Alföld - 48. évf. 3. sz. (1997. március)

vissza a tartalomjegyzékre | a borítólapra | az EPA nyitólapra


Bazsányi Sándor

Tarzan New Yorkban

Temesi Ferenc: Pest

„Tarzan megy és megkeres Jane!" - kiáltja gyermekkori filmélményem párjáért aggódó hőse, majd nagyhirtelen kiugrik a New York-i felhőkarcoló bezárt ablakán. Körötte szertehulló üvegszilánkok, alatta a feneketlen mélység, a város, ő pedig akár a dzsungel indáin, az irdatlan épület szerelvényein megkapaszkodva és párkányán egyensúlyozva próbál menekülni az önmaga előidézte csávából.

Tarzan reflektálatlan lendülete, bájos őserdei darabossága azonban csak látszólag rímel a Temesi regényhős, Tengődi Zoltán ősporlódi indulatára, irodalmilag reflektált bárdolatlanságára. Tarzan nem megfelelni akar, és nem is kívánja New Yorkot meghódítani, őt csupán a szeszélyes véletlen, no és a városi ember mérhetetlen gonoszsága sodorta ebbe az inkább komikus, semmint heroikus helyzetbe. Temesi legfrisebb szépirodalmi gesztusának tétje viszont: belakni, bevenni a várost, Pestet; olyan városlakóvá válni, aki maga is alakítja környezetét, netán irodalmi formában meg is örökíti azt, egyszóval olyan városlakóvá válni, akivel több, más, sőt érdekesebb lesz a város, Pest, no és természetesen a magyar irodalom.

Szerzőnk csupán egyvalamiről feledkezik meg, nevezetesen arról, hogy egy várost belakni nem csak eltökéltség és heves öntudat, hanem kemény munka, alázat és odafigyelés dolga is. A jó városlakónak, egyedi kiválóságai mellett, egyéb tulajdonságokkal, készségekkel is illik rendelkeznie. A jó városlakó például mindig, de legalábbis gyakorta, odafigyel a többiekre, a többi városlakóra. Betartja, de legalábbis számításba veszi, a városi élet univerzális(nak is tekinthető) viselkedési normáit, érintkezési szabályait (villamoson, buszon, metrón, vagy a hentesnél a sorban, teszem azt). Egyszóval úgy őrzi a maga egyéniségét, hgoy ugyanakkor másokat is tiszteletben tart, de legalábbis minden elkövet e tisztelet megőrzése érdekében. A jó városlakó például ezt mondja: „Saját egyéniségem mértékegysége csakis a másokhoz való viszonyom alapján határozható meg. Értékeim, melyekről ugyan én tökéletesen meg vagyok győződve, csakis viszonylatokban, más értékelő nézőpontok kereszttüzében válhatnak megoszthatóvá, de legalábbis közölhetővé." A jó városlakó vele született, de legalábbis némi érzékkel elsajátítható, intelligenciája, tapintata nem puszta modorosság, épp csak annyira, amennyire az a megértéshez, a mások általi önismerethez, tehát az értelmes párbeszédhez szükségeltetik.

A jó városlakó viselkedési normáival némiképp párhuzamba állíthatók az irodalmi beszédforma, az irodalmi élet szabályai. S ezek a szabályok adnák a művészi megszólalás etikáját (nem etikettjét), miszerint az írónak bizony időnként viselkednie illik az olvasó előtt, de legalábbis nem árt néha odafigyelnie a párbeszédkészség fenntartására, netán az olvasói rokonszenv elnyerésére. No épp ez az, amit Temesi mintha nem tenne meg, de legalábbis az én olvasatom rendre erről árulkodik. Hogyan viselkedik, hogyan beszél hát a Pest városlakója? Miféle együttélési normákat illetve devianciákat lelhetünk fel e kötet nyelvhasználatában, stilizált világrajzában? Van-e esélye az olvasónak, mondjuk nekem, arra, hogy viszonylag otthonosan berendezkedjen Temesi városában, hogy, mint egyik városlakó a másikkal, értelmes párbeszédet folytasson a regény beszélőjével?

