Alföld - 47. évf. 9. sz. (1996. szeptember)

vissza a tartalomjegyzékre | a borítólapra | az EPA nyitólapra


Bálint Péter

A halál tornácán

Még ma is, valahányszor csak a belvárosba igyekszem, a Kristály utca sarkához érve, mindig nagyapám átellenben álló házára vetődik a tekintetem, és szorongva várom a következő pillanatot, hogy az alacsony termetű, de szálfa egyenes, nagy bajuszos nagyapám kinyissa az üvegablakos ajtót és a kis teraszról -- melyre alig tucatnyi lépcső vezet fel, s ahol nyaranta oly szívesen üldögéltünk a venyigékből font karosszékekben, hogy elnézegessük a járókelőket, akik kalapjukat lengetve üdvözöltek bennünket --, tömzsi tenyerével felém intsen, akár az óvoda ajtóban eltűnő gyerek szokott búcsút inteni szomorúan édesanyjának az elválás pillanatában. Pedig tudtam, hogy már rég nem integethet nekem, hiszen nagyanyám halála után nem sokkal ő is eltávozott közülünk, de olyan hirtelenül, hogy még "Isten veled"-et sem mondhattam neki, ugyanis előrehaladott kora ellenére sem készültem a végső búcsúzkodásra, mivel valamiképpen őt is azon lények táborába tartozónak véltem, akiről azt hittem, sohasem hagyhat magamra, sohasem hagyhat cserben, mert oly kibírhatatlan szükségét éreztem mindig is bölcsességének -- ami alig is volt több, mint hét-nyolc évtizednyi élettapasztalatának párlata, s ami alig is fakadt másból, mint a józan ítélőképesség megőrzéséből, amely, jól tudjuk, nem minden öregember sajátja --, és oly kimondhatatlanul vágytam arra a mindig is megbocsátani tudó szeretetre, amit irányomban táplált, hogy el sem bírtam képzelni azt, hogy egyszer eljöhet az az idő, amikor már csak mint emlékről beszélhetek róla. Emlékről --, vagyis egy olyan lényről, akit a képzeletem egy fajta távlattévesztéssel képes csak megidézni, ugyanis amikor valamilyen oknál fogva ítélőszéke elé vonja a múlt áramlásából felbukkanó alakot, egyes vonásait elevenebbé teszi, míg másokat takarásban hagy, hiszen mindent az elemzés és leírás sajátos szemszögének rendel alá, hogy figyelmemet ne engedje elkalandozni. Ki gondolta, hogy ily hamar úgy emlékezem meg róla, mint távlattévesztésben lévő emlékről, amely, meglehet, inkább magát az emlékezőt és a múltidézőt jellemzi, mint sem a megidézett lényt, mégis, az a mód, ahogyan vissza-visszatérek hozzá, láthatóvá teszi számomra azt az utat, melyet lélekben megtettem kisgyermekkoromtól mindmáig, s amely annyi szomorúságot és örömet, bizonytalanságot és reményt idéz föl bennem, hogy alig is vagyok képes eldönteni, valóban én vagyok-e az, akivé lettem, avagy számtalan én járta a maga útját, s akárcsak egy útkereszteződésben a különböző irányból érkező és másfelé igyekvő vándorok, összefutottunk, hogy ki-ki magára ismerjen a másikban, kinek létezéséről eladdig mit sem tudott, de a véletlen találkozás után már egyik én sem tehet úgy, mintha nem tudna a másik létéről.

Valahányszor csak befordulok a Kristály utca sarkán, mindig megtorpanok egy pillanatra s az a szorongató várakozás kerít hatalmába, amely még nagyapám életében is átjárta bensőmet azóta, hogy egy alkalommal, elmélyedve gondolataimban, lehajtott fejjel bandukoltam, s nem vettem észre, hogy ő ott áll az ajtóban és türelmesen vár, hogy előtűnjek a járda fölé hajló, sűrű orgonabokrok árnyékából, és, hacsak egyetlen szeretetteljes gesztussal is, de üdvözöljön; s mivel révedezésem okán úgy fordultam rá a Széchenyi utcára, mint egy feledékeny idegen, dühödten kiáltott utánam: "büdös kölyke, hát a nagyapádat már észre sem veszed". Ez a szigorú és számon kérő feddés kegyetlenül hatolt a szívembe, s még ma, évekkel a halála után sem merek úgy befordulni a Széchenyi utca sarkán, hogy ösztönösen ne köszönnék neki előre egy szótlan főbólintással, holott tudom, hogy aligha fogadhatja köszönésemet, miként arról sincs semmiféle megbízható hírem, hogy vajon hallja-e a hozzá intézett panaszaimat, megérti-e elkeseredett fogadkozásaimat, melyeket azokon a napokon teszek, amikor egy belső késztetésnek engedve kimegyek a nagyerdei temetőben lévő puritán sírjához, ahol szokásom szerint elmondok a lelki üdvéért egy imát, olykor még zsoltárt is éneklek neki és lesöprögetem a fejfáról a faleveleket, melyek halottak napjához közeledve formájukat vesztik, s olyanná válnak, mint az aszfalton heverő, összegyűrt újságpapír. "Ne hidd, hogy amiért te nem látod az Istent, Ő sem lát téged", figyelmeztetett egyszer a házától nem messze lévő imaházban, s ez a réges régi intése derengett föl bennem a minap is, amikor egy rövid időre megálltam a rézsút lévő házzal szemben, hogy szemügyre vegyem a házon elvégzett változtatásokat, melyek az új tulajdonos szorgalmát dicsérték, s tudatom, valamilyen szeszélyes játék folytán ekként formálta át az intést: "ne hidd, hogy amiért te nem látsz engem, én sem látlak", s fogaim között elmorzsoltam néhány szót: "tudom nagyapa, hogy te, aki majd fél évszázadon át laktál itt, s akit oly annyira szerettek rendíthetetlen tisztességedért és áldozatos gyülekezet ápolásodért presbitertársaid, még most is itt vagy közöttünk és velünk maradsz minden napon, s emlékezetemben valami szörnyű dolognak kell történnie, hogy lényed elhalványuljon vagy megkopjon, akár egy régi fényképfelvétel".

