Alföld - 47. évf. 5. sz. (1996. május)

vissza a tartalomjegyzékre | a borítólapra | az EPA nyitólapra


Bazsányi Sándor

Mi is az, hogy humor?

Garaczi László: Mintha élnél - Egy lemúr vallomásai, 1.

A címben feltett kérdésre Péterfy Jenő így felelne: „A humor - minden nagy költő példa rá - éppen a lélek egységének mély érzetéből támad, s azon pszichológiai játékból ered, hogy gyöngeségeinket egy tőről fakasztja nagyságunkkal, s csapongva, a nagy kicsinségét, s a kicsiny nagyságát emeli ki, s mutatja föl." A továbbiakban Garaczi László könyvének „nagy kicsinységeit" és „kicsiny nagyságait" egyaránt leszakítom a közös tőről, „a lélek egységének mély érzetéről", majd mindennemű gátlás nélkül kijátszom őket egymás ellen, remélvén, hogy e kétes játék eredménye: az előzőleg egymástól durván elválasztott szövegalakító eljárások, valamint interpretációs stratégiák elbűvölő násza lesz - Garaczi (nyelvi) humorának (a nyelvhasználaton túli, tágabb antropológiájú irodalmiság felől is tekinthető) égisze alatt. Más szóval, a Péterfy idézetben szereplő két komponensnek új nevet és funkciót adok, illetve két (bevallom előre: meglehetősen sematizált) befogadói viselkedés alapján pontosítom, sőt megszemélyesítem (azaz sematizálom) őket. Ugyanakkor a konstruált fogalom- és jelenségpárok mentén épp e botor kettősségek meghaladása lesz a célom, csakhogy ezáltal Garaczi szövegét egy új (legalábbis e jelenségkörben talán újnak számító) interpretációs térbe emeljem.

A két idealizált (egyelőre még jótékony homályba burkolt) szövegalakító eljárás tehát ugyancsak két idealizált befogadói stratégiát feltételez, s ezeket ugyan elnevezhetném pofonegyszerűen tetszésnek és nemtetszésnek is, illetve: megszemélyesítve rajongó és elutasító olvasónak, ámde - a megjátszott, s ezért csupán felszíni differenciálás kedvéért - nevezzük őket (mármint e megszemélyesítet, idealizált olvasókat) inkább így: a szöveget bogarászó, mérlegelő, felkészült és mogorva irodalmár, valamint a szöveg meta-auto-poetikájára fittyet hányó, meggondolatlan, élveteg s így olykor elnéző mosolygásra ingerlő irodalombarát. Sőt, e, lássuk be: meglehetősen képtelen, elválasztáson belül még azt is el tudnám képzelni, hogy a regény felételezett (hamarosan részletezendő) két rétege közül az egyiket csakis az előbbi olvasó kebelezheti be (ami azonban korántsem jelentené, hogy tetemes élveket lelne eme aktusban), míg a másik réteg csakis az utóbbi olvasónak okozhat izgalmakat (tetszhet vagy nem tetszhet neki). S így máris a lehető legáltalánosabb, legsemmitmondóbb és legkezelhetetlenebb végkövetkeztetések közelébe kerültem, ahol is a Garaczi kötet kétosztatú befogadásra utaló jelenségei: egyfelől a sajátságos szövegalakító eljárások szerint felépülő víziók sora, másfelől egy viszonylag hagyományosnak mondható gyerekkori történet, valamiféle önéletrajz-csíra. Önként vállalt feladatom és passzióm tehát a következő: úgy feloldani e mondvacsinált „befogadáselméleti dualizmust", hogy közben még véletlenül se kössek ki valamelyik végleténél, se a „teoretikusnál", se az „élményinél". Hiszen ez csupán a dualizmus opponáló megőrzése lenne, nem pedig hő vágyam teljesülte: a Garaczi szövegek okos, meggyőző, netán egyenesen lehengerlő, de nem erőszakos és magabízó, ugyanakkor nem is túl szende és képmutató birtokbavétele. (S ha már birtokon belül leszek, a kerti mulatságra mindenkit meghívok. Legfeljebb nem mindenki jön el. Illetőleg úgy lesz ott, hogy nem jön el.)

