Alföld - 47. évf. 8. sz. (1996. augusztus)

vissza a tartalomjegyzékre | a borítólapra | az EPA nyitólapra


Váradi Monika Mária

Pilisvörösvár, Kálvária utca 7.

Történeti családtopográfia

Az idő mindent megváltoztatott, falut, utcát, házat. A sváb település évtizedes átformálódása agglomerációs óriásfaluvá megváltoztatta etnikai és társadalmi struktúráját, s egyúttal láthatatlanná tette, elrejtette történetét. Számok, dokumentumok és emlékek szerint e történet magvát századunk első felében is a sokrétű változás alkotta: a foglalkozásszerkezet látványos, a mindennapi életvitel csöndes átalakulása. Az 1800-as évek végén fölfedezett barnaszénmezőket kiaknázó belga érdekeltségű bánya a századfordulótól kezdve megélhetést keresők tömegét vonzotta Pilisvörösvárra, a többségében magyar származású bányamunkásoknak a sváb falutól elkülönülő Bányatelepen biztosított lakást. Az 1941-ben bezárt bányának nem csupán a községi lélekszám emelkedése köszönhető - harminc év alatt 3659-ről 7815-re -, hanem a foglalkozásszerkezet átalakulása is; míg a századfordulón a község keresőinek és népességének egyaránt 63 %-a él mezőgazdaságból, 1930-ban a kereskedők 18, a népesség 20 %-a sorolható az őstermelésből élőkhöz. A bányászat ebben az évben a keresők 32,6, a népesség 41,3 %-ának biztosított megélhetést. A vörösvári társadalom széles alapzatát a proletár- és félproletár egzisztenciák alkották; félproletár helyzettel a falusi sváb bányászcsaládokat jellemezhetjük, ők ugyanis a családi reprodukció szintjén az önellátó mezőgazdasági termeléshez, érték-, norma- és hagyományrendszerükben a falusi sváb társadalomhoz kötődtek; proletár osztálytudatnak csíráját sem találjuk körükben. A vörösvári társadalom keskeny polgári rétegét a két világháború között a bánya vezetői - a falu első virilisei -, tisztviselői s az orvosok, pedagógusok, egyházi vezetők, patikusok alkotta „intelligencia" jelentette; e csoport tagjai nem a sváb származási közösségből kerültek ki. Ha a sváb falusi társadalom félproletár helyzetű családjainak helyzete a bérmunkáslét és önellátó mezőgazdasági termelés kettőségével határozható meg, a falu „birtokos parasztságát" sem írhatjuk le egyértelmű kategóriákkal. Vörösvár bizonyosan már a múlt században bekapcsolódott a (fő)város és vidéke munkamegosztási rendszerébe; amellett, hogy majd minden vörösvári család megjelent valamely mezőgazdasági termékkel a budai, pesti piacokon, kialakult e termékek és - elsősorban - a kőpor (Reibsand), a piktortégla, majd a szén szállítására szakosodott fuvaros réteg, amely tipikusan a módosabb gazdák csoportjából toborzódott. A föld, az állatok magukban nem biztosították a megélhetést, a kereskedelemből származó pénz ugyanakkor a mezőgazdasági üzem fönnmaradását szolgálta, amennyiben mindenekelőtt föld és jószágok vásárlásába folyt. A piacozó, fuvarozó kereskedelemben, a „seftelésben" való részvétel átszőtte a vörösvári svábok társadalmát, s ez nem csupán azzal a következménnyel járt, hogy a családok reprodukciója „több lábon" állt, hanem azzal is, hogy a „haszonelvűség" mint a mindennapi gyakorlatot meghatározó érték is meggyökeresedett e társadalom értékrendjében. A fővárossal való kapcsolat, amely a piacozás, fuvarozás mellett a cselédkedést, az iskoláztatást, a munkavállalást is jelentette, a városi, polgári fogyasztási és kulturális szokások iránti fogékonysággal, ezek széleskörű elterjedésével járt.

A negyvenes években a Kálvária utcában megjelenő őseim származását, társadalmi állását számbavéve családomat nagyjából a vörösvári társadalom iparosokból, kereskedőkből, kocsmárosokból toborzódó sváb kispolgári rétegéhez sorolhatom; az önálló egzisztenciákra e rétege keskeny és természete szerint képlékeny volt. A keresők 20 %-át kitevő ipari foglalkoztatottaknak mindössze egyötöde volt önálló iparos, a segédszemélyzet nagyobb részének a fővárosi gyárak valamelyike biztosított megélhetést, a kereskedelemben és hitelben foglalkoztatottak aránya nem érte el a 4 %-ot. A vörösvári sváb társadalom kispolgári családjai többnyire szívesen taníttatták gyermekeiket a helyi polgáriban vagy egy fővárosi középiskolában, a harmincas évekre levetették a sváb viseletet, s legalábbis kétnyelvűvé váltak. Az iparos, kereskedő férfiak azonban származásuk, házasságuk, földbirtokuk révén, ha eltérő mértékben és intenzitással is, kötődtek a birtokos parasztok rétegéhez.

Ez hát annak a világnak elnagyolt szövedéke, ahol őseim történetekben, anekdotákban fennmaradt mindennapjai teltek, s ahonnan elindáztak azok a szálak, melyek gyermekkorom éveiben összefonódtak a Kálvária 7. szám alatt álló házban.

Az 1939-ben emelt épület semmiben nem emlékeztetett a „sváb" portákra, az utca frontjára merőleges szoba-konyhás, évente kétszer fehérre meszelt, apró zöld ablakos, hosszú, vályogfalú házakra. Gyermekkorom otthonának utcára néző háromszárnyas ablakaiból messzire lehetett látni, a völgyet délről övező szentiváni hegyekig. De nem csupán a kilátás keltette a tágasság érzetét. Háromszobás, s hozzá még fürdőszobával felszerelt lakás akkoriban alig néhány épült. Igaz, a civilizáció apró csodája, a fürdőkád nem ragadtatta tékozlásra a ház lakóit, akik még sokáig lavórban mosakodtak. Pontosabban: hétköznapokon mindig. A zománcos kályha, amely falta a fahasábokat, a forró, gomolygó gőz, amelyben elakadta lélegzet, a szombat este nyugalmához és ünnepélyességéhez tartozott.

Nem hasonlított a Kálvária utcai épület a módos gazdák, korcsmárosok, hentesek széles, zártkapus, hatalmas gazdasági épületekkel ékesített portáira, ahogy arra a néhány pedagógus-villára sem, melyek álltak már a Kálvária utca felső végén akkor, amikor a dédapám, Ruppel Antal cipészmester megvette az utca elején lévő, 1921-ben fölparcellázott és elárverezett grófi telkek egyikét egy Decsényi nevű zsidó kereskedőtől.

A Kálvária utca 7. számú ház józan, polgári építmény volt, jómódról és mértéktartásról tanúskodott, került minden fölösleges díszítést. Éppúgy árulkodott tulajdonosa pozíciójáról, mint Schön Mátyás építőmester korszak diktálta, szolid tervezői elképzeléseiről. A vörös klinkertéglás ház a telek utcafrontján épült, így eltakarta a hatalmas kertet, gyümölcsfáival, szőlőlugasával, veteményesével, és nem láthatta senki a pincét, nyárikonyhát, és a telek hátsó részén emelt ólakat sem, ahol mindig neveltek a család ellátásához elegendő malacot, szárnyast, nyulat. Polgári építmény volt, diszkrét; kandi szemek előtt rejtve maradt az udvar, és a lakás bejárata korántsem véletlenül tekintett hátra, az udvar felé. Leginkább a befelé fordulás, az utca nyilvánosságának kizárása különböztette meg ezt a házat a hagyományos sváb portáktól.