Tényleg itt van? s valóban ő az, aki minden nap az emlékezetemben motoszkál, szüntelenül megszólít és megfedd, tanácsokkal lát el és örökké faggatózik? S nem történt-e emlékezetemben csakugyan valamiféle módosulás, melynek révén másként és másnak látom őt, mint amily volt valójában? Nem adok-e magamnak szüntelenül és túl könnyen felmentést bizonyos vétkeim feletti ítélkezésemkor vagy döntéseim meghozatalakor, mondván: "nagyapa ezt biztosan így gondolta, így csinálta volna, miért gondolkoznék és tennék hát én másként"? Nem abból fakad-e emlékeim sajátos távlattévesztése, hogy akarattal mosom össze tudatomban az ő képzeletbeli alakját és az én személyiségemet, s az így nyert lényre vetítek rá olyan tulajdonságokat: erényeket és bűnöket egyaránt, amelyek kizárólag engem jellemeznek, s noha tudom, hogy egykoron ő másként vélekedett egy bizonyos dologról, mégis olyan szavakat és ítéleteket adok a szájába, melyek a reá való hivatkozás nélkül nem mernék elhagyni az enyémet? Vagy éppen fordítva; nem származik-e abból is bizonyos fokú távlattévesztés, hogy nagyapám egynémely szokását magamévá téve, olykor öntudatlanul is egy olyan mozdulatot teszek, egy olyan fintort vágok, egy olyan szófordulattal élek, mint ő, s e szokásai átvételével úgy érzem, hogy bennem szökik szárba újra? Ha valakit nagyon szeretünk, vagy felettébb mód tisztelünk, nem gyakorol-e ránk hatást oly mértékben, hogy még különös szokásait is -- melyeket más esetében megmosolygunk -- a sajátunkénak valljuk, s ha valaki, aki régebbről ismer bennünket, figyelmeztet egy újonnan felvett szokásunk helytelenségére, megváltozott beszédünk modorosságára, elképedve nézünk rá, mint aki alapvetően rossz megfigyelő vagy félreismerte természetünket?

Halhatatlanságát illetően szörnyű tévedésem áldozata lettem. Még akkor sem gyanakodtam semmiféle rosszra, amikor egy délelőtt tárva nyitva találtam a lakásajtót, ami mégiscsak megrémisztett, s arra késztetett, hogy megszakítva úti célomat, bekukkantsak hozzá megtudni feledékenysége okát, mert az utóbbi időkben sohasem mulasztotta volna el kulcsra zárni az ajtót, ami olykor nem kevés bosszúságot okozott az őt meglátogatni szándékozó családtagoknak, mert "süketsége" okán túlságosan hangosan szólaltatta rádiókészülékét, minek következtében nem hallhatta meg rögtön a csöngetést, úgyhogy a terasz mellvédjének támasztott seprűnyéllel kellett megzörgetni az ablaküveget vagy a félig leeresztett rolettát, hogy észre vegye jöttünket. S miután félrehúzta a csipkefüggönyt és szemügyre vett bennünket, a résnyire nyitott ablakon át indulatosan szólt ránk: "Óh, csak ti vagytok? Már azt hittem valaki idegen jött. Ugyan miért nem csengettetek? Megijesztitek a szomszédokat, akik azt hiszik, hogy valami baj történt velem"; az persze meg sem fordult a fejében, hogy mi mindig épp attól rettegünk, esetleg tényleg történhet vele valami baj és akkor képtelenek volnánk a segítségére sietni. Rendszerint hosszú percek teltek el addig, míg az ablakot visszazárta -- szorult egy kicsit, egyrészt mert a téli havazások és a tavaszi esőzések idején megszívta magát a fakeret nedvességgel, másrészt már régen el is vetemedett, és a rézkilincsnél fogva meg kellett emelni az ablaktáblát, hogy a sarkok a helyükre illeszkedhessenek --, majd a függönyt akkurátus mozdulatokkal megigazgatta, akárcsak nagyanyám -- aki maga is szorgalmasan horgolt asztalterítőket és csipkealátéteket, s a háború utáni esztendőkben kézimunkái eladásából egészítették ki a család szűkös keresetét --, és kicsoszogott az előszobába ajtót nyitni. Anyám, hogy a várakozás kínosan hosszúra nyúlt idejét kitöltse s megzabolázza keserű érzéseit, melyek a féltésből és a sértettségből, az önsajnáltatásból és a tehetetlenségérzetből is fakadtak, efféle keserű panaszokkal traktált: "meglásd, egyszer még rá kell törjük az ajtót nagyapádra s ki tudja milyen szívszorongató látványban lesz részünk". A világért sem vallotta volna be, hogy nagyapám öregkori szeszélyeiben és türelmetlenségében saját öregedésétől és tehetetlenségétől fél, ennek okán iparkodott az aggódó és mindenért megbocsátani kész gyermek álarca mögé bújni, mert, gyanítom, e szerepjátékával akart figyelmeztetni engem is jövendőbeli feladataim nehézségére és a szülők iránti kötelességemre.

Amint a nyitott ajtón át beléptem az előszobába -- valami szúrós illat és kellemetlen áporodott szag mellett --, nagybácsikám zaklatott és artikulálatlan hangjára lettem figyelmes; a tükrös asztalkán lévő telefonkészülék mellett idegesen toporogva diktálta apja adatait, olykor szótagolva ismételt meg egy-egy szót az ügyeletes mentőközpontosnak, aki nehezen értette meg mondandóját. "Szörnyű, csak azt tudnám, hogy mire jó a telefon, ha ennyi időbe telik, míg mentőt küldenek a rászorulónak", zohorált mérgesen bácsikám, aki az értetlenség okát kutatva megfeledkezett arról a rossz szokásáról, hogy mihelyst füléhez emelte a telefonkagylót, abban a hiszemben, hogy nem értik jól a beszédét, nyomban ordibálni is kezdett -- ez egyfelől módfelett bosszantotta a vonal túlsó végén lévőt, másfelől valóban érthetetlenné tette szavait --, ugyanakkor megváltozott természetes beszéde, s szinte fejhangon énekelt, ugyanis minden szó végén felemelte a hangsúlyt, minek következtében mondatai lejtése eltért a szabályostól. "Családi örökség, hogy mindannyian kiabáltok a telefonban" --, jutott eszembe apám ironikus megjegyzése, de nem merészeltem igazságtalan lenni bácsikámmal, ezért elhallgattam apám véleményét, noha jól tudtam, hogy igaza van, mert nagyapám is oly hangosan beszélt a kagylóba, hogy messzire kellett eltartanom az enyémet, de akármilyen hangerővel is válaszoltam neki, sohasem mulasztotta el megjegyezni: "kicsit hangosabban beszélj és lassabban, mert semmit sem értek", és édesanyám is magasabb tónusban csivitelt telefonon keresztül a testvérével, mint egyébként az szokása volt. A szoba közepén kihúzott rökamién feküdt nagyapám, feje több párnával volt aládúcolva, s éppoly rezzenéstelen szemmel nézte a plafonon, a csillárakasztótól szertefutó repedéseket, mint turisták szokták szemlélni valamelyik nagyváros főterén állva az utcák irányát a szétterített térképlapokon, s csak akkor függesztette rám elcsigázott tekintetét, amikor megsimogattam borostás állát, s elcsukló hangon azt kérdeztem tőle: "mondd csak, hát illik így tréfálkozni az emberekkel?" Mivel csak szótlanul elmosolyodott, kezemet többször is végigszánkáztattam a feje tetején, akár rakoncátlan gyerkőcén az apja, ha haragját csillapodni érzi akkora, mire a szigorú számonkérés ideje elérkezik, s elegendő büntetésnek véli, hogy a megszeppentnek megborzolja az üstökét. A tágas szoba, ahol kisgyermekként oly sokat bújócskáztam -- hol a kétszemélyes, támlás ágy alá, hol a mennyezetig érő cserépkályha mögé, hol pedig a ruhásszekrényekbe bújva --, vagy kártyáztam filléres alapon nagyanyámmal és az estebédre hívott vendégekkel, s ahol első karácsonyaimat töltöttem a majd három méteres fák alatt, melyeket arany-és ezüsthajjal, apró kis harangokkal, színesre festett fémgömbökkel és házilag sütött mézesfigurákkal díszítettek fel szüleim, összezsugorodott, akár egy kiürített lomtár, amelynek valódi méreteire csak aztán döbbenünk rá, amint egy nagytakarítást követően ezernyi lim-lomot, számtalan sérült bútort és feslett ruhadarabot, kosárnyi papírost és befőttes üveget dobunk a szemétre, s nem értjük miként lehetett az évtizedek alatt ennyi felesleges holmit összezsúfolni egy ekkora helyiségben.