Ha tehát a jó városlakót a szabályok megtanulása, betartása, sőt idővel alakítása és módosítása jellemzi, úgy jó íróvá válni csakis az irodalmi formák és szabályok elsajátításával, begyakorlásával, sőt új szabályok és formák teremtésével lehetséges. Nagy kérdés, az új normák kiötlőjének adottsága és vágya, valamint ugyanezen normák megvalósulásának minősége mennyire harmonizál egymással. Úgy van-e ahogyan azt a szerző akarja? Elég-e pusztán akarni ahhoz, hogy valami új és értékes szülessen? S ha nem, akkor min múlik a dolog? Valószínűleg itt is - mint oly sok egyéb esetben - kettőn áll a vásár. De nem csupán a kifejezni óhajtott „tartalmon" és az így vagy úgy (de) kifejezett „formán". Hiszen - s erre már az arisztotelészi kategóriákon nevelkedett skolasztikusok is rájöttek - a kettő („tartalom" és „forma") mindkét oldalon, itt és most tehát a kifejezendő élményben, a szándékban, és a kifejezett irodalmi műben, az eredményben egyaránt fellelhető. Érdemes tehát inkább olyan duóban gondolkodnunk, melynek részesei az irodalmi szöveg (benne szerzői szándék és világkép, valamint nyelvi megformáltság egyaránt munkál) és az olvasó (kinek szövegközeli olvasata, valamint világáról és városáról alkotott képe egyaránt részt vesznek a játékban). A kérdés így továbbra is ez: Képes-e vajon Temesi sajátos, önmaga által mindenesetre nagyra becsült, magánvilágát közkinccsé, eredményesen értelmezhető és értékelhető nyelvi ténnyé, irodalommá varázsolni? Magyarán miért van az, hogy szerzőnk épp irodalomcsinálásra, regényírásra adta a fejét, amikor az önismeret fejlesztésének (=a másokhoz való viszony kidolgozásának) oly sok egyéb formája is adott? E kérdésekre pedig kizárólag a látványos végtermék, a Pest kissé tüzetesebb vizsgálata után válaszolhatunk.

Temesi műve egy monarchiabeli porlódi (értsd: szegedi) pap félig-meddig irodalmi igényű jegyzeteiből és a szintén porlódi születésű, de már Pesten élő író(jelölt), Tengődi Zoltán beszámolójából szövődik, s - a fülszöveg szerint - „formáját tekintve a kínai hadművészet titkos harminchat hadviselésére épült mű." Ez mind tényleg nagyon szép, hogy kínai, meg hogy hadművészet. Ám hiába próbálok összefüggést keresni a fejezetcímek (például: Első köteg (Támadó csaták hadicselei) és a fejezetekben foglaltak között, nem jutok semmire. Csupán egyetlen kérdésre: Miért pont a kínai hadművészet? (Miként Temesi első, Por című regényének olvasójában is felmerülhetett a kérdés: Miért pont szótárformába kalapálta mondandóját a szerző?) Amikor oly sok minden kínálkozhatna, például a köztársaságkori vagy császárkori római hadviselés gazdag repertoárja, netán a kettő termékeny összemérése, vagy éppen az észak-amerikai indiánok védekező hadviselési szokásainak alakulása a nyíl- és puskahasználat aránymódosulásában, nem is beszélve az egyre ritkuló észak-amerikai bölénycsordák vadászati körülményeinek drasztikus, ám ugyanakkor logikus változásáról. Az indok, amely alapján Temesi a lehetséges irodalmi diskurzusfajták végteleníthető kincsestárából a magáét kiválasztotta, legfeljebb annyi lehet, hogy a regény főhőse pont kínai nyelvet tanult a barátjától. (De miért pont kínait, és nem, mondjuk cseremiszt?) E triviálisan esetleges tény mellett nem véltem felfedezni egyéb nyomós érvet, amely a szerző önkényes választását igazolná. Nem is törődtem hát a fejezetcímek és a fejezetek közötti homályos összefüggés nyomozásával, s ezt a kínai harcművészet-ügyet a regény úgynevezett első formai következetlenségeként könyveltem el. (Noha lehet, sőt bizonyos, hogy e szerkezetbe valami olyasmi van beletitkolva, amit az én nehézkes és akadékoskodó olvasatom, ékes hibájául legyen felróva, egyszerűen nem vett észre, pedig ott van.)

