Alföld - 47. évf. 6. sz. (1996. június)

vissza a tartalomjegyzékre | a borítólapra | az EPA nyitólapra


Orbán János Dénes

Azt a szép-bálna asszonyt, azt a kétarcú várost

Azt a szép, kövér asszonyt szeretném látni ismét,

aki fehérre mosta életem mocskos ingét,

azt a szép, kövér asszonyt, a hideg, meleg várost,

a szédült múltamat, mely jövőm felől határoz.

Most nem érdekel, mit hoz rossz szekerén a holnap,

a bálna-asszony kell, ki szerelmem tüzén olvad,

és a kétarcú város, a bűvös-bűzös éden,

hol sár és arany között inogtam pengeélen.

És festeni próbálom e két behemót testét,

bár az eszközöm hitvány, a szó csak gyenge festék.

De ahogyan lihegve e kettős testet mászom,

fölsejlik régi énem a vers mögötti vásznon.

Folt

Csak egy folt maradt utána. Kimosta,

s most kint szárad a rongy a levegőn.

De tudja: ott lesz, mindig nedvesen,

egy kimoshatatlan belső lepedőn.

Mikor akarom, Asszonyom

„hiába táncol éjszakán át

hiába van babája száz

tudom hogy gyötröm minden álmát"

Habár csupán egy tévedés

voltam, véletlen állomás,

ahol csak lassít a vonat,

habár a keblét fogja más,

éjszakán át hiába táncol,

tovább varrja a tűsarok

szerelmünk végtelen ruháját.

Ágyában hiába viháncol,

ki pezdgőt tölt, az én vagyok.

Én tömöm be eltátott száját.

A cédaság, az italok

nem lelkét meszelik, de máját.

Szétrágom lelkét, mint a moly.

Hiába szól a báva tangó,

arcán csak festék a mosoly,

én forgatom bentről, a bangó,

kinek először vetkezett.

E fenyegetés oly komoly!

Ellenem semmit sem tehet.

Hiába ül a kocsmák mélyén,

asztal alatt hiába fogják;

s gyűrt ingben én, az ágyam szélén...

Fölidézem lábait, combját,

fényt lopok a teremtett szembe,

fűszerezem jól ismert ízzel.

Illat a régi. A kapu tárva.

Égi mását állítom szembe.

Kit akarok, az hull az ágyra.

Való az álom? Álom a való?

Ki én? Ki Ön? És ki a földi más?

Mindegy? A vég ez? Vagy a folytatás?

Ki a győztes? Ki a csaló? Ki dönt?

S van benne rendszer? Ó, én nem tudom,

de magamévá teszem Önt!

Mikor akarom, Asszonyom!

Százszor megcsókolsz majd egy szál ibolyát

„ne hidd hgoy vége

hisz azt nem hiszem én"

Ő más világba költözött

A vijjogása elcsitult,

de míg a mosónő-idő

súrlókeféje riadt arcát

teljesen el nem tűnteti,

föltűnik néha, folytatja harcát

Pillanatokba öltözött.

Ott van, amíg fordul a lap

a könyvben, vagy míg a kilincsen

a kéz egy kicsit megpihen,

amíg a pókot agyonütő

seprű a földre visszahull.

Amíg két gondolat között

úgy hiszed, nem gondolsz semmire.

Így kényszeríti, hogy megkeresd.

Sarokban, szőnyegek alatt,

ha levered néhol a falat,

ott lapul, akár egy bogár,

szavaid kenyerére vár,

s ha susogsz és nem kiabálsz,

már nem menekül, ott marad.

S a feledés lúgjától égő,

kifehéredett arcait

szavaddal újrafestheted.

Befejezheted harcait.

Egy más világba költözött.

Egy repedésben itt maradt.

Elűzhetetlen üldözött.

Ő nyílik ablakod alatt.