Nagyapám nem válaszolt, s a pillanatnyi csöndben -- mely kétségeket ébresztett bennem közeli sorsát illetően és életre keltett bizonyos mitológiai látomásokat, amelyek mindig is a szorongásokat oldották fel tudatomban egy bukolikus vers dallamával, egy szobortorzó keltette melankóliával, egy homéri leírással társulva --, megjelent lelki szemeim előtt Hermész, a lélekvezető, aki arra készült, hogy elrabolja tőlem azt a lényt, aki, bár maga is áldozott egynémely pogány örömnek -- így a borivásnak is, s kedvelt szavajárása volt: "aki leves után bort iszik, holta után nem köhög" --, mégis csak a reformált hit elveit vallotta magáénak, mert egyedül a kereszténységben látta azt az erőt, amely képes ellenállni az "orosz barbarizmus térhódításának, mely maga alá teperi a művelt Európát" --, mondogatta gyakran. Bár élete alkonyán elérkezett az a pillanat is, amikor keservesen csalódott saját egyházában, amelyhez neveltetésén kívül ezernyi szál fűzte, mert hiszen egykori revizorként képtelen volt felfogni azt, hogy ha valaki nyilvánvaló bűnt követett el -- mondjuk megrövidítette a hívek adományát vagy az egyházvagyont --, az elöljárók miért zárkóznak el a nyilvános büntetéstől, azt hangoztatva, hogy: "sok évszázados tapasztalat bizonyítja, csak ártanak az egyház tekintélyének az efféle botrányok, a bűnöst a helyén kell hagyni, s ha elcsitult a felkorbácsolt hangulat és a hívek megnyugszanak, akkor lehet egy másik állásba helyezni a megtévedt embert". Nem, nem egyszerűen a képmutatás és az álnok bűntakargatás bosszantotta őt, hanem az az elképesztő rövidlátás, mely azt feltételezte, hogy elegendő bizonyos bűnöket nem megláttatni a hívekkel ahhoz, hogy hosszú távon megőrizhető legyen a tekintély és a hit szilárdsága; jellemző módon azt viszont az egyházi vezetők nem akarták tudomásul venni, hogy a hívek egy része épp a homályos ügyek szőnyeg alá seprése és a kettős szájjal beszélés okán fordított hátat a gyülekezeteknek. Nagyapám, aki pedig évtizedeken át megszerzett erkölcsi hitelével igyekezett minél több hitben gyöngélkedő lelket megnyerni a cívis város ősi hitelveinek, elcsüggedt, mert szüntelenül választás elé kényszerítették: vagy hajlandó szemet hunyni bizonyos bűnök fölött -- melyeket megvetésre és elítélésre méltónak tartott --, akár azon az áron is, hogy áldozatokat kell olykor hozni a megtisztulás reményében, vagy erkölcsi elveihez ragaszkodása miatt megválik presbiterségétől, hiszen, s ezt is jól tudta, előbb-utóbb úgyis olyan helyzetet teremtenek körülötte, amelyben ő sározódik be, mert "az egyház tekintélyén semmi esetre sem eshet csorba ". Ez irányú kétségeiről és lelki őrlődéséről csak akkor beszélt nekem, amikor arról faggattam egyszer: "ugyan miért hagyta ott, egyik napról a másikra a gyülekezetet?", s magába roskadva azt válaszolta: "nem bírtam tovább elviselni a magam választotta közösségben is azt a sok aljasságot és hazugságot, mint amit a világi hatalmasságok is lépten-nyomon elkövettek". Mondtam volna el neki, kinek szigora akkor sem enyhült a csalárd hitőrzőkkel és "templomszolgákkal" szemben, amikor nagyanyám sírjánál részvétüket nyilvánították a családnak, hogy: " X valóban olyan képmutató és rongy ember, mint amilyennek ő gondolta valaha, hiszen ma már mindenki tudja, csak azért vállalta az egyházkerületi főjegyzőséget, hogy felesége mérhetetlen nagyravágyását és rangkórságát kielégítse"? Mondtam volna el neki, hogy: " Y azért jár mostanában vasárnaponta a templomba, mert a legidősebb gyülekezeti tag jogán mindenféle sületlenséget beszélhet és senki sem meri leinteni, mint te tetted egykoron nagyapa a páli intelmekre hivatkozva"? Mondtam volna el neki, hogy: "az istenfélők sem félik az Isten és kufárok tanyájává züllesztették az Úr házát s már én sem érzek különösebb késztetést arra, hogy hittestvéreimmel együtt legyek"? Megszeppenve hallgattam lelki tusakodásáról szóló vallomását -- részben ennek okán bizonytalanodtam el a szentséget kiszolgálók erényeiben s ezért a biztonságosabbnak hitt pogány mitológiákhoz menekültem --, s nem akarván újabb s a korábbinál is nagyobb csalódást okozni neki, hallgattam azokról a gyülekezetben tapasztalt visszásságokról is, amelyek miatt hátat fordítottam azon öreguraknak is, akikkel valaha együtt építette a közösséget.