Ruppel Antal cipészmester házában mindig legalább három generáció élt egymás mellett. Voltak persze olyan esztendők, amikor családon kívüli személyek is megfordultak itt. Nehéz időkben szép számmal. A német katonák, akiknek főhadiszállása a polgári iskola volt, csak tisztálkodni jártak ide. A több hullámban átvonuló fölszabadító csapatok azonban értékelték a ház tágasságát; bekvártélyozták magukat. Irodájuk volt a lakásban, a zsoldot is itt, a kőpadlós konyhában fizették ki. A fiatal háziúr ezekben a hónapokban Sopronban félte-várta a háború végét, dédapám, feleségével, lányával és unokáival a pincébe vonult vissza. Onnan hordta föl a tűzifát, hektószámra a bort, kosárszámra a krumplit. Végtére is háború volt. Ne írd azt, hogy kiraboltak. Elvittek dolgokat - int nagyanyám. 1952-ben azután úgy ítélték a helyi tanácsi szervek, a házhoz épített nyárikonyha a tulajdonos részére szükségleten felüli, így hát kiutalták egy szegény, fiatal, kisgyermekes házaspárnak. El is vehették volna.

A lakáson belül mód nyílt arra - hisz elég nagy volt -, hogy elkülönüljön a család életének magán- és társasági szférája. Az ebédlőnek nevezett középső szoba volt a vendéglátás, a családi ünnepek, esküvői, keresztelői ebédek színhelye. Az egész szobát a fényes politúrozású, bordó és kiporolhatatlan brokátterítővel letakart Bösendorfer zongora uralta. Nagyapám, Wippelhauser András 1946-ban vásárolta a hangszert, amely, eladója szerint már akkor ötven éves volt. A nagy becsben tartott Bösendorfer hivatott kifejezni a házban zajló élet „polgári" alaptónusát. S noha ez a tónus az évek folyamán elhalványodott, számomra a falusi kispolgári életnek olyan melegbarna fénye marad, mint a bécsi műhelyben készült hangversenyzongorának.

A Vásár térről nyíló Kálvária és Kápolna utcákat századunk húszas éveiben nyitották meg, s először az 1920 után a községbe érkező pedagógusok, tisztviselők, jómódú bányaalkalmazottak vettek telket, építkeztek itt. Nem csupán iparosok, vendéglősök követték őket, de bányamunkások is. Mégis, a falusi közvélemény szemében az utcák jellegét a villák, polgárházak, s mindenekelőtt az itt élő intelligencia határozta meg; ha nem is minden gúny nélkül, sokan ma is csak úri utcákként emlegetik őket. Mindkét utca társadalmi fényét emelte, hogy egy-egy szentelményhez, a Kálvária dombján álló, illetve a tizennégy segítő szentnek ajánlott erdei Kápolnához vezettek. A Kálvária utca (gyerekkoromban csak Hámán Kató utcaként ismertem) ekkoriban még községünk legmagasabban fekvő beépíthető területe volt, pompás kilátással a falura és a völgyet övező hegyekre. Az utcát kis vasúti híd választotta ketté, a híd fölött, egészen a Kálvária-hegy aljáig szőlőskertek sorakoztak. Gyermekkorom utcájának első lakói pedagógusok voltak. A Budajenőről érkezett Balczer Adolf elemi iskolai igazgató villát építtetett itt, de a pedagógusok zöme albérletben élt. A 7. számú házat dédapám és családja csak elkészülte után három évvel, 1942-ben vette birtokába. Addig egy tanárnő lakott benne, valamelyest enyhítve az építőmesternek kifizetett tizenhatezer pengő törlesztésének terhein. Az utca túloldalán, néhány házszámmal följebb nagyjából ugyanekkor épült föl a Templom téri elemi iskolaszolgájának szerény otthona; a család csak 1954-ben költözött ide, addig csendőr és pedagógus egyaránt bérelte. Az utcában lakól köre végül is nem volt exkluzív; pedagógusok, ügyvédek, iparosok és bányászok éltek egymás mellett. A 7. számú ház szomszédságában egy érsekújvári születésű dohányáru- és cukorka-kereskedő, valamint két sváb bányászcsalád épített házat. A legelőkelőbb, polgári család kétségtelenül Balczer igazgatóé volt. Leánya, a szép Mimi tanítónő lett, s feleségül ment az Erdélyből áttelepült pedagógus Jáki (Jakob) Lajoshoz, aki a harmincas években a vörösvári sportélet lelkes szervezője, majd bő egy évtized múltán a Munkára Harcra Kész (MHK) mozgalom vezetője lett. Jáki Lajos tanár úr bal kezének hüvelykujja hiányzott, azt beszélték, párbajban sérült meg, menyasszonya, a szép Balczer Mimi miatt. Ez unicumnak számított, ahogy az is, hogy a Jáki család már a harmincas években autóval utazott nyaranta a dalmát és itáliai tengerpartra. Jáki tanár úr azonban mindig előre, kalapját leemelve köszöntött mindenkit, az utcabeli bányászfeleséget is, s kedvesen érdeklődött hogyléte felől. Általános köztiszteletnek és -szeretnek örvendett, miért is 1956-ban őt választották a Nemzeti Bizottság elnökének.

Amikor Ruppel Antal megvette a Kálvária utcai telket, s megbízta Schön Mátyás építőmestert, az Iparoskör és az egyházi képviselőtestület elnökét, tervezné és építené meg családja otthonát, egyetlen leánya, Ruppel Mária, sváb nevén Rici, már két esztendeje férjnél volt. A házat Ruppel Antal nem csak magának, hanem gyermekének és unokáinak is építtette. Jó hírét, nevét a ház neki, az Ürömön született cipészmesternek köszönhette; amíg még sokan éltek kor- és szaktársai közül, unokáit nem az apjuk, hanem az ő neve után ismerték.

Ruppel Antal, vagy ahogy gyerekkoromban mindenki hívta, a Tóni bácsi, 1894-ben született, abban az évben, amikor Kossuth Lajost itthon eltemették. A hatvanas években, a rokonok, ismerősök, utcabéliek cipőit már csak kedvtelésből foltozgató dédapám műhelyében, a függönnyel letakart stelázsin állt egy kopott, régi évkönyv. Fontos tudnivalók foglalata, amolyan kis enciklopédia. Benne Ferenc József és Sissi, Apponyi Albert valamint igézően fátyolos tekintetű amerikai filmdívák fényképei mellett fotósorozat nemzeti hősünk súlyos ünnepélyességű temetéséről. Ez a könyv valamilyen véletlen folytán épen megmaradt, s a gyakran énekelt első világháborús katonadalok mellett egyedül emlékeztetett arra a világra, amelyben dédapám fiatal éveit töltötte.

Apja, id. Ruppel Antal perbáli születésű volt, aki megélhetést keresve vetődött el az ürömi kőbányába. Munkát és asszonyt is talált, az Ürömön szolgáló csabai cselédlányt, Lommel Erzsébetet, így hát itt teremtett egzisztenciát. Öt gyermeke közül a legkisebb, az anyja nevét viselő leányka fiatalon meghalt. Az Ürömön maradt Annát és Rudolfot 1946-ban családostól kitelepítették Németországba. Két fiú Vörösvárra került; Antal itt szabadult, öccse, János egy óbudai mesternél tanulta ki a szabóságot, azután nősült ide. A fivérek parasztlányokat vettek feleségül.

Az ürömi házat a György napi búcsúkor keresték fel az elköltözött fiúk, nagy családi kirándulások voltak ezek; Jánosnak öt gyermeke volt. A látogatások és egy nyaralás emléke még elevenen él nagyanyámban, a hetvenes éveiben járó Riciben: a vonatozás, a hosszú gyalogút az állomástól a faluba, a séta a kőbányához és a temetőbe, a búcsú forgataga, a levesestálban fölszolgált tejeskávé illata, a pákosztos gyermekszájban elomló fényes sárgabarack íze... De a kis Rici, hisz négy nagyszülője közül hárman nem falunkban születtek, éppígy gyakori vendég volt a leányvári, csabai, perbáli búcsúkon, a rokonoknál. Az ürömi nagypapa is csak a búcsúk alkalmával látogatta meg fiait - a mama soha nem jött vele.

