a
Por, amibe kusza jeleket firkáltunk,
Játékból.
Ettől még, persze, tart
Továbbra is, mint sötétben
A fregoli-kötél, és lógnak
Fönt a sejtelmes ruhák, a
Ténykedés, a telefonhoz le,
Beszélni, menni, és... nincs
Mentelem, csak így, hanyatlás-
Ban, fellebbezni a néma ruhákhoz,
Ott fönn, hogy legyen ma
Nézőszögem a pamlag sarkából a
Szomszéd háztető, a cserepek
Sora, egy macskakő, azon döcögjek,
És ne lenn, ahol a többiek, óvás
A hanyatlás, a testi kín, bianco
Szabadságlevél, az egyetlen,
Ahogy a felhő-pufajkákból kicsorog
A nedvesség az ismerős tető-nyereg
Fölött vagy lógnak csapzottan, akár
A döglött pingvinek.