Hallgatása szokatlannak tűnt, nem mintha valaha is bőbeszédű lett volna, sőt, egyenesen a jellemgyengeség egyik megnyilvánulásának tartotta a szószaporítást, "a szószátyár emberek megbízhatatlanok, olyan sok mindent mondanak, hogy maguk sem tudják megjegyezni emlékezetükben, s ha számon akarod kérni tőlük egy korábbi ígéretüket, biztos lehetsz abban, hogy heves ellenkezésbe ütközöl, mert a számukra kedvezőtlen dolgokat szemrebbenés nélkül letagadják, akár hamis eskü árán is", intett egy alkalommal. Ahogy rémülten szemléltem két oldalt kopaszodó homlokát -- melyet, ha feldühítette valaki vagy füllentésen csípte a vele diskurálót, ujjait összeszorítva dörzsölt meg egy olyan mozdulattal, akárha fésülködne --, s tekintetem az arccsontokra esett, olyan elcsigázottnak láttam, mint még soha, s az a gyanúm támadt, hogy eltitkolni iparkodik előlem valamit, holott egy bizonyos idő óta nem titkolózott előttem. A titkolózás egyébként is csak azon emberek sajátja, akik a jellemükön esett folt valóságát és a személyük iránt ébredt gyanakvást szeretnék valamiképpen eloszlatni hallgatásukkal, mert tudják jól, hogy a heves mentegetőzés és önigazolás csak táplálja a kételyt; vagy épp ellenkezőleg, azon próteuszi lények természete, akik semmiféleképpen nem szeretnék, ha könnyen kiismerhetőnek tartanák őket, s e céljuk elérése érdekében maguk keltenek gyanút személyükkel szemben különbféle pletykák terjesztése révén, s amikor valakitől visszahallják valamelyiket, cinkosan mosolyogva hallgatnak, hogy más színben tüntethessék fel magukat, mint amilyenek valójában, mert az aljasság, a csélcsapság, a meggondolatlanság bélyegét is szívesebben elviselik, mint azt, hogy unalmasnak vagy jelentéktelennek véljék lényüket. Márpedig nagyapám egyenes jellem volt, s ha el is hallgatta néhakori botlásait, nem képmutatásból vagy álszeméremből tette, sokkal inkább az a meggyőződése vezette, hogy nem szükséges bizonyos tiltott örömök létét és feledhetetlenségét azáltal igazolni, hogy a világgá kürtöljük. Ellentétben hivatali barátaival, kiknek meg volt az a tagadhatatlanul rossz szokásuk, hogy a vidéki kiszállásokról hazatérve, az állomási restiben egy-két korsó sört vagy kancsónyi bor felhajtva, szívesen beavatták a többieket az aznapi rovancsolás titkába, s a mindannyiuk által csak szerencsétlennek, megbízható aktakukacnak tartott, mindig savanyú képű, félénkségében több dioptriás szemüvege mögé rejtező postáskisasszony nagyon is mondén űzelmeibe, amelyek zabolázhatatlan vágyakat keltettek az asztal körül ülőkben s alig várták, hogy legközelebb rájuk kacsintson a szerencse, nagyapám sohasem beszélt azokról a légyottokról, véletlen találkozásokról, melyek titkát a leengedett roletták, összehúzott függönyök mindörökre láthatatlanná tették a kíváncsiskodó szemek előtt. "Aki a kártyajárását vagy szeretői szokását kibeszéli, az csakhamar elveszettnek tudhatja magát" --, hárította el a csábításairól faggatózó barátai érdeklődését.

Egyenes jellem volt a tekintetben is, hogy sohasem mondott mást, mint amit gondolt, pedig saját bőrén tapasztalhatta meg, hogy jobb lett volna, ha mást mond, mint amit mondani kívánatosnak tartott, vagy pedig mást gondol, mint amit gondolni merészelt; s afféle "ami a szívemen, az a számon is" természetű ember lévén, akkor sem harapott a nyelvébe, amikor tudta, hogy mondandója csak veszélybe sodorhatja őt is, meg a családját is; de tudjuk jól, vannak olyan típusú emberek, akiknek, bármily nyugodt természetűek is egyébként, olykor teljesen váratlanul az agyukba szökik a vér egy nyilvánvaló aljasság, egy megalázó jogtiprás láttán, s hamarabb nevezik néven a bűnt és a bűnöst, mint hogy megfontolnák mondanivalójukat: ezek közé tartozott nagyapám is. "Az az ember, aki mindig csak fontolgat, vagy hazuggá válik, vagy előbb-utóbb őszinte mondandója sem marad" --, vélekedett azokról, akik bizonyos helyzetekben a hallgatást a bölcsesség legbiztosabb jelének vélték, noha csak az esetleges következményektől félve kifizetődőbbnek tartották ha sunyítanak és meghunyászkodnak, mint hogy elveikhez ragaszkodjanak. Bár sokan állítják, hogy az ember úgyis ragaszkodhat az elveihez, ha azokat némelykor elhallgatja, s egyébként is csak annyi támadási felületet hagy ellenségeiknek, amennyi nem sodorhatja bajba; jó kálvinistaként nyakaskodó és mindig protestáló nagyapám nem osztotta e megfontolt szivarok véleményét: zabolázhatatlan igazságvágyának meg is fizette az árát alaposan.

Egyébként sokáig nem tudtam összeegyeztetni magamban két, egymásnak homlokegyenest ellentmondó jellemvonását: a katonás fegyelmet -- amely hivatalnoki pontossággal, szolgálatkészséggel és puritán egyszerűséggel társult --, és ezt a belső hajlandóságot az igazságért való konok kiállásra. Ám az évtizedek alatt megtapasztaltam, hogy e két jellemet erősítő tulajdonság: a fegyelem és a lázadásra hajlandóság nem is zárják ki egymást oly kategorikusan, miként az első pillanatban tűnik. A kisgyermek, aki eleinte csak ösztönösen lépi át a tiltott határokat, majd gyanakvóbb lévén, azt próbálgatja, hogy csínytevései milyen hatást váltanak ki szüleiből, az évek múlásával megérti, hogy a fegyelem pusztán olyan szokásoknak való engedelmesség, amelyek egy bizonyos társadalmi rendbe tartozás tudatát erősítik tudatában, s amelyek megszabják mozgásterének lehetőségeit és kötelmeit, s ha ezeket megtartja, előrejutása elől hárítja el az akadályokat. Ha viszont kamaszként, sőt még felnőttként is átlép bizonyos határokat, óhatatlanul magára vonja a saját rendjebéliek bősz haragját és nyilvános megvetését, s úgy ítélkeznek róla, akár a tékozló fiúról, aki felett erkölcsi, olykor pedig még anyagi felügyeletet, gyámságot is kell vállalni, hogy visszatéríthessék a helyes útra, mielőtt végzetesen eltékozolhatná örökségét. Nagyapám, az igazságérzetért való kiállás óráiban sem lépte túl a polgári etikett puritán törvényeit, sőt, lázadásra való hajlandósága egyenes arányban nőtt azzal, ahogy bizonyos eszme és erkölcs nevében végérvényesen akarták megszüntetni a polgári rend írott és íratlan szabályait. Az én lázadásom valójában nem is fakadt másból, mint a nagyapám által védelmezett -- ám a háború utáni évtizedekben felszámolni vágyott -- erkölcsi törvényekhez ragaszkodásból, s csak később világosodott meg a számomra, hogy a lázadásra, protestálásra való hajlandóság -- egy biztos és megfellebbezhetetlen polgári kódex hiányában --, olyan elvárásokkal és kötelmekkel szemben is felébredt bennem, amelyek ellen soha nem is állt volna szándékomban lázongani, leszámítva persze kamasz koromat, amikor az erőmet és jellememet próbálgatva pereltem egészen addig, mígnem beláttam, hogy létem záloga és biztosítéka: az örökölt szokások és hagyományok átvétele.

