Alföld - 47. évf. 5. sz. (1996. május)

vissza a tartalomjegyzékre | a borítólapra | az EPA nyitólapra


Felkai Piroska

Medárdus visszalép

Kun Árpád: Esőkönyv

Kun Árpád versei után (Ilion, 1989; Bál, 1991) prózakötettel jelentkezett. A kritika már lírája kapcsán is egy olyan modernség utáni vonulathoz sorolta, amely - Kemény István kifejezésével élve - „ínséges időben" nyeri és formalizálja tapasztalatait. Az Esőkönyv hasonló állapotot feltételez, ahol a szubjektum kis térben mozogva, fantáziája segítségével szemléli és rendezi át az őt körülvevő világot.

A szemlélődés fontos narratív pozícióként jelenik meg a szövegekben. Hol egy fa (Két kosár cseresznye), hol egy kőrakás (A dió illatú nyáj) tetejéről figyeli az elbeszélő az eseményeket. Az első esetben a distancia közte és a szemlélt alanyok (őz, illetve egy csősz alakja) között mindvégig megmarad. A másik elbeszélésben a narrátor „alászáll" és segítő szándékkal elvegyül az addig figyelt birkanyáj közé. A széles távlatokat átfogó látás lehetősége is izgatja a szemlélődőt: „Szeretnék kilendülni az ablakból, hogy meghódítsam, amit innét befogok tekintetemmel, a Dunántúl felének légterét" (A fácánkakas vagy varjú). A fentről lefelé vezetett perspektívképzés meghatározó szerephez jut ezekben az írásokban. Az égi horizont a fő szövegalkotó motívumnak, az esőnek a kiindulópontja, s egyben célként tűnik fel az én számára. Az égi titok megismerése kecsegtetőnek hat, azonban kételyeket is ébreszt az elbeszélőben: „Elhatároztam az almáskerti parton, hogy felúszom az egekbe és kibukkanok az eső másik felén, ha van. Felütöm a fejem egy esőn túli világba. Fölúszom, mint a hal, a halhatatlanokhoz. De megijedtem félúton. Mert mi lesz, ha eláll az eső, és én ott vagyok a magasban? Lehullok az utolsó csepp esővel, és a nyakamat töröm." (Az ég vize)

A talaj és a talaj közeli világ ábrázolása a horizontális látványképzésben igen árnyaltan jelenik meg. Szinte majdnem minden írás az ember és környezete kapcsolatát értelmezi, amelyben a növényi és állati létforma modellszerűvé válik. Itt utalhatunk a Sárkányfog szövegére, ahol a festőművész derékig ásva magát a földbe már-már a növényi léttel azonosul. A család megjelölése illetve Az Icu dunyhája pedig a madár perspektíva iránti örökös emberi vonzódásra utal. A kajakosok előrevetíti egy kísérleti egyed, vagyis egy teknősbékaember figuráján keresztül az emberi nem eltűnése után keletkező új világ vízióját. Az őzek és a patkányok népesítik majd be a Földet, s közülük kerül ki az új homo sapiens (Evangélium őzeknek). Az emberiség számára tehát a hanyatlás lesz a kijelölt út. (Nem véletlen, hogy a szövegekben igen gyakran fordul elő a lezuhanni, legurulni, lemenni ige.)

Az eső irodalmi toposzának konnotációja is e fentebbi megállapítást támasztja alá. Jelképisége pozitív értékkategóriaként az életfenntartáshoz, a tisztasághoz (Medárdus, Tus) kapcsolható, de a Doba környéki világban inkább ezzel ellenkező előjelű hatása érzékelhető. Az egyhangúság (a szinte minden szövegben újrakezdődő csapadék), a rothadás (Gombajáték), a sár (Levél az almáskerten túlról, Csőszök), az elzártság (A dióillatú nyáj) jelenségeivel utalhatunk erre. Az első elbeszélésből (Az esőzés kezdete) azonban az is kiderül, hogy ez csak az írásokban elbeszélt jelenre jellemző állapot: „Az első sikításra fog talajt Medárdus. Abban az egyetlen egy csepp esőben érkezik, ami ezen a vidéken hónapok óta az első. Legfelül még embrióként gömbölyödött össze benne. Zuhantában aztán kiegyenesedett, ahogy az esőcsepp megnyúlt." Megjelenik tehát Medárdus, aki számára a zuhanás az élet kezdete. Ez a pillanat, illetve a később látomásként felidézett öngyilkossága (A család megjelölése), majd közvetlenül utána a halál közelségében történő újjászületése (Az Icu dunyhája) jelzik ontológiai helyzetének határait. Mitikussá formálódó alakja a népi hiedelemvilág hagyományát és a bibliai képzetkört egyesíti. Ez utóbbira példa a már említett Evangélium őzeknek is, amelyben az elbeszélő és Medárdus egymást ellenpontozó figuraként jelennek meg. Az a tapasztalat, amikor is a szubjektum ráébred világformáló, sorsalakító lehetőségeinek korlátaira, a modernség hagyományából eredeztethető. Az őzek nem hallgatják meg, a magát prófétaként aposztrofáló elbeszélő kinyilatkoztatásait. Csak Medárdus megjelenése hoz fordulatot: „Ebben a kedvetlen percben lép a hátam mögé Medárdus: Meztelen talpának neszét a vizes füvön álmomban is meghallanám. Nem fordulok hátra, mert már régóta elegem van a létezéséből. Most mégis az ő unt jelenléte az, ami megváltoztatja a helyzetet." Medárdus jól ismeri, hisz „vízszakértő", és uralja a természetet. Ehhez az elbeszélő néhány jótékony cselekedetével szinte csak asszisztálni tud (Tüzet viszek, A dióillatú nyáj). Nemcsak a Medárdushoz fűződő viszonya problematikus. A többi szereplővel való kapcsolata is megosztottnak tűnik. Közvetlen környezetéről gyakran mesél, ezek az emberek bizonyára fontosak a számára, mégis mindvégig megmarad valamilyen távolságtartás velük szemben. Általában csak néhány jellegzetességükről beszél, s csak egy-két emberről (Laci, Levente, a festő) tudunk meg valamivel többet. Ez a megjelenítési mód azonban nagyon jól illeszkedik a szövegek pillanatszerűségébe.

