Alföld - 47. évf. 10. sz. (1996. október)

vissza a tartalomjegyzékre | a borítólapra | az EPA nyitólapra


Lászlóffy Aladár

Vadludak egy etelközi égen

„Inkább nézem az abonyi kettőt,

mint Maylandban azt a harminckettőt."

A tudósok megállapították, hogy Henderson szigetén él egy madárfaj, mely bizonyára valami átkelés, vándorlás, vonulás alkalmával szállt le ott megpihenni s ottragadt, ottszorult. Mert pozitíve állítható, hogy máshol nem él már az a faj. Egy madár-robinzon tehát, melyről sokminden eszünkbe juthat. Például a migráció. Hatalmas mozgás-műveleteit ismerjük egész népességeknek, egyfelé tartó törzseknek, egymást taszigáló, egymáson felőrlődő tömegeknek a történelem hajnala óta, a népvándorlással bezárólag, de az „emigráció" csak azóta jelent meg. Ahogy a tenger kicsap dagálya óráiban messze az elvileg partvonalnak tekinthető területen túl s aztán visszavonulva, otthagyhat a mélyedésben akár tónyit is vizeiből; ahogy áradáskor tízszeresére nő a betöltött meder s a vizek megnyugvása után az árterületen maradt kisebb-nagyobb tükrök felszívódásra és felszáradásra vannak ítélve; ahogy új medret választ a folyó s a régi meder bejárata eldugul, elsorvad, feltöltődik s ott maradnak a holtágak, ahogy expanziója csúcsán az iszlám folyamatos, tápvonalakkal biztosított előőrseként voltak berberek, arabok, középkeletiek, akik Andalúziáig, Granadáig hatoltak; ahogy a Római birodalom minden irányban otthagyta a maga pax románájának és lex románájának mindenértelmű receptjeit és recipienseit, a koraközépkort úgy beoltva, mint valami élesztődarabka a kelés előtti kenyeret. Az emigráció az valami elvonulás, valami menekülő vagy tiltakozó gesztus, rendszerint nagyon is öntudatos sok kis egyéni gesztus egybeeső eredménye. Az ókorban (s a politikai tanmese színvonalán) egyetlen példa van rá: amikor a megbántódó római plebs kivonul, de csak ide a dombra, szinte valami naposidőben beiktatott, kihelyezett történelemórára, iskolakirándulásra, hogy Menenius Agrippa, a jópolitikus nagy pedagógiai érzékű tanítóbácsi egy szabadegyetemi előadással a fej és a tagok szereposztásáról szépen meggyőzze s uzsonnára már visszaterelje őket ólacskáikba, börtönöcskéikbe, szokásaik rácsai mögé. Na ezt nem lehet(ett) a vegytiszta emigrációval!

Ugyanakkor alapigazságként kezelendő az is, hogy akár az egész ossza a helytelenítést, melynek eredménye a kivonulás, félreállás helytelenkedése (a szó valamennyi értelmében), mindenki, az egész nép, teljes országlakosságok azért soha nem vonulhattak száműzetésbe. Az athéni osztracizmus hajdan - máig vitatott, hogy mennyire volt bűntető s mennyire más jellegű „demokratikus" önritkítás és emigráció-gyártó intézmény, a meggyőzött többség lincshajlamának meglovagolása. Ahogy a legnácibb és legközpontibizottságosabb időszakokban a legtotalitáriusabb „frankórezsimek" se zártak mindenkit börtönbe, lágerbe, internálótáborba. Sok „technikai" akadálya volna az ilyesminek, ezeket szóba se hozzuk; inkább egy másikat, azt, hogy egy nép, egy ország, egy kultúra folytonossága lehetetlen teljes egészében kiürítve, kimozdítva eredeti színhelyéről, medréből. A Lengyelországok túlélhetik akár a teljes felosztást, de csak (az Illyés Gyula-i képletre hivatkozva:) hogyha az a valamiért magasba emelt haza a régi, az eredeti fölött lebegtethető valamennyi ideig.

Innen jönnének az elágazások: emigráns lesz az, aki bátrabb, karakánabb, mint a többi, aki marad mégis. Vagy: aki maradhat: tehát emigráns lesz, akinek talpa alatt forróbb a talaj, akinek mentenie kell a bőrét. Avagy aki okosabb: mert az okos enged, vagy az okos számol s kijöhet, hogy ő hogyha sikerül elérnie a 100-at, a rezsim, a helyzet, a viszonyok is még legalább 99 évig kitartanak, mit érne ha 1 évig?... Nem is olyan vicces: ha bedobjuk azt is, hogy „a többit már féllábon is kibírjuk" -, máris látható, hogy 89 óta nem egy, de hat jó év állt rendelkezésre féllábon állni az optimistáknak. Emigránssá lesz tehát, aki pesszimistább.