Hiába is fürkésztem arcvonásait, nyomát sem leltem korábbi, fegyelmezettségéből eredő szigorának -- mely még abban az időben barázdálódott arcára, amikor tartalékos főhadnagyként egy jutasi őrmester képezte ki a frontszolgálatra --, s amelyet a betegség úgy oldott szét, mint citromos víz a kockacukrot, valamiféle képlékeny formát hagyva a pohár alján. Az arcára kiült szigorúság megtévesztette mindazokat, akik nem ismerték valódi jellemét, ezért boldogtalannak és szomorúnak is látták őt, pedig épp ellenkezőleg, kiegyensúlyozott és a sorsával megelégedett ember volt mindig is, s ha olykor fel is rémlett emlékezetéből az orosz hadifogság és a méltatlan száműzetés néhány esztendeje, sohasem hánytorgatta fel sérelmeit vagy mellőzöttségét -- miként tették ezt később oly sokan erényt kovácsolva és nem csekély hasznot húzva valamikori szenvedésükből --, élete ezen időszakát is úgy emlegette, mint Isten rendelését. Ennek okán, bár nem szívlelhette a "muszkákat", azt a szellemiséget, melyet a nálunk ideiglenesen állomásozók képviseltek, "barbárnak" tartotta, s viselt dolgaikról megvolt a maga külön bejáratú véleménye, mégsem táplált bennem kifejezett gyűlöletet irántuk, mert a gyűlölködés keresztyéni érzületétől távol állott, s ebben nem volt részéről képmutatás. Az igazságért és méltóságért folytatott, időnként elkeseredett harca -- mely olykor szélmalomharcnak tűnt --, erős késztetést ébresztett bennem a lázadásra mindenkoron, ha úgy éreztem, hogy méltánytalanság vagy jogsértés ért; vesszőfutásaimat hirtelen haragomnak és peres számnak köszönhettem, s annak a konok önfejűségemnek, mely igazságom tudatában a végsőkig való küzdésre sarkalt, s akkor sem adtam fel a reményt, amikor mások már kilátástalannak és értelmetlennek vélték a küzdelem folytatását, mert a legkomorabb pillanatokban is nagyapám példája tartotta bennem a lelket, no és persze az a sokszor emlegetett sor, melyet önfejűségem igazolására idéztem magamban: Éltem -- s ebbe más is belehalt már.

"Mit titkolhat ő, kinek ha vannak is titkai, egyedül csak az Úr színe előtt kell elszámolnia velük" -- tűnődtem a rökamié támláján ülve, és valami szorongató hiányérzetem támadt amint pillantásom a kihúzott ágy üres felére esett, ahol nem is oly régen még nagyanyám feküdt naphosszat öntudatlanul, nagyapám gondoskodására szorulva. Emlékszem, rendszerint nyakig be volt takarva, paplanja, melynek huzata valaha rózsaszínű volt, ám a gyógyszeres vizelet és a mosószer foltokban fakította ki, csak madárnyi fejét hagyta szabadon; valahányszor lélektelen és eszméletlen arcvonásait fürkésztem, nyomban a bruegheli képeken látható öregasszonyok és koldusok rémisztően üres szemgödre, fogatlan szája, aszott és penészfoltos arcbőre rémlett föl előttem. E párhuzam sokáig nyugtalanított, mert az a sejtésem támadt, hogy az embernek, bizonyos életkoron túl, arcára íródik a sorsa, mely, az ismert keleti bölcselet szerint, jelleméből fakad; e bruegheli párhuzam okán elmerengve, egyre-másra szembesültem nagyanyám azon jellemvonásaival, amelyek mindig is visszatetszést, vagy még inkább borzongást keltettek bennem, akárcsak a flamand festő portréi, és amelyek nagyapámat is bosszantották, s gyakorta kegyetlen kritikára ösztönözték hitvesével szemben.

Nagyanyám például sohasem tudta megbocsátani még saját gyermekeinek sem azt, hogy többre vitték, mint ő, s takarékosabbak is voltak nála -- aki a világ minden kincsét képes lett volna elkölteni, ha teheti --; s noha önemésztő irigységét és elviselhetetlen kapzsiságát a tőle telhető mértékben palástolta is a család tagjai előtt, mégis szinte állandóan bosszút forralt a világ ellen s többek között úgy torolta meg szerettein vélt sérelmeit, hogy pénzért vigyázott unokáira, kiknek képzeletét a gonosz boszorkányról szóló meséivel és a pokol rémségeivel kínozta agyon együttlétük alatt, s amikor hazaérkeztek a szülők, és a kicsik sírva fakadtak, ám többszöri kérésre sem tudták megmondani keserves szomorúságuk okát, nagyanyám igazolva látta lesújtó véleményét, melynek hangot is adott, hogy: "kiállhatatlan, akaratos kis teremtések, akik ráadásul elkényeztetett, haszontalan kis csínytevők is". Máskor meg felnőtt gyermekeit ugrasztotta össze egy maga kifundálta intrika révén, melynek forrását és igazságmagvát nehéz lett volna kideríteni nagyapám segédlete nélkül -- de épp a titokra és az anya iránti szeretetre építette ármánykodását, amely, tudjuk jól, természete szerint nem kíméli az érintett felek egyikét sem, s kegyetlenül tud fájni, ha a rágalom érzékeny ponton éri az áldozatot. Egy-egy gyilkos szó, elhallgatott részlet napokra megtette a hatását, s ő hol az egyik gyermekének adott igazat hirtelen támadt haragjáért, hol a másik dacolását erősítette a telefonon keresztül, mígnem nagyapám -- akinek egy ideig fogalma sem volt a testvérviszály valódi okáról --, meghallgatva mindkét gyermeke panaszát, rájött, hogy nagyanyám szította fondorlatos módon a tüzet, s e szavakkal simította el vitájukat: "hiszen tudhatnátok, hogy jóanyátok nem bírja megfékezni a nyelvét és unalmában mindenféle sületlenséget kitalál, rosszízű pletykát terjeszt, csakhogy kedvére szórakozhasson. Összeugraszt benneteket, hogy hol az egyikőtökkel, hol a másikótokkal sajnáltassa magát, s ha netán megbékéltek, meglátjátok újból kitalál valamit". E diplomáciai bölcsességével viszont magára vonta nagyanyám bősz haragját, amiben több volt a színlelés, mint a valódi érzelem, s csak addig tartott, míg ki nem vetette hálóját az újabb áldozatra, mert a cselszövés teljes egészében lekötötte a figyelmét. A leleplezett asszony napokig dúlt-fúlt akár egy hárpia, s ilyenkor bárki szólt is hozzá, biztos lehetett abban, hogy neki is kijut a szidalomból; nagyapám, aki sosem volt rest kinevetni hitvesét ördögi praktikáiért és átlátszó cselvetéseiért, egy-egy békítés után meg sem állhatott előtte, hol indokolatlanul szapulta, minden jelentéktelen ürügyet megragadva a bosszúállásra, hol sértődötten és gőgös fejtartással járkált fel s alá a lakásban, órákig meg sem szólalt, s ha volt is valami közölnivalója nagyapámmal, mulatságos hanghordozással, tőmondatokban magázta őt, tudva róla, hogy mily nehezen viseli el a haragtartást és a családi viszályt.

