Parti Nagy Lajos

Egy bőrönd repülő

Átirat '81-ből P.-nak. -nek. Vagy ki tudja már

Vékony köteg papír tízforintos elcédulásodóban,

cirka tizenöt éve fektetem ezt az összerakhatatlan verset,

az én időmből elég sok idő, egy nájlon-dossziéban tárolom,

akárha tüdőröntgent, sárgás, emlékkönyvi vonatfüstöt.

Hogy a Keleti vagy a Nyugati, innen nézve kicsikét mindegy,

pályaudvar, egy elnagyolt vershelyzet indulási oldala,

ötemeletes harmonika, gyöngyház berakású vastüdő,

szuszogó nyárral, császárkörte-permettel teli csarnok.

Ama P., „nem én, nem én", murisan kapkodja a lábát,

mossák a peront fabulonnal, csúsznak a műanyagtalpú cipők,

s mintha egyenest a forró keramitba szállna alá a nap,

olvadnak a sínek, akár bele is nyomhatná a hüvelykujját,

mindenki belenyomhatná a hüvelykujját nyolcvanegyben

tökig a renyhe alkonyatba, lenne riadalom, pépé, tabukizás,

nem nyomja, nem nyomom, ki ha nem én? hanem tűnődni hirtelen,

akár erdőben mások vadnyoma. Nehéz ma helyből távolugrani,

motyogja maga elé, s ki nekifut, a rossz, műbőr cipőkben

lapjára eshet, mint egy félmosoly. Aztán ültében elragaszkodik

P., ki egy bőrönd repülővel vonatra száll a rongyos kéziratban,

egy hosszú és mély gyorsvonatra, melynek beláthatatlan

eleje, vége, bár tán csak archivált időnk túl mákos és havas,

lépcsőket lát P., tán egy ajtót, egy búcsút intő, homlokával pindur

üveggolyókat izzadó kalauzt, majd megmoccan a sok-sok tonna vas,

reszketni kezd, halk szamovársóhajjal elindul,

s ideje, mint egy kenhető és boldog kockasajt, betelvén,

kihúz a csarnokhéj alól a tőkehúspiros szerelvény.

Nicht hinauslehnen. Nicht? Hová hinaus, ha kívülünk a bent?

A kéziratban épp e bent hiányos, hogy mit keres, ki mit e

verspanoptikumban, az ok hiányos épp, hogy mért e forró

céltalanság, mitől törődik végül el bőröndjét átölelve P.,

mivégre nyomja szét az ablakon tekintetét, hogy mit keres

e cirkulárison, e körbeérő, lüktető szerelvény peronzatán

a naphanyatló, prémes félhomályban? Hol tengerparti kis

hotelszobák gyulladt szemekként futnak versenyt véle,

bár leggyorsabban most fut a vonat, és minden sürgönypózna

véle egyirányba, haladni nyolcvanegyben így alternatív.

Bocsánat, jófelé megyek? Hová tart, kérem? Látja, épp ez az,

motyogja P., vidámparki tikettet mutogat a kalauznak, dodzsemre

szól, tudom, dehát az óriáskerék felé ma nincs vonat,

motyogja P., s hogy nem megy csehova. Majd mély lyukak a

kéziratban, követhetetlen változatok peronra, P.-re, pékre,

nosztalgiára, folytonos költözködésre, guanórepülésre,

vagonról vagonra, vadul harmonikázó alagutakon cibálja át

famadárházát, csak akad végre valami háló- s étkezőkocsi

ebben a cintányérban, fülkék, kusettek, mindmegannyi kaptár,

viaszkenyérrel viaszcsirkecombot viaszcsaládok szemlesütve

esznek, viaszneon szitál sovány viaszt festetlen életükre,

s minden fülkében mindmegannyi P. izeg-mozog, nem én

nem én, s nem ő, mindegy ki már, ne szólj szám és személy,

motyogja P., ha egyszer sajtkukacnak végleg itt maradtál,

mely önmagából, mintha önnön húsán, fúrja át magát

a malomkerékbamba éjszakában, hát hagyd az aviatikát.

Egy bőrönd repülő, amiről nem derül ki immár soha semmi,

fejem fölött sokáig semmi sem forog, csak a bőrönd,

kinyitva, csukva, mintha tompa szárnyam, egy furcsa érintésű

kézirat, motívumok, melyeket csontig elszívtam, elhasználtam,

hajdani szentjánosbogarak, csikkszigetek az ablakéjben,

egy kockasajtnyi rádió Hong Kongból, reszelős mikimauz-ária,

s valami rímhívó pincérnő, P. szerint bizonyos Maria Szamovaria,

ki fahamut hoz távoli tálcán vodkás poharak félholdjával,

dekoltázzsal, tengeröböllel, lobogó tea tükrével, borostával,

és a bőre alatt vékony, concorgó zene szól, mint egy egérke.

Zötykölődnek P. vulkánfiberén. „Nemáhogy ezzel ügynököl?!"

De má', kisasszony, hiszen a holdraszállás aprófáján utazunk,

szegény Armstrong makettjén kismadárkorából. Nem érzi, hogy

néha-néha szárnya nő? Nem én, mondja a nő, nem én,

ha becsinálok se, mondja, bazmeg. Majd érdesen sípolva elalszik,

tálcája földre hull, pirog, szamócalekvár, albatroszvelő.

Aztán csak a hamu szuszog a keramiton, a bezárt repülőkből

szivárog lassan a kondenzcsík, s csönd van, mint egy csigában,

mázsás nyári derengés, szemüveges, fekete, szinte a testi

stréberségig finom ember imbolyog át a csarnokon. Kár a

gőzért, én úgyse leszek többet az úristen bérkocsizsírja, eléggé

sajnos, uram, motyogja P. Sohase üljön tangóharmonikára,

súgja a szúrós ember, mert az a hosszú, nyívó sóhaj a végé.

Itt fut ki a mákos és havas film, csörömpölve kinyit a resti,

versemnek hőse erre ébred, bőröndje alatt megtapogatja ázott

nadrágját, s vacog a hányingertől. Megint egy padon éjszakázott.