Kiindulásul talán érdemes felvetnem a Garaczi szövegek sűrűn emlegetett (auto)referencialitásának (kacérkodó magánvalóságának) kérdését. Hiszen lehet a e műveket, teszem azt, nemzedéki korképekként is olvasni, mi által sajnálatosan és menthetetlenül innen maradunk az irodalomcsinálás és -értés hogyanján, de ugyanakkor izgatottan rábukhatunk ugyanezen művek jótékony információt nélkülöző szöveg-folyására, mi által viszont az esetleges valóságreferenciák státusza marad határozatlan, sőt egyenesen nyugtalanító. Kérdés, hol érhet egybe a két olvasásmód, hol keresendő Garaczi könyvének mindnyájunk számára megnyugtató és interpretálható irodalmisága. Tán a különnemű szövegrészek olyas elrendezésében, amely hol az egyik, hol a másik befogadói elvárásnak kedvez? Egy olyan művel állnánk szemben tehát, amely hol ilyen, hol olyan? Hol tetszik, hol nem? Hol nekem tetszik, hol neked (hol pedig neki)? Node végül is a megoszthatóság miféle minimális elvére vezethetnénk vissza ezt a holilyenhololyanságot? Mondjuk a szeszélyes véletlenre, amely nem engedi megbizonyosodni és öntelt erőre kapni a két (vagy akár több) olvasási séma egyikét sem? Sem az enyémet, sem a tiédet (sem az övét)? S így talán megszabadulhatunk a fentebb említett dualizmus rémisztő árnyától? A kényszertől, hogy a magam olvasatát (akár tetszését vagy nem tetszését) valamely más olvasattal szemben, kirekesztőlegesen, érvényesítsem? De hogy rövidre zárjam a nagyhirtelen föltoluló kérdésözönt, egy jóval határozottabb vizsgálódási szempontot kerítek/konstruálok magamnak, azaz a Garaczi könyv nyelvi természetét veszem szemügyre.

Garaczi nyelvhasználatának legszembeszökőbb tulajdonsága, éke, sőt univerzális specifikuma/speciális univerzalizmusa (?!): hogy abba minden belefér. Egyfelől van a saját nyelv, másfelől van a kisajátított idegenség. Otthonkeresés a dermesztő univerzumban a nyelvi vehikulum segítségével - talán erről (is) van szó. A szerző nyelvi korlátok között őrlődő géniusza(„Ízisz hörög a zsákban") igencsak széles spektrumon terjeszkedik, melynek szintjei, rétegei - hozzávetőlegesen, mondjuk, és körülbelül, legalábbis számomra elválaszthatóan, ám a henye és önfeledt, nem penzuma, olvasó számára mégis egységes (nyelvi) masszaként megmutatkozván - az alábbiak: (1) a felnőtté válás magaslati pontjáról némileg stilizált, megválogatott, megtisztított és rendszerezett, sőt megszépített, olykor eszményített, a beszélőre valló, őt minősítő gyereknyelv, például: „Garaczi Laci olyan csúnyát súgott, hogy azt egy felnőttnek meg se lehet mondani. (Nem ér a nevem.) Lökdösődök, morzsázok és fröcskölök. (Bőgő masinák.) Ami az enyimé, nem adom. (Canga.)"; (2) a szépíróvá növekvő számára kiemelt jelentőségű, a mérhetetlen világmindenséget a nyelvi-gondolkodásbéli-"szimbolikus" formákba kényszerítő szlogenek és szófordulatok: azaz a szépíró által kisajátított, eltorzított, s így birtokolt köznyelv „mélyszerkezetének" kristályosodási pontjai, például: „Egymillió hóember alapanyaga hullt le ma Budapestre."; (3) a hivatalos, állami-ideologikus, vagy éppen a tudományos nyelvhasználat eruditív áthangszerelése, például: „A szerző fiziológiai konstitúciójának egy pregnáns vonatkozása olvasójába transzplantálódik. / Borges elszemüvegesedő olvasótábora vagy az álterhes Ady-rajongó bölcsész lányok; olvasni veszélyes."; (4) valamint mindennek látványos felszívódása a szerző „saját" nyelvébe, amelyre példaképp álljon itt ez a mondat: „Föld alatt síelek vakonddal a számban, az égből lógnak a fák gyökerei, és a temetői holtak kötelékben szállnak, mint a vadludak." („A jobb hónaljamban egy kaméleon tanyázik, és szüntelenül a varangyokra les, hogy éhen ne haljon: mindenkinek élni kell." - Lautréamont mondata előzetes kedvcsinálás, melynek miértjét a későbbiekben felfedem.) E meglehetősen hiányos és ötletszerű felosztás nem a Garaczi szövegek könnyedén rendszerezhető és kategorizálható, s épp ezért meglehetősen szegényes nyelvi karakterét volt hivatott bizonyítani, hanem éppenhogy e félreismerhetetlen, ámde nem könnyedén kiismerhető nyelvi regiszter megközelítésének egyik lehetséges módját kívánta röviden szemléltetni: a nyelv kisajátításának és transzformálásának buja természetét.