A hallgatás persze nehezére esett nagyanyámnak, s alig várta azt a pillanatot, amikor nagyapám közeledésére kifakadhatott. Az évtizedek alatt úgy cserélgette álarcait, akár hivatásos színész, ha felgördül a függöny és a színpadra lép, estéről estére más szerepben; csakhogy nagyanyámnak nem volt szüksége sminkre, orcájának természetes kellékeivel és arcizmai kifejezőerejével tökéletesen és mindenki számára nyilvánvalóan ki tudta fejezni a benne dúló-kavargó érzelmeket, amelyeket a maga választotta szerep megkívánt egy-egy helyzetben. Pontosabban, ha jobban belegondolok, nem is a színész mestersége állt hozzá közel, hanem a bohócé, aki hosszas tükör előtti gyakorlás után képes csak megszabadulni reflexszerűen működő fintoraitól és tikkjeitől, arcizmai rossz beidegződéseitől, s nem kevés erőfeszítést tesz, mire eléri azt, hogy fehérre mázolt arcán a megidézett jellemnek csak a lényeges, karakterisztikus vonásai jelenjenek meg. Sokáig nem értettem miért is szerette nagyanyám mindig púderozni magát, eleinte azt hittem, hogy talán divatból vagy megszokásból; kamasz fejjel megértettem, hogy nagyanyám alacsony termete s fejletlen alkata miatt miért is irtózott a divattól és annak szeszélyes változásától, ezért ezt a lehetőséget nyugodtan kizárhattam; később persze még nyilvánvalóbbá vált mesterkedése indítéka: a kendőzetlen érzelemkivetítés, ami igazából hasonlatossá tette a bohóchoz. Élete végén, józan ítélőképessége elvesztése után, már csak egyetlen szerep maradt számára, amihez nem volt szüksége semmilyen színészi képességre, sem púderre, mert az agy-érelmeszesedés okozta őrület jelei letörölhetetlenek maradtak egészen a haláláig.

Nagyapám hallgatása súlyos terhet rótt rám, énrám, aki szerettem volna megérteni hirtelen megbetegedése okát, hiszen mindig makk egészségesnek ismertem őt, aki túl a hetvenen is, akár mínusz tíz fokos hidegben is ingujjra vetkőzve és papucsban sepregette a havat házuk előtt, saját fogával törte fel a diót és még egy-két héttel korábban is megivott néhány üveg sört velem. "Mindent megérteni, mindent megbocsátani" is egyben, rémlett föl a francia mondás, s hát én azt is megbocsátottam volna neki, hogy nagyanyám után óhajt menni, ha ezt be merte volna vallani nekem, akihez a legmélyebben ragaszkodott, s nem utólag kellett volna ráébrednem hallgatása ezen indokáról. Megérteni --; vagyis szeretettel hajolni fölé, türelemmel szemlélni őt, s alapos elemzés után kíméletlenül lemezteleníteni, hogy a maga valóságában lássam személyét; mennyire vágytam mindig is erre, mert jellememben és szokásaimban oly sok tőle örökölt vonásra ismertem rá. Megérteni lényét és természetét, úgy éreztem egyet jelent számomra azzal, hogy magamat pillantom meg benne és általa, és saját lényem rejtett vonásaira ismerek. Azokra is, amelyek csak később, felnőtté válásom után, talán éppen az ő hatására alakultak ki vagy erősödtek fel bennem, hiszen az ember számtalan örökölt jellemvonása mellett, legalább mégannyit saját maga alakít ki egy-egy nagyra becsült eszmény és állandósuló rögeszme bűvöletében, és azon sincs semmi csodálkozni való, hogy ez utóbbiakra sokkal érzékenyebb és büszkébb, mint az örököltekre, amelyek közül jó néhánytól meg akart szabadulni a kamaszkori lázadása idején, mégis, a krisztusi koron túljutva, azt kénytelen tudomásul venni, hogy a leggyűlöletesebbek ívódtak bele természetébe a legmélyebben. Én magam is, aki az apámtól örökölt tulajdonságok némelyikét végérvényesen kitörölni szándékoztam jellememből -- s ezért nagyobb hangsúlyt fektettem azokra, melyeket nagyapám természetében eszményítettem --, kénytelen voltam belátni azt, hogy az általam kialakított és dédelgetett jellemvonások éppen csak ellenőrizni, kiigazítani, mérsékelni képesek ingadozó lelkemben azokat, melyeket génjeimben hordoztam, s amelyek akaratom ellenére is olyan dolgok elkövetésére ösztönöztek, amiket apám életvitelében kifogásoltam, időnként pedig kifejezetten visszataszítónak tartottam. Valaki más esetében pedig az keltett meglepetést, hogy mennyire ragaszkodik egy-két apai jellemvonáshoz, melyet váratlanul fedezett fel önmagában és oly nagy hatóerőt is tulajdonított nekik, akárha az ő sorsát is éppen azok alakítanák, ezért inkább hagyta, hogy eluralkodjanak felette.