A Pest második formai következetlenségének a két történetszál meglehetősen ötletszerű váltogatását véltem. Önkorlátai közé szorult ízlésemnek úgy tűnt, hogy Tengődi Zoltán akkor veszi elő halott honfitársa kéziratát, amikor épp úgy szottyan kedve. E gesztusát övező körülmények és a gesztus ténye vagy tartalma között rendszerint nem leltem motivikus összecsengést. Legfeljebb darabosan moralizáló intést, miszerint bezzeg a régi, szép, vidéki erkölcs és virtus, na az bezzeg más, mint a tiétek, puha fővárosi giliszták. Például: „A parasztok, de általában a vidékiek a hallgatásukkal együtt bonyolultabbak, mint ti. Négyetekből-ötötökből tudnék megírni egy eleven, porlódi figurát!"; „De hova meneküljek én? / Haza, a múltadba, gerlicemadár. Porlódra. Ahol a hátrányodból, hogy Pesten nem vesznek semmibe, előnyt faraghatsz. / Azt akarod, hogy provinciális író legyek? / Azt. Az a szerep nem kell senkinek."; „Azt tudom, hogy porlódi vagy, mondta Laci. A tájszólást ismered. De honnan tudod, mi, hogy volt száz évvel ezelőtt? / Hát a képzelet semmi?, mondta Zoltán, és tovább olvasott." - Az utóbbi idézet ismeretelmélet-narratológiai kételyén túl, talán fontosabb lenne ama egzisztenciális érdek feltárása, hogy vajon miért mesélteti el hősével Temesi a kifogyhatatlan és takaros porlódi anekdotákat. S erre bizony, az erőszakos moralizáláson túl, nem találtam irodalmilag is megalapozott érveket. Miként arra sem, vajon Temesi miért váltogatja - a kötelező, ám önmagában semmitmondó, posztmodernista gesztusértéket leszámítva - az egyes szám első és harmadik személyű beszédmódokat.

A Pest harmadik formai következetlenségének a regényben felidézett valóság és az azt torzító fikció összestilizálásának rendszertelensége, áttekinthetetlen logikája tűnik. Nem tudom eldönteni, hogy Temesi vajon mi alapján változtat vagy épp nem változtat művében a szikár köznapi tényeken. S ez nem is annyira a szerző öntörvényű géniuszát (nyughatatlan és kiismerhetetlen posztmodernista szellemét) dicséri, mint inkább leleplezi szemléleti esetlenségeit, ötletszerű, de nem túl ötletes írói logikáját. Fel nem foghatom például, vajon miért hagyja szerzőnk tisztes polgári nevükön szerepelni Aczél György egykori kultuszminisztert és Illés Endre könyvkiadó igazgatót, amikor más közismert figurák nevét több vagy kevesebb - de tán mégis inkább kevesebb - nyelvi humorral rendre eltorzítja. Nem érzem a Temesi regényben a realitás és a képzelet karakteres és lenyűgöző összjátékát, mindenütt csupán a véletlenszerű kapcsolódásokat és változtatásokat, a bosszantó döccenőket, a meg nem okolt, de nem is túl rejtélyes húzások sorozatát látom.

A regény negyedik formai következetlenségére csak néhány rövid példát hoznék, amelyek a beszélő hangfekvésének zavaró kevertségéről, a különböző stílusszintek pongyola összecsúszásáról árulkodnak. Ami megintcsak nem a szépíró félig tudatos, félig ösztönös nyelvi készségének köszönhető, hanem - annak, hogy ez a szöveg egész egyszerűen nincs eléggé megírva:

- „Szuvenyírna nyiháhá nyé kukucska protku, mondta Cár, akit időnként Cárevicsnek hívtak. Ajándék lónak ne nézd a fogát!"

- Temesi olykor apró szövegegységeket túlmagyaráz (jelen esetben a vajmi csekély stílusértékkel rendelkező, de inkább csak egyszerűen gügye nyelvi poént még laposabbra beszéli), ahelyett, hogy időnként a teljes kompozíció „rejtélyére" vetne némi fényt.

- „A haska, ami a fű sűrítménye: szegény öreg Cannabis Sativa - a hívőknek - mint amilyen Mózes is -, szentkép, váratlan ajándék az olyan fecsegőknek, mint TZ, borzongás a Klárihoz hasonló naivoknak, a test szenvedélyeinek fölkorbácsolója az olyanok számára, mint Gomba. Eszköz a mítoszokba utazóknak, szívfájdító rejtély a tudósoknak, akik képtelenek voltak bebizonyítani ártalmasságát, pénzt hozó termés a parasztoknak, még több pénzt hozó áru az elosztóknak, öröm, kiáltás, megnyugvás, félelem, lázadás - mindez együtt volt ebben a kis cigarettában." - Emitt pedig szerzőnk, könyve hanyag stílusvilágához képest, kissé elszáll, mintha tudálékos és szervetlen modorossággal próbálná pótolni szövege egyéb hiányosságait. Ám a részlet számomra inkább édeskésen szájbarágó, mintsem játékosan megvilágító.