Az elbeszélő bizonytalanságát csak fokozza alárendelt pozíciója, ami művészi tevékenységének (költő lévén) jellemzésében is érzékelhető: „Ezek szerint mindketten tudjuk már, hogy a víz szent téma a magyar irodalomban. De talán még túl fiatalok vagyunk, hogy írjunk róla. A magam részéről ezért is próbálkozom egyelőre csak az esővel." (Egy könyvtár) Ez az idézet két szempontot is felvet. Az egyik annak a lehetősége, hogy a költő-elbeszélőt mint a szerző alteregóját értelmezzük. Ezt méginkább alátámasztani látszik a már szintén idézett A két kosár cseresznye című szöveg, ahol a narrátor előbb egy távolságteremtő gesztussal (E/3 személyben) említi meg magát mint „egyszerű nevű költőt", majd beszélgetőpartnere megszólításából azt is megtudhatjuk, hogy Árpád névre hallgat. Az idézet másik utalási pontja az irodalmi hagyományhoz fűződő viszony kérdése. Kemény István az „Ahillesz ismét Trójába megy" című elemzésében felhívja a figyelmet arra is, hogy Kun Árpádnál jól kirajzolódik a „klasszikus kor iránti vágy". Az Esőkönyv írásaiban is gyakran felidéződnek magyar költőelődök alakjai: Csokonai Vitéz Mihály, Berzsenyi Dániel, Mikszáth Kálmán, Krúdy Gyula, Babits Mihály, hogy csak néhányat említsünk. Mellettük a kortárs prózából Bodor Ádámra és Tolnai Ottóra történik utalás. Bodor Ádám műveire azért is érdemes kitérnünk, mivel hangulatiságukban, létábrázolásuk utópisztikus jellegében rokon vonásokat mutat az Esőkönyv a Vissza a fülebagolyhoz novelláival, illetve a Sinistra körzettel.

Az irodalmi hagyomány jelen orientáló szerepének meghatározását az Esőkönyvben az Asztali beszélgetés című írás adja. Az irodalmi múlt és jelen összekapcsolódása, melyet a magyar irodalom nevet viselő vasúti kocsi szimbolizál, a hagyomány folytonosságát példázza. Az irodalmi „Noé bárkáján" éppúgy megtalálható egy-egy Mikszáth, Jókai vagy Krúdy kötet, ahogy az Esőkönyv példánya is. A posztmodern irodalomban gyakran az alkotás folyamata lesz a mű témája. Az irodalmi szöveg önreferencialitására ebben az elbeszélésben is találunk példát: „Ráadásul még azt a novellát sem tudtam megírni rendesen, ami arról szól, hogy hogyan utaztatok Pestről és hogyan vártalak az állomáson". Emellett érdemes lenne megemlíteni egy másik szintén a modernség utáni korszakra jellemző megformálási sajátosságot. Kun Árpád írásai töredékszerűségükben az egész-elvű elbeszélhetőség válságát illusztrálják. Úgy tűnnek elénk mint kitépett jegyzetlapok egy naplószerű célkitűzés körvonalait idézve. A fragmentum-jellegből adódik, hogy az elbeszélések egy része igen rövid terjedelmű. E rövidség okán a megfelelő hatás érdekében merészebb elvonatkoztatásokkal, nyelvhasználattal próbálja a szerző az olvasói elvárást kielégíteni. Ez a jelenség a szövegalkotásban azonban sok esetben hiányosságokat von maga után. Ezért a hosszabb novellák megformáltságuk igényessége miatt is jobbaknak tűnnek. Ezekben a darabokban ugyanis a korábban csak utalásszerűen megjelenő elemek részletesebb kifejtésével találkozunk. (A villám és A fácánkakas vagy varjú előlegezi a Laci alszik szövegét.) Ez pedig lehetővé teszi, hogy a később megismert elbeszélések fényében a korábbi olvasatok módosuljanak, így bővítve a különböző interpretációkat.

A kötet írásain érződik, hogy szerzőjük lírikus is egyben. A naturalisztikus leírások mellett felbukkanó költői megformálások teszik változatossá a szövegek világát. Az Esőkönyv láthatóan az illúzióvesztés élményéből született, a fikció közegében azonban mégis sikerült valami újszerű létélményt megjelenítenie. Medárdus, miután egy imaginációs játékba vonta az olvasót, visszalép, talán eltűnik az örök körforgásban. Arra emlékeztetve, hogy „Maradéktalanul boldog a vízesésnek csak az a csöppje lehet, amely történetesen a zuhanást tűzte ki célul maga elé." Még esőben is. (JAK-Balassi)