Ezenkívül Garaczi nyelvi viselkedésébe egy sajátosan aktualizált hagyománykör is belefér: az egyiptomi főistennő, Ízisz játékos szerepeltetése formájában, ami tulajdonképpen a mitológikus-misztikus és az ezredvégi-ironikus személyiség-felfogás ötletes összejátszása, például: „Nem tudok mozogni, mint reggel, ébredés után, zsákban hörgő Ízisz. Odalátni: huzat emelgeti a papírt a terítőn."; „Ízisz a cipősdobozba kerül, telítődöm érvénytelenített jelentésekkel..."; „(Zsákban rívó istennagyi.) Bűneim számosak, és idegen istenek bűnhődnek helyettem."; „Az azték varázsló frissen nyúzott emberbőrbe bújik, és üvöltve keresztülrohan a városon." Ez a feloldhatatlan dilemma lehet a mozgatórugója az én börtönét feltérképező, játékosan önértelmező szólamnak is, amely, a kötet címére rímelve, a vallomás miértjére utal(gat): „Élni kell, nincs mese."; „Garafilafi. / Lehet, hogy a név csupán azt fejezi ki, hogy nem a többi?"; „Az előbb még rákvörös fruskák megint pukkadoznak. / Érdemes élni."; „Minden tagom ép, de nem akarom, amit akarok. Nem érzek csalódást. Ittam a mocsárból, hajrá, isten. Lenyúzom az ént. Mi ez a hülye zene? Ha ki bírnék menni innen." - Az emlékezések és a hallucinációk közös természete ez a nyugtalanság. Továbbá a megcélzott ősképre, a zsákból kiszabadított Íziszre, a lenyúzott énre, illetve e sanda vágy (eleve, ám heroikus) lehetetlenségére vonatkozhatnak a szöveg efféle „tételmondatai": „Mérgesen buggyan a hideg zsír a tükör előtt." Kis túlzással, de nem olcsó gúnnyal, talán mondhatjuk - rájátszván a kötet alcímében szereplő „lemúr" szó kettős jelentésére, a spirituális-eredetire és a később keletkezett biológiaira - Garaczi regényében egy macskamajombőrbe (lemúr 1) gyömködött szellem (lemúr 2) kísérti és sokkolja újabb magyar prózánk olvasóit, úgy bánván a szavakkal és mondatokkal, hogy mindeközben nem igazán értjük, de sejtjük: mindennek a szövegalakító eljárásnak valahol / valamikor megosztható és körvonalazható jelentése lehet(ett volna). Miként a macskamajmok szokásait vizsgáló tudóscsoport sem tudja igazán eldönteni, hogy az alábbiakat tanúsító egyedek „a törzsfejlődésnek ezen a fokán alkalmasak-e az evangéliumok üzenetének befogadására": „A videofelvételeken a lemúrok összeszedik a kirándulók öngyújtóit, tüzifát gyűjtenek, akárcsak a turisták, körbeülik a tüzet, és időről időre örömittas visításban törnek ki. A szeánsz végeztével a parazsat vizeletükkel oltják el, nehogy bozóttüzet okozzanak." - A „lemúr" szó jelentésének kétfelé hasadása - spirituálisra és biológiaira -, illetve a biológiai jelentés elkülönböződése a spirituálistól Garaczi prózaművészetének legégetőbb kérdéseire figyelmeztet. Node hogyan artikulálhatja ezt a jelentésbeli (világnézeti/szemléleti?) hasadást az a beszélő, aki ráadásul, áldozatként, épp e hasadás innenső (biológiai) felén rekedt, s aki, látszólag, mégis állandóan a túlsó (spirituális) oldalra kívánkozik?

