Alföld - 48. évf. 3. sz. (1997. március)

vissza a tartalomjegyzékre | a borítólapra | az EPA nyitólapra


Simon Balázs

Egy véda

Még körben, itt a

Kegyszerek, a könyvek

Mindenütt, hosszú, tömött

Sorok, valami ültetvény, a

Gondos munka évei, különkötött

Tövek, lédús levélköteg, csak

Túl poros, lehetne írni is bele,

Szétmázolni, mint permetet,

Moníliát, az asztalon, a könyveken

A port, és ez a lámpa - zsírkő

Hamvveder - színültig telt, úgy

Égne, mélyről, mint egy elsüllyedt

Hajó, az összes ceremóniák nyoma, a

Rítusok kellékei, a szétgurult

Kockák, a teleírt lapok, fölszámolt

Jósda lim-loma, mint egy levetett

Báb, látszik, mint langyos pongyolán

A test nyoma, a hasíték, ahol kibújt

Az imágó, ami elmondja majd, egy

Mítosz, mondjuk könyv, egy Véda,

Tejüveg, cukorsüveg, mögötte, bent

Homályosan látszik az olvasó, a

Kockázó, az író, és a zsírkő lámpa

Ég, mint víz alól, a kisebb térben,

Ahol éltünk, csókoltunk, üvöltöttünk,

Ahol zene volt és beszéd és éji

Kockavetés lámpafénynél hajnalig, és ez

A mítosz éli túl, szabálymese, örök

Jelen, pedig már nem vagyunk itt, nincs

Az ágy, a szék helye, a fényeké, és ez

A lassú fátyol, ahogy múlttá lett, a

Por, amibe kusza jeleket firkáltunk,

Játékból.

Vagy lógnak

Ettől még, persze, tart

Továbbra is, mint sötétben

A fregoli-kötél, és lógnak

Fönt a sejtelmes ruhák, a

Ténykedés, a telefonhoz le,

Beszélni, menni, és... nincs

Mentelem, csak így, hanyatlás-

Ban, fellebbezni a néma ruhákhoz,

Ott fönn, hogy legyen ma

Nézőszögem a pamlag sarkából a

Szomszéd háztető, a cserepek

Sora, egy macskakő, azon döcögjek,

És ne lenn, ahol a többiek, óvás

A hanyatlás, a testi kín, bianco

Szabadságlevél, az egyetlen,

Ahogy a felhő-pufajkákból kicsorog

A nedvesség az ismerős tető-nyereg

Fölött vagy lógnak csapzottan, akár

A döglött pingvinek.