Ruppel Antal alig múlt húsz éves, amikor őt is meginvitálták a szerb reggelihez, igaz, ordonáncként szolgált. Valahol Sziléziában így is eltalálta egy golyó, csípőlövéssel került a vöröskeresztes kórházba, ahonnan azután leszerelték. A kórházban készült róla egy mára elhalványodott, szakadozott fénykép, ott áll fiatalon, fehér kórházi ruhában, mankóra támaszkodva, s a kép hátuljára rótta tintaceruzával tartózkodó kedves sorait szépreményű menyasszonyának, a libe Riczinek, czu erinerúng den Veltgrige alz ih Tóni alz dein gelibter fervúndeter lag in Búdapést.

A menyasszony, Halbauer Mária családja meglehetősen tehetősnek számított. Mária anyja és négy testvére - az apa eltűnt valamelyik fronton -, virágkertészettel, gyümölcstermesztéssel foglalkozott, piacozott. Méghozzá nagyban; az óbudai piac közelében béreltek is egy kis szobát, valaki a családból a szezonban mindig ott lakott, s a rendszeresen behozott friss áruval kofáskodott. Halbauer ükanyám a köténye alá varrt kis zsebben, a Watschke-ban hozta haza az ezüstpénzeket, háti kosarában néha narancsot unokáinak. A kis Rici néha nagyon unta a déligyümölcsöt, s azt, a szülők rövid távollétében, a szomszédban becserélte főtt krumplira. A kertészetet a Halbauer családban a fiúk s az egyik vő vitte tovább, a többi lány jól férjhez ment - iparosokhoz -, az özvegy, miután imigyen elrendezte övéi sorsát, legfiatalabb gyermekéhez, Máriához költözött.

A fiatal suszter hitvesével, anyósával és gyermekével először egy szoba-konyhás bérelt házban lakott. 1932-ben azután jelentős fordulat következett a család életében, az Iparoskör tagjai megszavazták Tóninak a bizalmat, ő lett az Iparoskör gondnoka, feleségével és a 15 esztendős, kamaszodó Ricivel (a Halbauer mama ekkor már nem élt) beköltözhetett a Kör Fő úton álló épületébe. Az elkövetkező tíz esztendőben a cipészkedésre nem maradt nagyon sok ideje, de azért állandó segédje, a csöndes, valahonnét a Monarchiából idevetődött öreglegény, Ruprecht bácsi segítségével kiszolgálta megrendelőit. A Kör kirakatában a szaktársaké mellett az ő munkáit is megcsodálhatta a vásárlóközönség: az Iparoskör kiutalta finom bőrből készült női topánokat, fűzős cipellőket, a gyermekcipőket, a férfiak számára készült komoly, megbízható lábbeliket. Ideje nagy részét azonban az Iparoskör kötötte le. Az épület helyiségeinek rendben tartása mellett az ő dolga volt a söntésben tüsténkedni; minden kimért liter bor után százalékot kapott. S a Körbe naponta látogattak az iparosok, hetente itt gyakorolt az Iparos Olvasó- és Dalkör énekkara. Ezen túl pedig minden tanoncvizsga, színielőadás, bál alkalmával meg kellett vendégelni az egybegyűlteket. Ilyenkor a felesége főzött; Halbauer Máriának már lánykorában is a tűzhely mellett volt a helye, ő nem járt piacozni.

Az Iparoskörben eltöltött tíz esztendő a cipészmester családja számára a gyarapodás időszaka volt. A lakhatás úgyszólván ingyenes lévén, a cipészkedésből, főként azonban a kimérési százalékból és borravalóból sikerül valamennyi pénzt megtakarítani. Ruházkodásra sem költöttek sokat; Tóni szolid, komoly öltönyeit, felöltőit a János öccse készítette, munka közben, otthon amúgy is a Goldberger-Fleck-ből készült indigókék suszterkötényt viselte. Felesége pedig soha nem vetette le a sokszoknyás, fejkendős sváb viseletet. A család fogyasztását mindig is mértéktartás, de nem aszketikus visszafogottság jellemezte. A mama néha-néha a családi pótkávé helyett valódi szemeskávét kívánt a kecske tejével hígított tejeskávéhoz. Ilyenkor a kis Rici elbaktatott Halbauer János vegyeskereskedésébe - itt volt csupán pörkölő - öt deka babkávéért. S a cipészmester délutánonként elment a henteshez, hogy a vacsorához felvágottat vegyen.

Ruppel Antal minden igyekeztével azon volt, hogy egyetlen gyermeke egzisztenciáját biztosítsa. Annak esküvője után először az Iparoskörrel szemben bérelt az ifjú pár számára egy kis üzletet és hozzávaló szobát. Amikor pedig hajdani mestere, suszterből kereskedővé lett barátja, Kopp úr - mint a gazdasági válság idején jónéhányan a helyi kereskedők, korcsmárosok közül -, 1933-ban tönkrement, hogy az egész ingatlan ne kerüljön dob alá, Tóni a felesége nevére megvásárolta a Vásár tér és a Fő út sarkán álló üzletet. Háromezer pengőért.

A Fő utcai üzletet először bérbeadták, nagyszüleim csak 1942-ben nyitottak itt vegyes- és festékboltot. Az Iparoskörben elfoglalt pozíció az anyagi biztonság mellett széles kapcsolatrendszert és természetesen kedvezményeket jelentett. A házat tervező és építő iparosköri elnök például, mert ezidőben a polgári iskola kivitelezésére ő kapott megbízást, a klinkertéglákat a szokottnál olcsóbban tudta felszámolni. A Kálvária utcai telek és a ház persze így is meglehetősen sokba került; a Halbauer Mária hozományához tartozó szőlőt el kellett adni. A családban nemigen volt ideje senkinek a szőlőbe járni. Ezért aztán hamar megszabadultak a vej örökségként magával hozott háromszáz négyszögölnyi birtokrészétől is. Maradt vagy nyolcszáz négyszögölnyi terület, azt haszonbérben műveltették.

Dédapám 1977-ben halt meg. Nyugodt derűvel töltötte be azokat a szerepeket, melyek életének idején egy falusi cipészmester számára megélhetők és elképzelhetők voltak. Nem is hiszem, hogy másra vagy többre vágyott volna. A szakmáját szerette; ameddig leülhetett panglijához, az alacsony suszterszékre, s kezébe vehette kopott nyelű szerszámait, egészséges maradt, a lappangó tüdőbajt is legyűrte. Az ostrom után (lánya is csak így nevezi a '45-ös esztendő történéseit) még tíz évet töltött a cipész-szövetkezetben, hogy a nyugdíjhoz szükséges ideje meglegyen, utána otthon dolgozott. Fölteszem, hogy a szocializmus építésével járó veszteségek (a családtól csak a sarki üzletet vették el), az új életvitel nehézségei azért nem sokkolták őt annyira, mert ekkora már mindent elvégzett a rá kirótt feladatok közül, aktív korszakának vége felé járt. A hátralévő években foltozgatta az utcabeliek, barátok cipőit, a családtagok sámfái ott sorakoztak a stelázsi polcán, s ha a szövetkezetben megfelelő bőrhöz jutott, passzentos lábbelik kerültek ki a kezéből. Mindent elnéző szeretettel nevelte unokáit és dédunokáit, rászoktatta őket csemegéjére, a tejeskávéba aprított kiflire, s alkalomadtán, egy-egy szombat reggelén úgy vélte, egy gyűszűnyi császárkörte sem árthat annak a gyereknek. Etette a tyúkokat, hízlalta a disznókat, megtömte a libákat, minden évben megtöltötte a hordókat. S gondozta szőlőlugasát, mintegy kárpótlásul az eladott szőlőkertekért.