- „Még látta, hogy egy szöszke ártatlanság a pulykaméregtől vörösen megy a labdáért (...), olyan káromkodások közepette, melyek hallatán egy kocsis is elpirult volna." (kiemelés tőlem - B. S.)

- Temesi, mint látjuk, esetenként a legbutább nyelvi közhelyekkel él, ami persze lehetne kényes stílusjáték is, de itt, gyanítom, nem az.

- „Az amit megjegyzett, kevés volt, mint árvaházban a szülői értekezlet." - Sőt, a Pest szerzője nem ritkán egy tizenéves reflektálatlan nyelvi viselkedését ölti magára, s ezt egy sokkötetes elismert prózaírótól nem tudom mire vélni. Ha nyelvi humornak, stílusimitációnak szánja, nekem akkor is csak üres és csiszolatlan szellemeskedésként hat.

Végül a regény negyedik formai következetlenségén belül röviden utalnék Temesi szerfelett gazdag beszédskálájának egyik igencsak gyakori fokozatára, amely talán a leghevesebb ízlésbeli ellenérzést váltotta ki belőlem: nevezetesen szerzőnk olykori trágárságára, ormótlan és stilizálatlan beszédfordulataira. Az úgynevezett „bunkó hím" például vegytisztán, mindenféle irodalmi ködösítéstől mentesen tűnik fel a kötet több pontján. S ez a tény, a férfi beszélő kíméletlen önismeretén túl (a' la Otto Weininger), talán leginkább arról árulkodik, hogy a szerző nem igazán akar (de talán ha akarna, sem tudna) mit kezdeni e zsigeri tudásával. Nézzük például az alábbi passzusokat:

- „Velem pechje volt, mert azon az éjszakán egyáltalán nem óhajtottam megdugni őt, a magyar fasz nagyobb dicsőségére." - és a '90-es évek magyar irodalmának még nagyobb büszkeségére.

- „Porlódi mesterem a filozófiában mondotta, hogy néha egy jó szarás fölér egy rossz dugással." - Ezt már mintha hallottam volna valahol, s tán nem is túl filozofikus közegben, tán valami kártyaasztal mellett, egy vasárnap délután, míg a nők a konyhában éppen az ebéd maradékával voltak elfoglalva.

- „A nők mindig a méhükkel gondolkodnak, mondta megfellebbezhetetlenül Béla. / Akkor miért adott az Isten nekik agyat is?..." - szól az olcsó közhelyek sártengeréből kemények kiküzdött, átszűrt és egyénített életbölcsesség (from Porlód).

- „Egyszer megjelent egy nőstény ragadozóval, akivel ott akart hálni, de az lett a dologból, hogy a nő reggelig úgy leszopott, hogy majdnem behorpadt a homlokom." - Temesi, íme rá az ékes példa, ritka stíluskészséggel egyéníti, már-már spiritualizálja az általános emberi létezés legdurvább testi jelenségeit.

E rövid példatár nyomán csupán egyetlen kérdésem marad: Másként nem tudná, lévén író, mondani mindezt Temesi? Ha egyébért nem, hát csak azért, hogy érzékeny lelkű hölgyolvasókat nyerjen magának, ami hajdanán, Péczeli és Kármán korában nem utolsó szempontja volt az íróféle férfinak. Na és manapság, amikor - Temesi logikáját követve - a nők egyre okosabba, így tehát egyre veszélyesebbek...? Talán nem ártana olykor a körültekintően udvarló (stílus)ravaszság, még az olyan karakán férfiú részéről sem, mint amilyen a Pest beszélője.