Elképedtem, amikor az egyik barátom a génjeiben hordott apai örökségre hivatkozva szándékozott elválni hitvesétől, közel tíz éves házasság után, mert attól félt, hogy ugyanúgy tönkre teheti vagy kényszerpályára futtathatja az életét, mint egykoron apja, ha hagyja elillanni a függetlenedésre kínálkozó alkalmas pillanatot s továbbra is amellett a nő mellett marad, kinek a szeretete, rajongása s ösztönző ereje egyszerre gyengébbnek és álságosabbnak tűnt, mint fiatal -- s fiatalsága okán oly sok reménységet és lehetőséget rejtő -- szeretőjéé, aki, hogy önző módon maga mellett tartsa őt, mindenben a kedvére tesz, kívánságait lesi, s arra sarkalja őt, túl a harmincon, hogy szembenézzen egykori álmai, tervei megvalósulásával avagy kudarcával, s alakítsa ki azt az élettervet, amely az illúziókkal való leszámolás és az ábrándokból kijózanodás után kivezetheti válságos helyzetéből és erőt adhat egy esetleges újrakezdéshez. Az új életterv -- mely az apai tragédiából okulva formálódott ki benne --, ideig-óráig elodázhatta annak az őszinte beismerését a barátom részéről, hogy a kamaszkori álmok valóra váltása nem az örökölt apai jellemvonások felerősödésétől függ, hanem az akaraterőtől; miként azt a felismerést sem hagyta tudatosodni benne, miszerint a nem kívánatos apai sorsot sem lehet elhárítani pusztán azáltal, hogy az ő életében igyekszik helyrehozni, ráadásul utólag azt a hibát, amit egykoron apja követett el, ugyanis ha az apák ballépéseit és bűneit magunkra vesszük, feladjuk önálló életünk esélyeit s a felettünk elhatalmasodó rögeszméink fogságában vergődve előidézzük azt, amit eredetileg elkerülni iparkodtunk, vagyis mellékvágányra futtatjuk az életünket és saját gyermekeinkre egy újabb elátkozott sorspéldázatot hagyunk. Barátom habozását és választását elemezve beláttam, a génjeinkben nagyapáinktól, apáinktól átöröklött tulajdonságok és az idők során általunk kialakított jellemvonások, ha ilyen vagy olyan arányban is, de szüntelenül elegyednek bennünk, így formázva belőlünk egy megismételhetetlenségében is ismétlődő jellemvonásokat őrző egyedváltozatot; hiába igyekszünk hát átlépni saját árnyékunkat, elhatározva azt, hogy megtagadjuk apáink számunkra visszatetsző tulajdonságait, s valamennyit kiírtjuk személyiségünkből, törekvéseink egy nem is csekély hányada kudarcra van ítélve. Nagyapám ágyán ücsörögve erre döbbentem rá, s már nem éreztem oly dühödt ellenállást lelkemben az apámmal szemben, legfeljebb néhány rossz szokását kárhoztattam, de nem kívántam többé a magam képére formálni őt, s azt sem szabtam már az iránta való szeretetem előfeltételének, hogy legalább rossz szokásaival szemben megfogalmazott érveimet fogadja el.

"Talán a szeretett hitves elviselhetetlen hiányát igyekszik eltitkolni nagyapám?" -- tűnődtem, hisz' többször is utalt arra, hogy néhány évtizedes házasság alatt az ember képes megszokni a házastárs jellemgyengeségeit és hibáit is, amelyek éppúgy hozzátartoznak lényéhez, akárcsak az erényei. Az is meglehet persze, hogy felrémlettek emlékezetében azok a napok, amikor a megszokottnál kissé mostohábban vagy türelmetlenebbül bánt a magatehetetlen és öntudatlan hitvesével, aki némelykor idegent látva gondozójában, fennhangon korholta őt tolakodásáért és a férjét követelte, hol pedig visszautasította az elé tett ételt, arra gyanakodva, hogy nagyapám meg akarja mérgezni őt és az eleinte aggódó, majd ingerült unszolásra sem volt hajlandó lenyelni egyetlen falatot sem a vajas kenyérből, miként ügyetlenséget mímelve a tejeskávét is inkább kiborította az ágylepedőre, mint hogy belekóstolt volna. Nagyapámat a rendetlenség és az akaratosság -- annak ellenére is, hogy maga is "nyakas kálomista" volt -- módfelett bosszantotta mindig is, s egyre öregebb lévén hamar ki lehetett hozni a sodrából, ilyenkor leteremtette az embert, még ha valamelyik gyermeke vagy unokája is volt az, aki mérhetetlen haragra ingerelte.

"Mit vétettem, hogy ily kegyetlenül büntet az Isten?" - kérdezgette tőlünk a fotelban hátra dőlve, ha olykor jelenlétünkben elveszítette a béketűrését és egy rövid időre megpihenve átengedhette lányainak a gondoskodást, de mintha feleletet sem várt volna az önmagának feltett kérdésre, egyre többet panaszkodott fizikai ereje gyöngülésére és nagyanyám különös "hóbortjaira", melyek valóságát nehezen ellenőrizhettük. Bár számtalanszor felpanaszolta, nagyanyám az éj kellős közepén ébreszti fel őt, azzal az ürüggyel, hogy idegenek járkálnak a lakásban, s hogy megnyugtassa sikongató hitvesét, mindig ellenőrizni kénytelen a lakásajtót -- "képzeljétek legutóbb valamiért csakugyan kinyitotta az ajtót jóanyátok, de képtelen volt újból bezárni, s ki tudja meddig volt nyitva, ezért azóta kénytelen vagyok elrejteni a kulcsot" --, mi kétkedve fogadtuk e tényt; azt is elmesélte, máskor meg azzal az indokkal ébresztette föl őt, hogy a mellékhelyiségbe kell mennie, de ki tudja bosszantásból-e avagy csupán tehetetlenségből, nagyanyám maga alá vizelt mire felkapcsolta az éjjeli lámpát és kész volt kikísérni a kívánt helyre, úgyhogy éjnek évadján újra kellett húznia az ágyneműt. Az is előfordult néha, hogy nagyanyám az ablakon át segítségért kiáltozott egy-egy járókelőnek, s ha az idegen komolyan véve a kérelmet, becsengetett a házba, nagyapámnak szégyenkezve kellett megnyugtatnia az ismeretlent, hogy nincs semmi baj; ennek egyébként magam is tanúja voltam egyszer s elképedve tapasztaltam, mily gyermeki ártatlansággal könyörgött a postásnak, vinné őt el a szülei és férje házába, mert erőszakkal zárta valaki be ebbe a házba.