Garaczi írásképe: káosz zárványokkal, azaz olyan öntörvényű szövegfolyam, amelynek olykori kristályosodási-sűrűsödési pontjai segíthetik az olvasó értelemkereső, jelentéskutató küzdelmét - csakhogy azonmód vissza is vonja a szöveg eme jóságos gesztusát, s újra magával rántsa őt a formalizálhatatlan káoszba. (Lásd például a kötet úgynevezett „tételmondatait" az önértelmezés profán és szakrális módozatairól, illetve a meditációra csábító kijelentéseket, koncentrált képeket és víziókat, valamint mindennek áldozatát: a végképp tanácstalan olvasót.) Ahogyan Garaczi a kaotikus nyelvi masszát e zárványok mentén elrendezi, az a voltaképpen semmitmondó (akár önműködő) szövegalakító technikák karakteres kombinációit eredményezi. A két említett olvasási mód talán itt érhet egybe: egy olyasféle nyelvi viselkedés megértésében, amely azonosítható valóság- és emlékdarabokkal, jelentéssel telített víziókkal sáfárkodik, s ezekhez hatékony szövegtechnikákat rendel... Talán a valóság és a szövegkép termékeny fúziójának hangsúlyozása nem csak a gondolkodáspaneleim primitív kétosztatúságára utal, hanem a kérdéses irodalmi szöveget illető interpretációs dilemmák természetére, a kérdezés dinamikájára is. Hiszen így talán e kötetben foglalt szerző illetve beszélő (vagy a kettő differenciájának) milyensége (esetleg a kiolvasható-sejthető-sejtetett biográfiai én státusza) egy olyan tág személyiségképen (irodalmi antropológián?) belül körvonalazódhat, amelyben egyaránt szóhoz juthat a szerző, a narrátor és a szöveg is - kinek-kinek saját ízlése és meggyőződése szerint. Véleményem szerint a szerzőt elimináló szöveg(ön)szerveződés eufórikus ezredvégi tapasztalata és az elrongyolódott személyiséget megmenteni vágyó heroizmus egyaránt a Garaczi mű interpretációs terébe tartoznak - mégpedig a humor megengedő-meghívó természete által, amely kevés dolgot gyűlöl és gúnyol annyira: mint a kirekesztő, önhitt és durva egyöntetűséget, legyen az bármily magasztos vagy éppen frivol értelmezői jelmezbe bújtatva.

Garaczi kötetében tehát egyfelől a „valóságleképezés" nyelvi milyensége az izgalmas, másfelől e milyenség, e beszédmód csak addig maradhat élvezetes, jelentéses (nem valamiről, hanem számunkra), amíg nem veszíti el minden „külső" vonatkozását. Ez utóbbi ugyanis megannyi támpont, jelzőkaró lehet a „megnyugtató és közös" valóság együtt-tapasztalója, az olvasó számára, azaz közösséget teremthet a szerző/beszélő/szöveg és az olvasó együtt-mozgásához a transzformált-torzított nyelvi közegen belül is. Legalábbis ama olvasó esetében, aki egyelőre még nem csupán valamely szöveg-világban, mondjuk a könyvtárban (legyen az bármily bábeli) tengeti oszthatatlan életét. Tapasztalatainak forrása ezért jóval gazdagabb, illetőleg egyéb tapasztalatai arányában forgat könyveket, s így gyanakvóbb is olvasmányélményeivel szemben. (Egyéb élményeivel veti össze őket, teszem azt.) Ám ha valamelyiket megkedveli, azt, bizton állíthatjuk, örökre szívébe zárja.

(Sőt az sincs kizárva, hogy Garaczi könyvének olvasója és Garaczi könyvének írója valahol „kint", mondjuk a Tilos az Á-ban, összefutnak, miután jóízűen el is beszélgetnek vagy épp vitatkoznak. E feltételezett beszélgetés vagy vita pedig egy olyan végeérhetetlen tapasztalásfolyamat részét képezi, amelynek a Mintha élnél című kötet olvasása is csupán egy picinyke eseménye. S ha ezen picinyke részből tekintünk a végeérhetetlen egészre, hát ne mondjunk le arról sem, hogy e határolhatatlan, s így bármire nyitott tapasztalategész olyik-olyik, nem kifejezetten irodalmilag diszkurzív, elemét felhasználjuk szövegelemzéseink közepette. S ez a merész lépés újra csak a határolhatatlan egészt színesíti, amiképpen a picinyke részt is gazdagítja. A magánember úgy épül, hogy közben az irodalmár is profitál.