Utóbbi részkifogásom e ponton merészen átsiklik a regény egészét illető ízlésítéletbe, azaz saját egyéni olvasói berzenkedésembe: Nem szívesen olvasok olyan könyvet, melynek beszélője nem tud viselkedni, s több mint háromszáz oldalon át nincs egyetlen meghívó nyelvi gesztusa. Aki inkább ítél, letarol, megbasz, leszopat, stb. Aki nem fogadja el a városi együttélés minimális szabályait, s aki éppen ebből kovácsol magának morális tőkét (lásd újra: „Haza a múltadba gerlicemadár. Porlódra. Ahol a hátrányodból, hogy Pesten nem vesznek semmibe, előnyt faraghatsz. Azt akarod, hogy provinciális író legyek? Azt ..." /, ami azonban nem feltétlenül irodalmi tőke egyúttal. Hiszen a provinciális író nem azért jó író (ha jó író), mert provincionális, hanem mert jól ír (ha jól ír), azaz tud irodalmiasan (: ez nem szitokszó) viselkedni. Íróvá nem ütheti magát senki, s ha mégis, csakis figyelmes olvasói segítségével. Könnyen elképzelhető ugyan, hogy Temesi könyvét viszonylag sokan fogják olvasni, netán szeretni. Kérdés, kik is lesznek azok. Érzésem szerint olyan befogadók, akik fenntartás nélkül elismerik, sőt ünneplik a regényhős, valamint az őt beszéltető szerző darabos egóját. De azt végképp nem tudom kitalálni, hogy vajon ki lehetne ennyire elfogadó olvasója Temesi könyvének, hacsak nem ő maga. Úgy gondolom, Temesi művészetének elfogadó nyilvánossága leginkább saját maga lehet - hogy szimbolikusan-e vagy ténylegesen is, ez talán most nem olyan fontos. Ami viszont igazán lényeges, az a feltételezhető helyzet, hogy a másik, a kritikai nyilvánosság nem igazán tudhat mit kezdeni a Pesttel. De nem csupán az úgynevezett szakma, hanem a saját problémáival és kérdéseivel érkező olvasó sem.

Kár volna tagadni, hogy reflektál(hat)atlanul potens írói indulat - ritkán - lehet kimagasló remekművek hajtómotorja. Temesinél azonban, úgy vélem, sajnos nem az. Hiába áll össze a Porból, a Hídból és a Pestből olyan önéletrajzi trilógia, melynek elbeszélt története az álcázott szerző szépírói sikereinek nyitányába torkollik. A koncepció gyönyörű, ám a kivitelezés meglehetősen zavaros, telehintve nyelvi-formai következetlenségekkel és ízléssértő zárványokkal. Hozzá még az ál-irodalmias, ál-posztmodern (milyen is az?) ügyeskedések - megannyi szemet bántó és szívet fájdító ügyetlenség. Noha még egyszer elismerem, hogy akadhat olyan olvasó, akinek - mindegy mi okból, de - szüksége van a Pest kétes értékeire: a szájbarágásra, a dühös moralizálásra, a könnyen elsajátítható önmagyarázási technikákra, a meglehetősen együgyű logikán építkező önistenítésre (= mások, például a nők, megítélésére, lenézésére). Ám mintha az olvasói tudat ilyen esetben végzetesen rövidrezárná magát („ez kell nekem, ez aztán a szívemből beszél, bár mindenki így írna"), miközben nagyvonalúan eltekintene a regény nyelvi-formai döccenőitől. Azoktól a jelenségektől, amelyek pedig nem illeszkednek meggyőző biztonsággal, sokkal inkább zavaró önkénnyel, e nyögvenyelősen öntudatosodó írói világképbe, s ezért talán nem is igazán lényegesek. Olyanok, mintha nem is lennének.

Úgy tűnik, Temesi írói énje menthetetlenül saját kaotikus regényvilágába zárult, amelyet felnyitni a talán csak általa megfejthető kínai harcművészet-kóddal lehetne. Mélyen igaz hát egyik hanyagul odavetett mondata: „Ha jó könyvet akarok olvasni, írok magamnak egyet." S ez a hit rendszerint társul a szerző harsányan önigazoló retorikájával: „Két éven belül a második klubnak lett elege belőlem. Nem tudtam, hogy egyet nem szabad: jól csinálni."

Tarzan a felidézett film végén visszavonul -egyesegyedül számára otthonos - dzsungelébe, ahol békés erdei barátai között, csakis az általa ismert vagy felállított szabályok érvényesek. S így távoli lakhelyén szabadon morfondírozhat a városról, amely - önnön hibájából és önnön kárára - nem fogadta be őt, a vadon büszke, önálló és őseredeti fiát: „Város nem jó, dzsungel jó."