Az őt körülvevő kis világ rendje szerint mind az Iparoskör választmányának mind az egyházi képviselőtestületnek tagja volt. Reggel imával ébredt, este imával aludt el - svábul imádkozott -, de a túlvilágban nem tudott hinni. Öccsével együtt az Iparos Dalkörben, majd hosszú évekig a templomi kórusban énekelt. Nehezen mozdult ki választott falujából, csakis otthon, a hatalmas szentkép alatt, a dupla, támlás puhafa ágyban tudott jóízűen aludni. Talán ezért járt csak kétszer Németországban, kitelepített testvéreinél. Legnagyobb és legemlékezetesebb utazása mégis mi lehetett volna más, mint az első háború? Mélyen gyökerezett a faluban, és megtartotta, visszahúzta azokat is, akik el akartak menni. Mint oly sokan a fiatalok közül, kedvenc unokája, az apám is útnak indult anyámmal a nyugati határ felé 1956-ban. Hogy a szüleim lekászálódtak a teherautóról, neki köszönhető; rá gondoltak, s arra, talán nem élné túl, ha többé nem láthatja őket. Visszafordultak. Amíg élt, az ő szeretetének, csöndes humorának ereje tartotta össze a családot.

Egy szem leányát, a nagyanyámat meglehetősen kényeztette. A gyermek iskolai előmenetelét nem tartotta fontosnak; noha Rici kitűnő tanuló volt, és szeretett volna polgáriba is járni, dédapám úgy ítélte, hogy kistermetű leánya gyenge a tanuláshoz. Míg szabómester öccsének számos gyermeke a helyi polgáriban tanult, Rici csak az elemit végezte el. Azután otthon maradt, az Iparoskörben kellett segédkeznie, kiszolgálta a vendégeket, takarított. Egyetlen barátnője az unokatestvére volt; anyja nővére, Halbauer Julianna 11 gyermeket nevelt föl, náluk gyakran és szívesen tanyázott az egyke. A lányok ünnepi, szép világos sváb viseletében, karöltve indultak a hétvégi táncmulatságokba. A számos korcsma, vendéglő, kávéház majd mindegyikéből zeneszó hallatszott, de a táncos vigalmakat felváltva, hol az egyikben, hol a másikban tartották. Rici és Julcsa legszívesebben a jobb családok által kedvelt Herbszt-vendéglőbe jártak; befizették a négy-öt pengőnyi belépőt, majd csatlakoztak a táncteremben egymásba karolva álló leánykoszorúhoz, várva, hogy a fúvószene első akkordjai előcsalogassák a vendéglőben iddogáló ifjakat. Aztán, délután kettőkor elkezdődött a tánc, egymást követte a sok keringő és polka. (A hagyományos német nemzetiségi táncrend meglehetősen egyhangú.) A vacsoraszünetet leszámítva, egészen hajnali kettőig tartott a vigalom, és éjfél után menetrendszerűen fölcsendül a vérpezsdítő modern tánczene - a foxtrott például - amelyből néhány lelkiismeretesen betanult számot mindig szívesen játszott a zenekar.

A sok táncmulatság nem múlhatott el következmények nélkül. Rici is így ismerte meg leendő hitvesét, Wippelhauser Andrást, aki hétvégeken a Ziegler zenekarban játszott, melyet egy hajdani k. u. k. katonazenész alapított a tizes évek elején. Úgy hírlik, András ellenállhatatlan volt, mert szépen tudott fuvolázni.

A nagy ünnepek, a pihenés és szórakozás napjai falunkban elképzelhetetlenek voltak fúvószene nélkül. Századunkban a legnagyobb és legismertebb, legendás hírű „banda" (die Bande) az 1955-ben elhunyt id. Mauterer Jánosról kapta nevét. Családjában ő már a harmadik volt a generációk sorában, aki helyi fúvószenekar karnagyaként működött; a zenei tradíció majd 200 esztendős. Nem tudjuk, hogy elődei milyen fúvószenét játszottak, az ő muzsikusi pályáját a katonaévek határozták meg. A múlt század kilencvenes éveiben a közös hadsereg gyalogosezredéhez vonult be, s itt, miután elöljárói fölfigyeltek zenei tálentumára, hamarost a zenekarhoz került. A Mauterer János bácsi a Halászbástyán szólót játszott, és lent ült a császár, meg a bárók, hercegek, grófok...! - mesélték lelkesen az emlékezők. A több hangszeren is kiválóan játszó férfiú, mert várta itthon Midi, a menyasszonya, lemondott a katonai zenész fényes karrierjéről, őbelőle pedig olyan nagy ember lett volna! A zenei tradíció, amit hazatérvén meghonosított, a katonazenekaré és a cseh katonazenéé. Ugyanebben a hagyományban játszott a bányászzenekar is, melyet egy csehországi bányász alapított, s amely a bánya megszűntéig működött a falunkban. A Bande kötelessége volt egyházi ünnepek zenei kísérete, köztük, kisebb, vonósokkal lágyított zenekari fölállásban, a nagymisén való közreműködés is, búzából, illetve pénzből álló éves járandóság fejében. Nagyobb ünnepek, például a Nagyboldogasszony napi búcsú idején emellé még egy-egy hordó sört is követeltek, ez azonban megütközést keltett a községi elöljáróság soraiban, leginkább azért, mert az egyházi szolgaszemélyzetet is a községi pénztárból kellett kifizetni. Így azután nem kapták meg hordó sörüket és lassan a misékről is kiszorultak; az 1941-ben fölállított orgona szükségtelenné tette közreműködésüket.

A mester, Mauterer János félévszázados működése alatt helybéli ifjak egész sorát tanította zenére. A zene, a fényes hangszerek, a zenekari tagság, s az ezzel járó életforma nagy vonzerőt gyakorolt a vörösvári ifjúságra. A rendszeres gyakorlás, az egyházi szolgálat, a hétvégi fellépések, a számtalan esküvő itt és a környékbeli falvakban, a fesztiválok; mindez, ha a szülők nem sajnálták a pénzt a drága hangszerekre, elsősorban időt, nagyon sok időt igényelt. A paraszti életformával tehát nem fért össze. A zenekar(ok)ban bányászok, de leginkább az iparosok, ezen belül, valamilyen helyi hagyomány következtében a kőművesek képviseltették magukat legtöbben. S a zenekari tagság sok esetben apáról fiúra szálló tradícióvá vált.

Nagyapám, Wippelhauser András 14 éves volt, amikor elkezdett zenekarban játszani. Ekkor a fővárosba járt, villanygyári kifutóként dolgozott, itthon pedig zenélt; ez jövedelem-kiegészítésként sem volt utolsó foglalatoskodás. Azután a Fővárosi Pamutiparhoz szegődött, a cérnázóban ő adta ki az anyagot a szép kisasszonykáknak, s az itt eltöltött majd hét esztendőben a gyár zenekarában is játszott. Kisdobon, hegedűn és fuvolán. Három fuvoláját a szüleitől kapta, a hozomány részeként, egy darab föld áráért. Legfiatalabb öccse már hivatásos zenész lett, az Operához első klarinétosa, az ő fővárosi taníttatásának költségeit és a híres Schwarzkopf cégnél vett kiváló hangszerének árát is csak eladott birtokrészekből tudták fedezni.