Nem kisebb a becsvágyam tehát, minthogy Garaczi kötetének ürügyén, ámde nem pusztán önkényesen kisajátítva vagy háttérbe szorítva azt, rámutassak az úgynevezett szövegirodalom lehetőségeire és korlátaira - egy tágabb perspektívájú irodalmiság felvázolása reményében. (E perspektívát, persze, kis rosszindulattal, mondhatjuk konzervatívnak, meghaladottnak, vagy éppen az irodalommal szemben masszív célképzeteket állító naiv voluntarizmusnak is: a reflektálatlan, idejétmúlt kódokkal operáló olvasó megmosolyogtató és ártalmatlan ízlésdiktatúrájának. De hogy interpretációs stratégiám utána van-e a meghaladni vágyott kurrens szöveg-tapasztalatnak - mely szerint büszke és szabad irodalmi diszkurzusok szövegen túli jelenségek bevonásával csupán gyengíthetik magukat -, vagy előtte, nos ennek eldöntése természetesen nem tartozhat, tán kissé túlméretezett, feladataim közé. Hacsak nem valamely önreflexív belátásból fakadó, ám harsány felszólítás köntösében: Szeretve tisztelt társaim, ki-ki maga döntse el, hogy érveim és meggyőzni vágyó retorikám hatására meging vagy megerősödik előzetes eszméi bizonyosságában! - persze kizárólag Garaczi prózáját illetően.)

Visszatérve a tárgyhoz, elemzésem e pontján még mindig csupán a meghaladandó kettős befogadói stratégia mentén vizsgálhatjuk Garaczi regényét: vagy konzervatívok maradunk és elutasítjuk a kötet tetemes öncélú szövegelését (a szerző önminősítése: „Tovább, tovább, tovább: maszlag minden mennyiségben... Új teóriát gyártok tébolyomra... Hagyjatok tallózni."), és elfogadjunk annak fogódzóit, a gyerekkori epizódokat; vagy haladó eszméket vallunk, és az önéletrajzi szerzőiséget fellazító szövegvíziókat dícsérjük. Noha a monolit én-konstrukció ádáz kisöpréséhez mégiscsak szükségeltetik a többé-kevésbé azonosítható önéletrajzi beszélő előzetes jelenléte, mondjuk: hűlt helye, tudniillik hogy egyáltalán beszélhessünk a lebontásáról, Garaczi szavaival: „az én lenyúzásáról". (S persze nem sejthetjük, hogy a „lenyúzott én" mögül kicsoda/micsoda lép majd a szövegtérbe: a megtestesült Ízisz istennő ragyogó alakja, vagy csupán annak torz, papírszagú mása.) Ahol tehát a két, egymást durván kirekesztő, olvasat egybeérhet, az a szubjektum-tudat megroppanásának pillanata, majd az ebből fakadó vágy a mesélésre, az önértelmezésre, ami e kötetben egy veretes önéletrajzi opus nyitánya is lehet.