Nem lehet, valamennyi irány az elfogadható meghatározás szemszögéből zsák-irány. Kenéz Ferenc egyetlen szellemes, okos, nem meghatározás-igényű mondata rövidre zárja a dolgokat: „Az emigránsnak igazán sehol sem jó lakni - és csak otthon lehetetlen..." És hozzágondolható egy-két tétel Albert Gábor Zsákutcák hősei című könyvéből is, vagy Szépfalusi István 1955-56-os naplójából. Mert van abban valami feloldhatatlan, megingathatatlan tragikum vagy csak pátosz, ahogy egy rezignált mozdulattal a tuskockát, mint valami fel sem épített kínai fal kockáját meg se próbálja felhígítani hogy meghúzza vele a szükséges-szokásos gyászkeretet, fekete az ebben a sűrített állapotban is: „Mert amit milliók hazaként élnek át, legyen ott bármilyen politikai berendezkedés, legyen az bármily mértékben kiszolgáltatva egy idegen nagyhatalom kényének-kedvének, legyen az mégúgy is megrakva rendőrségi besúgókkal, vagy Bach-huszárokkal, az mégiscsak haza."

Másik kísérlet - a sajnos több évszázados magyar gyakorlatból levezethetően is - az emigráció meghatározásának körüljárására, hogy az emigráció valamiféle kihelyezett, csomagmegőrzőbe, netán külföldi bankba helyezett szabadság-betét. Amikor itthon a politikai útonállás dávójcsászólja a zsebből az órát, akkor a Big-Ben, az Empire State Building vagy az Eiffel-torony mellé tűzzük ki jelképül, de egyáltalán nem jelképesen a mi kicsi itthon üldözött magyar, román, lengyel, cseh, orosz, bulgár számlapunkat, hogy ország-világ lássa: hány óra s hogy mi is tudjuk azért - képviseletünk révén - a pontos időt.

Mert a magyar emigráció mindi (és egyáltalán nem szimbolikus) műhely volt nagy megrázkódtatásaink után; kitartotta a maga nevében és a maga erejéből az itthon ki se tartható, vagy másképp kitartható magas cét, s főleg sugározta az esóeseket érdekünkben. Aztán ahogy azok a feltételek megszűntek, szünedeztek - általában, többnyire, szokásszerint hazajött. Legalábbis ez a lüktetés a normális, az emigráció létének, legitimitásának egyik fontos vonása. „Ex Turcia nulla redemptio" - állítólag ez áll az utolsó rodostói kérvényen, mint megoldás, mint „pax austriaca"; így Mikes hamvai felett, mert a többinél tovább merészelt élni, súlyosbításul most török tömbházak állnak. De Eötvös, Andrássy Gyula, Orbán Balázs, Teleky Sándor, Klapka s más in effigia kivégzettek, mint valami feltámadás-főpróba után hazajöttek meghalni, de előbb miniszterkedni, memorialisztikát gazdagítni hazai nyári estéken a pilléket vonzó lámpafény mellett, kicsit segítni a nemfelejtésben, a megnembocsájtásban. Még egy dühös óriás, Victor Hugo is, ha elfogadható már otthon a helyzet javulása! Egy-egy Kossuth privilégiuma is jogos és precendensértékű, hogyha az emigráns azzal épít jobban, hogy nem békül. Ezer ügy, nemcsak magyar, de orosz, lengyel, spanyol, vagy már kaldeus, zsidó, muszlim görög vagy római „ügy" aludt bele az emigrációba. Különösen az önként, a választva vállalt újhazákban szinte lehetetlen nem vegyülni el, mert ott nem a rádtörés miatti a riadalom, a riadó, a dac, hanem a hasonulás, az integráció indul be reflexek és tudatos cselekvés szintjén. Lehetetlen aztán fel nem szívódni végül ott felnövő, vagy már ott született következő nemzedékekben. Bármilyen csángó-helyzetnél kiszolgáltatottabb vagy. Más a tét és más a kihívás. Az emigráció is kisebbség; de a kisebbségi sors nem emigráció. Ugyanis odahaza, a gazdát cserélt országrészeken a hellyel együtt a helyzetünk s a helyzetünkkel együtt a státusunk vált valami legitim állandó önvédelemmé. Ami az emigráns esetében merőben más. A befogadó part, rév, oázis, éppen attól, hogy menedék (vagyis „másképp" kálvária), attól válik - kivéve a „profi" emigránsok esetét - temetőjévé az eredeti kivető, kimozdító oknak. De legalábbis vigaszává, elringatójává, elaltatójává. Szent Antal megkísértésévé, melynek végül a legszentebbek is alig képesek ellenállni. Vegyük figyelembe, hogy az emigráció, különösen a XX. sz.-ban minden tekintetben a rosszból a jóba való mozdulás. A jónak való kiszolgáltatottság sajnos legalább úgy, ha nem jobban töri az ellenállást, mint a rossz. A „magyar ügy" itt szűnik meg. A többi nem nulla redemptio, hanem nulla emigracio: feladása, személyes szempontok alapján annak a közjognak, közös potenciálnak, hogy elvonulva nyomatékosítható a tiltakozás. A többi, ezért, ezután, pillanatnyilag, amíg a történelem el nem követheti a következő galádságot velünk, valahol, valakikkel - a többi magánügy, magánbeépülés, magánboldogság és magánbeolvadás. Jósika, Dante, Ovidius s más ottfelejtettek nem engednek „másképp gondolkozni" arról, hogyha valaki ottfelejti magát. Az szimpla, emberi joggal igazolható kivándorlás, töltését, előjelét, szavatossági idejét feladó szelíd helyváltoztatás. Látogatás Majlandban. ennyit kell csak elképzelni: vasárnap délutáni kimenő helyett (melyet ha nem respektál az ember, az őrjárat szedi össze, gyűjti be, esetleg deportálja újra, tovább), egyszercsak kidobolják a kaszárnyaudvaron, hogy na Jancsik és Pisták, le lehet dobni a feszes zsinóros nadrágot, az atillát, dolmányt, borjúszárat s át lehet öltözni civilibe, el lehet sétálni megnézni, ezután folyton nézegetni azt a tizenkettőt. Ki rohanvást rohanna haza, blattolva, vagonok tetején, százszoros átszállással. És volt aki Szibériában is ott maradt, egy menyecske kedvéért, miután megszokta. Az út oda-vissza épp olyan emberijogosan indokolt, mint légifelvételről alant az autópályán erre is arra is szaladó kamionosoké: visznek is, hoznak is valamit. Jut is marad is. A hazának s a háztartásnak is. Maga a Nagyvilág s a legeslegnagyobb emberiség is a piacról él, kéremszépen.