Nagyapám a legjobb családból származik, szülei Wippelhauser Márton és Szauer Magdolna a legnagyobb vörösvári gazdacsaládokban születtek. Az úgy ötven holdnyi, több tagból álló birtokokon búzát, rozsot arattak, kukoricát és burgonyát kapáltak, gyümölcsöt szedtek és szőlőt szüreteltek a gazda felügyelete alatt a napszámosok. Otthon az istállókban számos tehén és ló állt - kocsi és hintó is természetesen -, a Wippelhauserek Fő utcai emeletes házában pálinkafőzde működött. A terményekből, tejből, gyümölcsből, borból, pálinkából bőven jutott piacra, eladásra. A bőség azonban a gyermekáldás képében is fölkereste a családokat; dédapámnak négy, dédanyámnak nyolc testvére volt. A Wippelhauser nagyszülők taníttatták az elsőszülött fiút, aki a családi emlékezet szerint fényes hivatali karriert futott be Somogyban, és miután igazi úr lett belőle, nem tartott kapcsolatot családjával. Mindössze egyszer bukkant föl szülőfalujában, anyja halála után, az örökség szétosztásakor. Sokba, húsz holdba volt a fiú taníttatása, ezt a földet számították a szülők örökrészeként, nem is hagytak rá semmit. A feledékeny elsőszülött mégis beperelte testvéreit, s a bíróság végül neki ítélte az osztozkodás után megmaradt 10 hold szőlőt. A módos családban a gyerekeket - lévén mindig elegendő napszámos -, nem fogták be munkára, meglehetősen kényeztették őket. Apró termetű, vöröshajú, szeplős dédanyám körül három kérő legyeskedett. Az első úgy bizonyította szerelmét, hogy lovon fölkaptatott az emeletes községházára, ez azért volt nagy kunszt, mert a szűk, kanyargós lépcsőn le is kellett jönni. A második, csobánkai illetőségű berúgva jött leánykérőbe, mire Szauer Magdolna apja Wippelhauser Márton mellett döntött, mondván, iszákos már van a családban, akkor legyen inkább egy elkényeztetett gazdagyerek.

A birtokokat, a vörösvári örökösödési szokásnak megfelelően, mindkét családban szétosztották a gyermekek között: a Wippelhauser utódok 10-15 hold földet s hozzá egy házat kaptak. A birtok így elaprózódott ugyan, de még nem olyan mértékben, amely lehetetlenné tette volna a paraszti gazdálkodást és életformát. S a birtok növelésének évszázados módja, a házasság továbbra is kézenfekvő és eredményes gyakorlat maradt. Nagyapám szülei tehát, Wippelhauser Márton és Szauer Magdolna összeházasítva a birtokokat, századunk első felében is sikeresen gazdálkodtak, olyannyira, hogy - noha addigra jószerivel mindent szétosztottak számos gyermekük között -, az édesapa mint kulák, házából kirakva, idegen fedél alatt halt meg. Kulákká lett Wippelhauser dédapám elnéző jóindulattal sem mondható dolgos gazdának. Okos ember volt, már gyerekkorában rájött, hogy a paraszti munkából nem lehet megélni. Szégyellhette is, hogy paraszti munkára kényszerül; hajnalonta kikísérte s eligazította a földeken napszámosait, majd hazatért, s csak napszálltakor ballagott ki újra, hogy ellenőrizze a napi munkát. A közbeeső időt többnyire néhány szivar s a noha-otello szőlőből kevert Tatárrizlingje társaságában múlatta, rossz időben egy kőporral fölszórt szobában, nyáron a pince tetején helyezte el sámliját, nézelődött és; a dédapád német és magyar újságokat olvasott, ennyire okos ember volt. Dédapám önérzetét növelte az a körülmény, hogy két szép fekete lovát egy féderes kocsi elé foghatta be. Parádéskocsis, szívesen nevezte így magát. Néhány évig községi fuvaros volt, az ő tiszte volt bírót, jegyzőt, körorvost a járási központba, Pomázra, betegekhez szállítani, a község magas vendégeit a vasútállomásra vinni. A község által rögzített díja mellett csurrant-cseppent néhány ajándék, dédapám naponta odaadással suvickolt boxcsizmájának emléke máig fennmaradt a családban; urasági figyelmesség, melynek szárában elfértek a fuvar végén lekászálódó előkelő utasoktól kapott zamatos szivarok.

Szauer Magdolna tíz gyermeknek adott életet, közülük heten nőttek föl. A családból a harmadik fiú maradt a szülői házban, ám ő is inkább fuvarosként mintsem gazdaként kereste meg betevőjét. Az egy szem leány, Katalin fuvarozó parasztemberhez ment feleségül, a fiúk szakmát tanultak: kőműves, pék, cipész lett belőlük. Az elsőszülött fiú nem óhajtott a szűkös viszonyok közt, a paraszti munka terhei alatt élni, két barátjával katonának szegődött, nyalka huszár lett, aki, ha hazalátogatott, bámulatot és irigységet aratott. Az uniformis, akkortájt legalábbis, megdobogtatta a leányszíveket.

A szülők mindent szétosztottak gyermekeik között, de hát a kevesebből kevesebb is jutott. Wippelhauser András a már említett három fuvola mellett egy festett puhafa szekrényt, két öltözet ruhát és másfél hold földet vitt a házasságba. az öltönyökhöz illő hat fehér inget ledolgozásra vette munkahelyén, a Pamutiparban. Az esküvője előtt otthon édesapja búcsúztatta, ekképpen intve fiát: kedves András, amit örökölsz, nem szabad eladni. Az intelemnek azonban nem volt már ekkor ereje; a földtől, tán nem is nehéz szívvel, hamarosan megvált az örökös.

Nagyapám, a rátarti széptevő nem csupán fuvolaművészetével bűvölte el nagyanyámat. Néhányszor megkocsikáztatta a féderes kocsival is. Talán 1934 egyik napos délutánján történt, hogy testvérhúga, Katalin férjét kocsisnak szegődtetve négyesben elindultak a fővárosba, Parlamentet látni. A kis kiruccanás végül sokba került, mert a sógor elfelejtette kiengedni a kéziféket, így a Margit hídon egy csendőr kiabált utánuk, hogy kigyulladtak a kocsi kerekei. A kirándulás a bognárműhelyben ért véget. Azért szép volt, akárcsak a téli szánkózás; a portán szán is állott. Az ifjú pár útja azon a télen Csobánka felé vitt, s a havas táj, a szán elé befogott fényes fekete ló, a csengőszó, a párnák és a lábacskák alá tett forró téglák, a fogadóban elkortyolt forralt bor - nos mindez nem maradt hatástalan. Ruppel Mária és Wippelhauser András 1936-ban esküdtek, Rici 19, András 24 éves volt ekkor. Az Iparoskörben megtartott fényes lakodalomra 360 vendéget hívtak, a talpalávalót a muzsikustársak szolgáltatták. Az ifjú ara nem a megszokott, sötét - általában zöld, bordó vagy lila - nyomott mintás népviseletben járult az oltárhoz, a menyasszonyi ruhát külön varratták az alkalomra. Finom fehér anyagból készült sváb ruha volt, amilyet még senki nem látott a faluban. Rici mindig is viselte öltözékét, mikor mit kívánt a környezet. Lánykorában otthon a falusi lányok hagyományos sváb viseletében végezte munkáját, a budapesti kiruccanásokon divatos városi ruhában jelent meg. Házassága után két évvel, már kereskedő korában, végképp kivetkőzött. Az öltönyökben, fehér ingben, nyakkendősen járó András öltözéke pedig mit sem árult el paraszti származásáról. A munkáslétet is maga mögött hagyta, esküvője után új családjában új foglalkozás és életforma várt rá: kereskedő lett. Az új egzisztencia legfeltűnőbb következménye nagyapám súlybéli gyarapodása volt, 1943-as kolozsvári katonai kiképzése idején a tiszt csak így szólította őt a fizikai próbatételekhez: na most jöjjön az a kövér kereskedő. Foglalkozása a kiképzőtiszt - akit katonái az első adandó alkalommal hátba lőttek -, ármánykodása ellenére megkímélte az ütközetektől, az élelmezési raktár vezetője lett, előbb a Szamos parti városban, majd Sopronban. Nem szerette a háborút, a németeket se nagyon. Kolozsvárott egyszer üldözőbe vették, amikor az állomásra hajtott zsidóknak kenyeret dobott az élelmezési raktár ablakából. Nagyon félt. Később is, amikor egy Sopron környéki bunkerban húzódott meg néhány bajtársával, s mert azt hitte, az oroszok vannak kívül, tévedésből a szövetséges németeknek adta meg magát. Maga és társai életét csak német nyelvtudása mentette meg; valahogy kibeszélte magát. Azután ő sem várta meg a gyászos véget, gyalog indult haza.