Ezen elvárások és benyomások birtokában némileg úgy voltam Garaczi könyvével, mint Lengyel Péter Macskakő című regényével, vagy Déry Tibor A befejezetlen mondat-ával: az eseményesebb részek kedvéért olvastam el a „kísérőszövegeket." Az érintőleges összehasonlítással - ami ugyanakkor valamiféle értékítéletet, szelektív történeti tudatot/emlékezést is takarhat, hiszen Garaczi könyvét a modern magyar irodalom kimagasló, noha nem túl sűrűn felemlegetett műveinek sorába helyezem, miközben az sem igazán egyértelmű, kinek teszek ezzel nagyobb szolgálatot, Garaczinak az időtlen irodalomtörténeti kánon szempontjából, vagy Dérynek és Lengyelnek a jelenkori irodalomértés pozíciójából, - tehát ezzel az érintőleges összehasonlítással egy különös élményemet szeretném közkinccsé tenni: Garaczi könyvének olvasásakor hasonlóan ádáz harc dúlt bennem, mint Déry vagy Lengyel műveit forgatva. Miközben az úgynevezett „szövegbetétek" (noha Dérynél nem egészen erről van szó, csupán funkcionalitásuk hiányában szorulnak a proletár-epizódok ebbe az ideológikus kategóriába) időnként bizony untattak, ugyanakkor érzékeimet is ingerelték, vágyamat csigázták már-már az elviselhetetlenségig, illetve addig az örömteli-megnyugtató pontig, ahol újra bekapcsolódhattam az olvasmányos krimibe (család-) gyerektörténetbe. Vagyis ezek a művek olyasféle olvasói stratégia kialakítására sarkalltak, amely, minden nehézsége és nyűge ellenére, nem nélkülöz bizonyos erotikát sem. Garaczi kötete kapcsán ez a befogadás így festett: a, be kell ismerjem: kíméletesen adagolt, vízináló szövegáradásokat olvasói kapacitásom nem mindig bírta egyenletes erővel és figyelemmel. (Noha a regény második felében, megszokván és megkedvelvén?, egyre inkább élveztem ezt a kettős szerkezetet.) Két út állt előttem: vagy, ha véres verítékkel is, de megfejtem az igencsak ellenálló szövegkép értelmét, a szöveg jelentésrejtő sőt - destruáló szándékával ellenirányú tevékenységet folytatok, és saját elvárásaim szerint kisajátítom az írásképet; vagy sutba vágom ezen elvárásaimat, és a Megfejthetetlennel szembeni kéjes önfeladást választom, azaz a (végső) cél- és értelemkeresés nélküli olvasás révületébe esem. Node mindkettővel valami fontosat veszítenék: ha megértem, nem élvezem, ha pedig élvezem, nem értem. És maradok Garaczi skizofrén olvasója. Egyéb megoldás után kellett néznem tehát. Méghozzá olyan után, amely úgy áldoz egyidejű odafigyelést és élvet a kötet víziós részeinek, hogy közben megszületik a két szövegréteg (valamint a két olvasói stratégia) szerves egysége is. S ezáltal - ha szabad a szerző magánéletére vonatkozó sejtéseimet mozgósítanom - a feltehetőleg bódító szerek hallucinatórikus hatását követő írástechnika élvezetes megértéséhez nem szükséges ugyanazon segédeszközökhöz nyúlnunk. Ámbár ez, a szipuzva olvasás, is legitim, formalizálható interpretációs modell, melynek kifejtésére azonban jelenleg nem vállalkozok. Már csak azért sem, mert vizsgálódásom irama egészen más utakra lódít.

A Mintha élnél fentebb megpiszkált rétege ugyanakkor felvet egy fontos problémát, amelyet Michel Foucault, illetve Peter Bürger róla szóló írása (Határ, 1995. 1-2. sz.) is érint. Nevezetesen azt a különbséget, amely Lautréamont elhíresült mondata („Szép mint egy varrógép és egy esernyő találkozása a bonasztalon.") és annak „túllicitálása", Boreges azon szövege között húzódik, amely egy kínai enciklopédia véletlenszerűen egymás mellé helyezett elemeit tartalmazza („Az állatokat a következőképpen csoportosíthatjuk: a/ a császár állatai, b/ bebalzsamozott állatok, c/ háziállatok, d/ tejdisznók,... e/ és így tovább.") Míg Lautréamont kusza víziói mögött valamely lidérces, érzéki összefüggést gyaníthatunk, addig Borges szövegének heterogén elemitől a „közös talaj, a néma alapzat" is megvonatik. Hogy melyik szövegalakító eljárás kedvesebb számunkra, egyéni ízlésünk, de méginkább valamely teoretikus „paradigma" kérdése, azé a hidegfejű döntésé, hogy valamiféle homályos cezúrán innenre vagy túlra súlyozzuk interpretációs képességeink legjavát. Eszerint nem az önfeledt tetszés (vagy nem tetszés), a közvetlen befogadói élmény, hanem a konzekvens teória választ: elítél vagy értékel, korszerűnek, paradigmatikusnak nyilvánít valamely irodalmi alkotást, vagy sem. Tehát újfent csak az átkos, meghaladni óhajtott osztottsággal találjuk magunkat szemközt: vannak olyan olvasók, akik példásan, az éppen uralkodó paradigma szerint olvasnak, és vannak olyanok, akik ész nélkül zabálnak mindenféle korszerűtlen (vagy korszerű, ám reflektálatlanul megemésztett) alkotást. Csak az a bökkenő, hogy egy mű korszerűségéről vagy korszerűtlenségéről rendszerint a teória dönt. Az önfeledt olvasó ilyeneken nem töri a fejét. Ő csak olvassa a műveket, főjön a feje másnak. A teoretikusok által előidézett dualista szemlélet (miszerint vannak paradigmatikus és kevésbé paradigmatikus alkotások) tőle idegen. Ám ha mégis elfogadná az ádáz elmélet kihívását, rövidesen azt tapasztalná, hogy az irodalmi művekről szóló, azokat olykor puszta ürügyként felhasználó, teoretikus ítéletek - nem is léteznek. Nincs ugyanis olyan létező (tárgy), amire valójában vonatkoznának. A steril teória oldaláról nézve nincs érzéki műalkotás, az érzéki műalkotás oldaláról nézve pedig nincs steril teória. Mindkettő marad a maga ontológiai ketrecében. Durván és sarkítva azt is mondhatnám: Vagy elhisszük mindazt, amit az alkalmazott teória mond, és akkor a műalkotás nem létezik (illetve mindegy, hogy létezik-e vagy sem), vagy a szemlélet voltaképpeni tárgyának (a műalkotásnak) az elsődlegességében bízunk, és akkor az elmélet megállapításai válnak hasznavehetetlenné. S így máris az elmarasztalt duális látás zsákutcájába tévednék, nem is szólva arról, hogy a valóságos kép jóval árnyaltabb. Léteznek ugyanis szelíd, jókedvű, mindig mosolygó teoretikusok, valamint vannak dagályos, bősz és korlátolt irodalomélvezők is. S ami a fő: Miért ne olvashatnánk egyképp Lautréamont és Borges írásait? Legfőképpen pedig higgyünk az érvényes interpretáció lehetőségében, legyen annak bármily háttere, teoretikus avagy élményi, netán a kettő karakteres szimbiózisa. De ahelyett, hogy ezt a gondolatszálat tovább sodornám, inkább visszafordulok Garaczi kötetéhez, s azt látom, hogy az a fenti mondvacsinált dilemmát (ami tulajdonképpen eddigi kétosztatú eszmefuttatásomat koronázza) egy csapásra aláássa, sőt megsemmisíti művészetének egy merőben más jellegű összetevőjével: a humorával.