"Az agy-érelmeszesedés, kérem szépen olyan betegség, amely nem az öntudatlan betegre, hanem a környezetében élőkre káros" --, állapította meg a körorvos, aki szomorúan sorolta azokat a tüneteket, melyek e betegség velejárói, s amelyek megmételyezik, vagy pokollá teszik a hozzátartozók életét; ám a kórleírás után félrehívta anyámat és nagyapám egyre romló egészségi állapotára figyelmeztette őt; bár mi is észleltük ezt a romlást, de inkább a szellemi leépülés egyre láthatóbb jelei keltettek aggodalmat bennünk, mert szembe nézve a várható jövővel: nagyanyám bármely pillanatban esedékes halálával és nagyapám egyedül létével, amely, ha a nagyanyáméhoz hasonlatos szenilitással jár együtt, nem csekély fejtörést okozhat nekünk, hiszen, ha nem akarjuk az öregek menhelyére beköltöztetni, nem hagyhatjuk magára. "Horkay bácsi gyakorta ordítozik szegény feleségével, hogy egye meg a káposztalevest, vagy a sült húst. Olykor gorombán is bánik vele, talán még meg is veri" -- mondta a szomszédasszony a kerítés mellől bácsikámnak, aki magyarázkodás nélkül hallgatta végig az "én csak jót akarok, higgye el" fordulattal intrikáló asszony mondókáját; egyikünknek sem volt ugyanis bátorsága nagyobb türelemre inteni az egykoron szebb napokat megélt és mindenki által tisztelt, rajongásig szeretett családfőt, mert senkinek sem volt elegendő elszántsága -- és persze szabad ideje sem -- arra, hogy akárcsak rövidebb időre is felváltsa őt a mindennapos helytállásban.

"Miért ez a kegyetlen végzet egy tisztességgel és oly sok önfeladással, nyomorúsággal, megaláztatással végig élt élet alkonyán?" -- tűnődtem az ágytámlán ülve, miközben a mentőkocsira várakoztunk bácsikámmal. "E bűnhődés maga a predestináció nagyapám részére? miként a Kálvin követők hisznek sorsuk eleve elrendeltségében. S ha így van, vajon miért bünteti őt az Úr? Talán azért, mert egy életen át konokul ragaszkodott erkölcsi és politikai elveihez, vállalva önfejűségével a hadifogságot, a megbélyegzést és a többszöri elcsapatást? Talán azért, mert több évtizedes templomszolgálat után egyik pillanatról a másikra hűtlen lett a közösséghez? Esetleg azért e bűnhődés, mert a házastársi kötelességek egynémelyikét erkölcstelennek ítélve nagyanyám, arra kényszerítette férjét, hogy éveken át szeretői legyenek? Vagy netán a soha be nem vallott szeretetlenséget akarta ily kegyetlen szolgálattal és vezekléssel büntetni az Úr? Vagy... vagy az önfejűség mélyén rejtező gőgösséget és dacolást, engedetlenséget és istenkísértést akarta az Úr megtörni a szolgálatra kényszerítéssel? Netán az összetartozás tudatát igyekezett még egyszer, utoljára felerősíteni nagyapám tudatában? Óh Uram, világosítsd meg az elmémet, hogy lássam az indokát ennek a halálba vágyakozásnak! Könyörülj a hozzád igyekvőn, aki magával viszi titkát és bűnei szégyenét, hogy elpecsételésed szerint ítélkezz felette! Ámen" -- s újból megsimogattam verejtéktől csatakos homlokát, miként édesanyám tette egykoron, amikor náthás lévén magasba szökött a lázam és forró mellkasomra, meg a lábamra hideg vizes borogatást pakolt, s én elcsigázottan pihegtem a paplan alatt, és igyekeztem neki mindenben szót fogadni, csak hogy minél előbb meggyógyuljak. Betegségemre visszarévedve, hirtelen az is átvillant az agyamon, hogy miként én is azért szerettem a heveny láz után napokig ágyban maradni, mert a kényszerpihenő ideje alatt elegendő időm maradt magamon és terveimen tűnődni, minden bizonnyal nagyapám is csak azért engedte el ily váratlanul magát, mert szeretne nyugodtan végigtekinteni az elmúlt esztendők vagy évtizedek kuszán kígyózó eseményein, hogy az emlékek rendezése és értelmezése nyomán elmondhassa: íme kész a leltár.

"Kér valamit apuka?" -- szólította meg izgatottan bácsikám, aki türelmetlenül toporgott egyik lábáról a másikra az ablak előtt, az úttestet lesve, akárha nagyapámat láttam volna, aki sohasem tudott megállni nyugodtan egyetlen pillanatra sem, s ha fonott karosszékében ült is, akkor is idegesen rázta lábát. "Egy pohár sört fiam, ez lesz az utolsó...". S bár bácsikám különféle értelmes indokokat igyekezett felhozni a kérés teljesítésének elodázására, elunva a felesleges győzködést a konyhába mentem egy üveg sört kinyitni, s két poharat is teleöntöttem, hogy koccintani tudjak vele az egészségére. Tarkója alá csúsztattam a kezem, fejét kicsit megemeltem, s szájához illesztve a poharat hagytam, hogy kiigya tartalmát, majd jót nevettünk mohóságán, minek következtében állán és nyakán végigszivárogott az itóka a pizsamakabát alá. Máskor kézfejével törölte volna meg a bajuszát és még csettintett is volna egyet a nyelvével, hogy a sörivás feletti örömét kifejezze, de abban a pillanatban erőtlennek érezte magát e szokása felelevenítésére és szégyenkezve mosolygott, akárcsak az önfeledt játszadozás közben nadrágjába vizelt kisfiú, akire ártatlan tekintete miatt nem is lehet haragudni.

"Hál' istennek, végre megjöttek!" -- hasított bele a csöndbe a bácsikámból sóhajként felszakadó ténymegállapítás, ám én annyira elmerültem nagyapám szemlélésében és titkának faggatásában, hogy azt sem tudtam kik jöttek meg; az is meglehet persze, hogy talán csak azért nem fogtam föl, hogy kik jöttek meg, mert cseppet sem akarózott tudomással vennem, hogy akik megjöttek, talán Hermész útmutatásával és segédletével, azok csakhamar el is viszik az áporodott szagú szobából azt a lényt, aki mindig is azzal fogadott: "hát megjöttél fiam?"

"Veni, vidi, vici" -- suttogta egy hang, s én kisvártatva egyedül maradtam az egykori szülőházamban -- ahol öt éven át együtt éltünk nagyszüleimmel --, hogy a Hermész-szolgák után bezárjam a lakásajtót, még egy utolsó szempillantást vessek a repedezett falakra, az egyhangúan jobbra-balra lengő ingaórára, a félig leeresztett rolettára, a nagyméretű esküvői fényképükre s az előszobai rámás tükörből velem szembenéző alakra, aki hűséges társamra emlékeztetett, és a Kristály utcán át, a virágzó orgonabokrok árnyékában eltávolodjam attól a háztól, amely -- balga módon még akkor is azt hittem, csak egy rövid időre --, végleg üresen maradt, s elnyelte gyermekkorom egy nem is jelentéktelen részét.