Hazatérvén, és a fölös kilóktól megszabadulva, folytatta a kereskedést, 1949-ig a Fő utcai boltban. Miután az új rendszer megszabadította nagyszüleimet a magántulajdonban lévő üzlettel járó terhektől, még egy évig próbálkoztak egy helyi bérleményben, ez azonban nem biztosította a megélhetést. Győzött a belátás, s nagyapám az 1950-es esztendőben belépett a Népbolt kötelékébe. 1955-ig Solymár és Szentiván négy különböző üzletét vezette állami alkalmazottként, majd tizenhét munkás év következett a Ligeten lévő 46-os számú Népboltban, egy hajdani erdei vendéglő olajos padlójú, vaskályhás termeiben. A szocialista kiskereskedelemben eltöltött ezen idő emlékezetes maradt, mind a kereskedők mind a vásárlóközönség számára.

A magántulajdon időszakára jellemző kereskedői morál az új világban emlékké halványodott, a népboltkorszakban eluralgó gyakorlat nem lehetett tekintettel a tisztelt vevők igényeire. Akik a maguk részéről meglehetős belenyugvással alkalmazkodtak az újszerű követelményekhez. A környéket ellátó egyetlen üzlet előtt órákat vártak az asszonyok a szeszélyesen érkező napi kenyér- és tejszállítmányra, és nem nagyon zúgolódtak akkor sem, amikor kissé avas volt a rájuk tukmált vaj, kétes korú a „friss" péksütemény. Igaz, akadt egy-két notórius reklamáló, de a boltvezető akarata - türelme fogytán néha kizavarta a vevőt vagy éppen utána hajította a tejeskannát -, és a hiányos ellátás kényszere erősebbnek bizonyult. Azt kellett eladni és megvenni, ami az ágazati ellátás csatornáin úgy-ahogy eljutott az üzletig. A kereskedő megélhetéséhez ebben a rendszerben nem volt elég a nehéz munka; leleményesség és az árukészlettel való nagyvonalú bánásmód is igényeltetett. Szóval kicsit csalni, lopni kellett, persze lehetett is. Igazi monopolhelyzetben, legalábbis a népbolt vezetőjének szemszögéből, a szállítók voltak. A húsból mindig hiányzott egy-két kilónyi, hogy a kannás tejről már ne is beszéljünk. Szállító és kereskedő egyaránt vízzel vegyítette. (Ki-ki boldogul, ahogy tud, a vevő pedig vessen magára). Mindenesetre, túl a havi béren, a család ellátása is biztosítva volt. A boltvezetés felelősségét viselő András mellett mindvégig eladóként dolgozott felesége - a háztartási könyvelést is ő vezette, kellő ügyességgel -, s a hatvanas évek elején néhány évre a házukban élő menyét is beállította a boltba, igyekezvén biztosítani az üzlet meghitt, családi jellegét. Az ősz kereskedő és hitvese 1972-ben vonult nyugállományba, ő mint boltvezető akkor 1800, neje 220 Forinttal. Azután rendszeresen háborgott a szocialista, majd posztszocialista kiskereskedelemben uralkodó állapotok miatt. Nagyon megviselte, ha becsapják, megrövidítik - ez pedig előfordult -, vevői és kereskedői minőség egyaránt. Ha emlékeztették őt saját praxisára, elborult homlokkal csak annyit jegyzett meg: hát mit csináltál volna, fiacskám?

Nagyapám azonban soha nem emlékezett különös nosztalgiával arra a néhány évre, amit a bérelt, majd az anyósa tulajdonában lévő üzletekben töltött. S ezt, véleményem szerint, nem csak a magánkereskedőként megélt idő rövidsége okozza. Paraszt- és fuvaroscsaládban nőtt fel, a paraszti életformától azonban eltávolodott, hogy mennyire, az az állatokhoz való viszonyán látszott leginkább. Félt az állatoktól, a spájzban fölbukkanó egértől éppúgy, mint a kertben fújtató sündisznótól vagy az utcán rohangáló kutyáktól. A háziállatok, csirke, nyúl, disznó neveléséhez pedig, bármennyire is úgy hitte magáról, nem értett. Bátyjaival ellentétben nem tanult szakmát, nem készült tudatosan önálló iparos vagy kereskedő létre, gyári munkásként dolgozott. Az a tény, hogy házassága után önálló egzisztencia lett, nem egy megkomponált élettervnek, hanem apósa és anyósa előrelátásának köszönhető. Nagyon büszke volt arra, hogy kereskedő lett belőle. Apósával ellentétben azonban a helyi társadalomban nem keresett semmiféle szerepet, ami önálló kereskedői egzisztenciájának komolyságát és súlyát elmélyíthette volna. Az is igaz, hogy világképe túl profán volt ahhoz, hogy mondjuk az egyházközség képviselői tisztét ellássa - a templomi énekkarról már nem is beszélve. A Wippelhauser család férfitagjai között két markáns típus tér vissza minden nemzedékben. Az egyik a pipázó, nézelődő, mondjuk így, lusta dédapára üt. A másik nyughatatlan, tevékeny, örökké izeg-mozog, szervezkedik amolyan „fogjuk meg és vigyétek" módon, anélkül, hogy e nyüzsgésből valamely kézzelfogható eredmény születne. Nagyapám ez utóbbi fajtához tartozott.

Andrásnak és Ricinek egy leány- és két fiúgyermeke született. Mivel az üzlet idejük nagy részét magának követelte, a nevelés jobbára a Ruppel nagyszülőkre hárult. Ha kevés energiája maradt és gyermekei pályáját egyengetni, nagyapám számára kezdettől fontos volt az utódok zenei oktatása. Mindhárman zongoraórákat vettek Vas Márton kántor úrnál, tehetséges és muzikális idősebb fiát, apámat azonban művészi pályára szánta, konzervatóriumba küldte. Hogy a gyermek szorgalma ne lanyhuljon, bezárta a bolt raktárába, ott kellett hegedűjével órákig gyakorolnia. Ezért vagy sem, az apámnak nem fűlt a foga az egészhez, félbehagyta zenei tanulmányait, kitanulta a kereskedői szakmát. Akárcsak nagyapám, ő is hosszú évekig a helybélieket szórakoztatta harmonikájával; nem csupán vendéglőkben, presszókban és lakodalmakon. A beszolgáltatások idején csasztuskákat énekelve járt ő is a túlteljesítő gazdákhoz, saját keresztapjához például. A második téeszszervezés idején zenés különítmény tagjaként vonult a szomszéd faluba, Piliscsabára agitálni. (Azok meg ide jöttek.) Nem sokkal ezután súlyos közlekedési balesetet szenvedett, a kórházban egy csabai férfi mellett feküdt, aki felismerte az agitálót, és elégedetten állapította meg, hogy Isten nem ver bottal... A zene továbbra sem szűnt meg fontos szerepet játszani a család történetében; a hat unoka közül mindegyik tanult valamilyen hangszeren, ketten ma akadémisták, és zongora is kötelező penzum maradt. Érdekes módon a család kulturális, társadalmi ambíciói elsősorban a zene vonalán érvényesültek; nagyapám, a falusi fuvolista szívesen látta volna gyermekét - később unokáinak egyikét - a világot jelentő deszkákon... Bár a tanult embereket, a műveltséget e ház lakói is értékelték, a könyvek ebben a kis világban nemigen töltöttek be fontos szerepet. Néhány évkönyv, a gyerekeknek meséskönyvek, ezek az emlékfoszlányok élnek bennem.