Csak örülhetünk, hogy a magyar emigráció (is) nemzetnyi botlások, bukások, iskolabotrányok után szabadlábon maradt továbbtanuló bátyánk volt, akitől a javítóintézetben, börtönben (könyv és szeretet) csomagot kaphattunk, s csak imádkozhattunk, hogy az istenért soha fel ne adja magát, túlélő státusát holmi együtt-halunk-szolidaritásból vagy emberjogi dumáktól elhülyítve. Ez a fohász maradék vadkanainkról érvényes továbbra is. A mi árvaházainkba nem hozni, csak vinni jár a Nyikoláj, Miklós, Niculae, Mikulás azóta is!

A szomorú, legalábbis erdélyi viszonylatban, amikor az következik be, amit Szilágyi István döbbenetes metaforája mutat fel: „Egy idő után már nem annak kellett magyarázkodnia, aki vonatra ült, hanem aki maradt..." Dehát végülis mindent „békévé" old a száműzött Diogenész legendás feleselése, mikor tulajdon polgártársai elítélték: „Én pedig arra ítélem őket, hogy maradjanak örökre Szinopében!"

Az emigráció is, a helybenmaradás is felérhet egy földönfutással s lehet a legnemesebb helytállás mindkettőből. Sose feledjük, hogy nem a határon kezdődik s végződik („visszanéztem félutamból"...), s nem is a tulajdon bőrünknél végződik. A magatartás egésze olyan mint a kesztyű, csodakesztyű, mely századok alatt nemhogy elveszi újabb és újabb hámrétegeit, hanem mennyei vagy pokolbeli boxkesztyűvé, bunkóvá, buzogánnyá, Damoklész-Rodostójává duzzad azokon, akik valaha is belebújtak, belementek. S a nemzetek mind benn voltak, vannak, Vörös-tengerek és Csendes-óceánok előtt, után, közben. Így válik Kolumbusz Európa lelkének Mózesévé.

Egy szokatlan elem lelkiismeret-birizgáló bizonytalanság itt van a mi dolgunkban is: azok ott, akikhez Juliánusnak valami kétévenként kegyesen megkapott Árpád-házi útlevéllel és kun, bulgár, bizánci, kijevi gyanakvó vízumokkal sikerült párszor kiutaznia, nem voltak emigránsok. Akkor vajon nem Álmosék voltak azok? S mikor, a történelem melyik őszén vonulhatunk „haza", a „szabadvilágban" eltöltött, leült immár 1100 év után?