Apámmal és anyámmal tizenkét évig éltünk a Kálvária utca 7. szám alatt, a házhoz épített szoba-konyhás, fürdőszobával és kis kamrával ellátott lakrészben. Félig-meddig közös háztartásban; saját munkája mellett anyám dolga volt a „föntiek", a nagy házban élők számára főzni, takarítani. Vagyis azokat a feladatokat rótták ki rá, melyeket, a jobb időkben, bejárónő végzett el. Lényegében cselédszerep volt ez, mely a befogadó család számára azért tűnt helyénvalónak és természetesnek, mert „megfelelt" anyám társadalmi pozíciójának. Anyám emancipációja a családon belül, melyet egyedül dédapám, a nyugdíjas cipészmester támogatott, lassú folyamat volt, hisz otthonról a csak alkalmazkodj társadalmi és morális parancsát kapta útravalóul.

Anyám, Pekó Róza valóban szegény családban nőtt fel. Apai nagyapja kisbirtokos volt, aki a kicsiny birtok mellett a bányába kényszerült. Négy fia közül az elsőszülött Márton eredményes kertész (majd kulák) lett. Noha ő sem kapott több földet otthonról, mint hat testvére, de házassága, ügyessége révén sikerült birtokát növelnie. Mindig sok napszámost alkalmazott, többek között, olcsó pénzért, rokonait; talán ezért hívták őt környezetében sokan és sokáig kuláknak; a politika és a környezet értékelése egybeesett. A többi fiú szakmát tanult. Pekó István, anyai nagyapám pékként szabadult, majd a Váci út egyik üzemében, Hirmann Ferenc fémöntőde- és fémárugyárban kitanulta a fémcsiszoló szakmát; súlyos szilikózisát, melybe végül belehalt, munkájának „köszönhette". A kalapjukat hetykén viselő Pekó fiúk ismertek, mondjuk inkább, hírhedtek voltak kötekedő, verekedős természetükről, gyerekkoromban többször megszemléltem nagyapám hátában egy kés nyomát. Nagy volt köztük a fivéri összetartás, s ahol megjelentek, kiürültek a kocsmák. Az agresszióra való hajlam föltehetően szerepet játszott abban, hogy a fivérek, ha egyikük volt is csak aktív tag, mind föllelkesültek a nyilaspárti eszméktől. Nagyapám a népi demokráciában ezért börtönben is ült, a kötelet csak azért kerülte el, mert éppen a fronton, a Don-kanyarnál időzött, amikor itthon néhány ismeretlen vörösvári agyonvert egy zsidó férfit. Két fivére (a nyilaspárti is) szerencsésebbnek mondható, Németországból egyenesen az újvilágba távozott.

Anyai nagyapám agresszív, indulatos és megjelenésére fölöttébb hiú ember volt; áll a tükör előtt, elégedetten illegeti magát, s közben szidja nagyanyámat, milyen öreg, csúnya, nagyanyám szótlanul sír és gyúrja a tésztát. A megaláztatás és kiszolgáltatottság éles képei táplálták anyámban a lázadás és gyűlölet csíráit. Nagyapám mellett nagyon nehéz volt a három gyermek és a feleség Lieber Róza élete. Nagyanyám az állandó munkában valóban gyorsan öregedett, szervezete elkopott; férje tizenkét évvel élte őt túl. Lieber Róza apja egyike volt a község számos kőművesmesterének, de nem a legtehetősebbek közül való. Róza lánykorában anyja mellett kötötte a falusiaknak a meleg harisnyákat, majd szolgálónak szegődött egy vörösvári üzletbe. Férjét ekkor ismerte meg. Nászajándékként házat kapott: kőműves apja megépítette szoba-konyhás pincével, padlással ellátott hajlékukat. Lieber Róza aztán csak nevelte gyermekeit és napestig dolgozott. Három évig Hirmann Ferencz üzemében volt gyári munkás, aztán a velük szemben álló nagy házban lakó kertész sógorának birtokán napszámoskodott vagy kőművesekhez szegődött. Főzött a férjére, két fiára és lányára, járt kapálni a kis szőlőbe, melyet férje örökrészül kapott. Szűkösen élt a Pekó család az egy szobában és nagyon szegényen; a gyerekeknek, akik legtöbb idejüket mezítlábasan, kint az utcán töltötték, az úgy-ahogy elvégzett elemi iskola után megváltás volt munkába, a fővárosba járni. Pekó István és Lieber Róza lányának Kálvária utcai új otthonában, a kereskedőcsaládban nem ismerték a szegénységet és szűkösséget, de ismeretlen és érthetetlen volt számukra a testvéreket és anyjukat összekötő szeretetteli, humorral átszőtt szolidaritás is. S talán a szegénység emléke, s a két család közötti, áthidalhatatlannak tűnő társadalmi távolság az oka annak az elszántságnak is, amellyel anyám bizonyítani akarta, s bizonyította is, a maga erejéből képes fölépíteni kis családja egzisztenciáját.

Szüleim húszévesen, 1959-ben kötöttek házasságot. Minden visszaemlékező szerint világraszóló szerelem volt az övék. Mindketten kezdettől tagjai voltak a német nemzetiségi táncegyüttesnek, vagy ahogy - semlegesen - nevezték, kultúrcsoportnak, amelyet 1954-ben alapított az államosított Herbszt-féle vendéglőből átkeresztelt kultúrház igazgatója. Krasznai Károly, óbudai braunhaxlerek sarja, anyai ágon rokoni szálakkal kötődött falunkhoz, s ebben az időben egy Németországba menekült vörösvári volksbundista üresen maradt házát bérelte a községi tanácstól. Mielőtt a budai járási tanács 1953-ban kinevezte volna kultúrház-igazgatóvá, a MÁV Óbuda-Dorog vonalán működött vonalpárttitkárként, s tikára volt a vörösvári Szabadságharcos Szövetségnek (az MHSZ elődjének), mely motorozni és lőni tanította a helybéli ifjakat. A kultúrcsoport megalakulása - s egyben szüleim egymásra találása - a Boci, boci tarka című népszínmű bemutatásához kötődik 1954 telén. Szüleim epizodistákként (téesztagok) működtek közre e darabban, melyhez a díszes magyar népviseletet a fővárosból, a bocit egy (ekkoriban már nem oly módos) vörösvári gazdától kölcsönözték; melynek koreográfusa az Erdélyből áttelepült rendőrparancsnok felesége; szerzője - anyám kitart emellett - Innocent Vince volt. A darab fényes sikert aratott, a fiatal szereplőkből, miután a Német Szövetség áldását adta, összeállt a tánccsoport, anyám táncolt, apám néha táncolt, gyakrabban harmonikázott. A korszak politikája támogatta a közösségi szórakoztatás népi elemeket hordozó formáit; nem múlt el kollektív esemény a tánccsoport föllépése nélkül, legyen az május elseje, november hetedike, vagy téesz-zárszámadás. Az akkor fiatal visszaemlékezőket hallgatva az embernek önkéntelenül az a benyomása támad, hogy az ötvenes évek a zenés, táncos mulatságok időszaka volt, mintha mindig szórakozni, táncolni jártak volna. Új táncok hozták lázba az ifjúságot ekkortájt: rock and roll, swing, rumba. A helybéli fiatalok szórakozásának másik színtere az olajos padlójú, kokszkályhás mozi volt, ahol vasárnaponként tökmag és napraforgó héját köpködve költhették el heti zsebpénzük maradékát. Itt nézhettek merevülő nyakkal olyan korszakos filmeket mint az „Állami Áruház" vagy „A selejt bosszúja". E filmekben leginkább Swing Tónival, a negatív hőst megformáló karakterszínésszel azonosultak, ő ugyanis rendszerint szabotálta a munkát, viszont a legújabb amerikai zenére táncolt. Apám mai napig legmaradandóbb filmemléke a „Patyomkin páncélos", ötször nézte végig Eizenstein alkotását anyám társaságában.

A táncmulatságok fénykora Vörösvárott a rövidéletű koalíciós évekre esett. Ekkor még a táncparketten is a pluralizmus uralkodott. A két végpontot minden bizonnyal a kisgazdák és a szocdemek jelentették; az előbbiek párthelyiségében a parasztfiúk s a viseletbe öltözött lányok táncoltak a hagyományos fúvószenére. A szocdembe pedig azok jártak, akiket megérintett a korszellem; itt modern táncdallamokra lehetett ropni, például a tangóra vagy a csucsura. Mesélik, még az 1946-os esztendőben itt időző néhány orosz katona is megfordult a baloldal e fellegvárában, élvezve a dzsesszes hangvételű zenét. A nagyemlékű időket csak a Magyar Dolgozók Pártja és a Magyar Nők Demokratikus Szövetsége (MNDSZ) élte túl. A demokratikus érzületű asszonyok szervezete ezután gyakran tartott zenés teadélutánokat, ahol a bányászasszony a falusi orvos feleségét kérte fel, két keksz és csésze tea közt, egy kis keringőre. A tánccsoport tagjai, így szüleim számára, a legnagyobb élményt a vidéki körutak, föllépések jelentették. A Német Szövetség biztosította a buszt, a sofőrt, s egy kísérőt is, ha kellett, márpedig többnyire kellett, megírta a hivatalos kikérőket a fiatalok munkahelyére, engednék el őket egy hét fizetés nélküli szabadságra; tudod, mekkora dolog volt ez akkoriban? A körutak Baranya, Tolna és Bácska sváb falvait érintették. Volt ahol gyanakvással, félelemmel, többnyire azonban túláradó örömmel fogadták a csoport produkcióját, sváb, magyar és szerb táncait, mindenekelőtt a híres vörösvári táncot - Tímár Sándor koreográfiája alapján, ő 1956 után volt egy ideig a csoport művészeti vezetője. A tánccsoport e körútjai bízvást missziós küldetést is betöltöttek, a felkeresett falvak kitelepítés tépázta németsége számára a táncok hosszú évek után először reprezentálták nyilvánosan a sváb tradíciót (eltekintve most attól, hogy e folklorizált tradíció volt az egyetlen, melyet a politika megjeleníteni engedett.)

A tánccsoport országos nemzetiségi találkozókra is eljutott, produkcióját alkalmasint az ország első politikusai is megtapsolták. 1954-ben a Néphadsereg Színházában (Vígszínházban) Rákosi Mátyásnak táncoltak; egész napot egy diákotthonban kellett töltenünk, a finom ebédet egy szállóban kaptuk, és mielőtt bementünk volna, mindenkit végigmotoztak a gorillák. Valamikor 1957-ben egy nagyszabású ünnepen, a Kunsági Napokon vettek részt Kisújszálláson. A fergeteges sikerű fellépés után Kádár János elvegyült a táncosok között; fényképezkedni illett. Anyám elmenekült a közelből, nem akart a pártfőtitkár oldalán mutatkozni, amint az barátságosan átöleli a mosolygó leányok vállát. A civil kurázsi eme korai megnyilvánulást egyrészt a politikusokkal szembeni ösztönös ellenszenv indokolta; a Dobit ki kellett vezetni, olyan részeg volt, másrészt pedig az emlékezés: Apám agyon is vert volna! A család, leszámítva Pekó nagyapám rövid, ám következményekkel (börtön) terhes, rosszemlékű politikai szereplését, nem volt fogékony a politika, vagy bármilyen színezetű ideológia iránt. A politika, ha egyáltalán szó esett róla, csak mint meglehetősen piszkos üzem említtetett, melytől óvakodni kell. Mindez nem valamiféle racionális megfontolás eredménye volt, inkább a megélt politikai-társadalmi megrázkódtatások révén kialakult, majdhogynem ösztönös averzió.

Szüleim kapcsolata nem volt mentes a bonyodalmaktól. Mondhatni, egy kis helyi dráma bontakozott ki körülötte. Ebben a főszerep kétségkívül dédanyámnak, Halbauer Máriának volt kiosztva. Nem hagyott ki alkalmat, hogy rokonok, barátok, ismerősök körében kifejtse, mennyire megrendíti őt, hogy jobb sorsra és főként méltóbb partira érdemes unokáját így behálózták. A helyi közvélemény, nem csupán Halbauer Mária barátnői, egyöntetűen úgy ítélt, hogy ez a szerelem a társadalmi-vagyoni ranglétrán felkapaszkodni vágyó leány bűne. A fiatalok kapcsolata az ő szemükben az ősrégi norma megszegését jelentette, hisz szegény csak szegényhez, gazdag csak gazdaghoz társulhat. Ezt az ítéletet valamiképp anyám családja és környezete is elfogadta; riasztóan nagy, áthidalhatatlan volt a két család közötti távolság, akkor is, ha apám családja már nem büszkélkedhetett saját üzlettel. Miután Halbauer dédanyám a Kálvária utca 7. magasából levelet írt Pekó nagyanyámnak, az kitiltotta az udvarlót. A kölcsönös eltiltás persze, ahogy az már lenni szokott, teljesen eredménytelen maradt. Sőt. Úgy vélem nemcsak a dac felülkerekedésének köszönhető ez, hanem annak is, hogy mindketten a fővárosban dolgoztak, idejük nagyobb részében módjuk volt arra, hogy kibújjanak a figyelő-ítélkező tekintetek nyomasztó súlya alól. A nők munkába állása hozzájárult a helyi társadalom szigorú kontrolljának, a normarendszer érvényesítésének fellazulásához; még ha e normarendszer tehetetlensége és szívóssága valamelyest túlélte is a rendszerek változását.

Anyám 14 éves korától járt a fővárosba dolgozni, öntudatát első munkahelye is alábástyázta. A Mátyás pince mellett - ahová mint üzemi konyhára járt ebédelni -, a kötödében nem csak kesztyűket kötni tanult meg. A Háziipar vezetője, Feldmann Lajosné körül svábok, budaörsi apácák, kulákfeleségek dolgoztak, találtak valamiféle menedékre. Itt találkozott a hőgyészi kastélyból a fővárosba telepített Apponyi Erika grófnővel is, aki sokat mesélt anyámnak korábbi életéről. Arról, hogy borús napokon férje, aki szenvedélyes repülő volt, felvitte őt a felhők fölé, arról, hogy Erika napján mindig porcelánvirágot kapott ajándékba a férjétől, és arról is, hogy volt egy fehér egere, amelyik a hajában aludt... Ezek az asszonyok - akik mellett a városi viselkedés levegőjét szívta magába -, felkarolták anyámat. Míg itt dolgozott, eljutott szerelmével együtt a „Vígbe" - akkor Néphadsereg Színházába. A Háziipari kötödébe két jegy érkezett, melyek azután egy kalapba kerültek, és a sorsolás éppen Rózának kedvezett. Így látta az ötvenes évek derekán a Csárdáskirálynőt, és élete első színházlátogatása előtt Apponyi Erika grófnő mesélt neki a saját színházi élményeiről, és arról, hogy a kultúrát fokozatosan, apránként, az egyszerűtől a nehezebb felé elindulva kell elsajátítani. Ezt a programot anyám nem tudta megvalósítani, de a minőségit mindig meg tudta különböztetni a silánytól. S ezt, bevallása szerint a kötödében gyerekfejjel eltöltött éveknek köszönheti.

A mésalliance dédanyám minden igyekezete ellenére létrejött. Már javában készülődtek az esküvőre, sütötték a süteményeket, amikor, egy héttel a nagy esemény előtt, a gyomorrákban szenvedő nagymama örökre lehunyta szemét. Ahogy megjósolta: ha az unokám elveszi a Pekó lányt, inkább meghalok. Így történt. Szegény Halbauer Mária, a cipészmester felesége nem élte túl a normaszegést.