Garaczi humora a minden érték, jelentés, sőt egyediség-egyéniség (vagy akár mondhatjuk a közkeletű metaforát: szerzőiség) birtoklásának kényszerétől megfosztott irodalmi szöveg teoretikusan maradéktalanul meg nem alapozható voltát bizonyítja, illetve azt, hogyan semmisíti meg - míg ugyanakkor magába is szippantja, átlényegíti - az érzéki műalkotás, a Mintha élnél című kötet, e spekulatív problémákat. S ez a mozzanat, bármennyire is hangoztassa Garaczi műve a szövegben fellelhető, a szöveg által meghatározott szubjektum nem-létét, ellehetetlenülését (akár nyíltan, deklarálva, akár a rafináltabb nyelvhasználat tarka-barka köntösében), - mégiscsak egyedi, különös és érzéki jelenség: karakteres szubjektum-szerűség tehát. Talán nem is véletlen, hogy épp a szerző saját neve (Garaczi László) került a kötet címoldalára. Miért ne jelölhetné ez a kézenfekvő banalitás, ez a problémátlanul pragmatikus azonosítás (a szöveget a szerzővel, egy névvel) a mögötte húzódó, jóval szövevényesebb viszonyrendszert? A Garaczi kötet érzéki-humoros karakterének egyik legfőbb bélyege pedig: a gyerekség tematikus és „szövegszerű" jelenléte. Ugyanis a gyerekség, a felnőttség megannyi külső és belső járulékának harsány elutasítása - a viselkedés általánosabb, „antropológiai" szintjén - hasonlatos a Garaczi írásokban tapasztalható könnyed és laza (nyelvi) eloldottsághoz, meghatározatlansághoz és megfoghatatlansághoz, ami e művészet értelmezésének alapvető nehézségét, de egyúttal a feladat járulékos szépségét (a posztmodern szövegmagyarázó sovány vigaszát) is adja.

A renitens-gyerekes viselkedés tematikusan a kiskori események előadásában, pontosabban és stilárisan pedig az óvódás életkorhoz köthető gondolkodás- és beszédformák felidézésében és irodalmi átörökítésében érhető tetten, például: „Apu fürdősapkában úszik, nem látszik, hogy nincs haja. A mellkasa viszont szőrös. És nagyon okos, hát ő, azt hiszem, tényleg mindent tud. Csak ha azt vesszük: evezés, fényképezés, fejelőbajnokság."; vagy „Mindenki ideges lesz, ha nagy lesz? (Gombokat hol lukasztják ki?) Miért van virágnak szirmája?"; illetve: „Beülök egy sörre, de kakálni kell; a rötyi olyan kicsi, hogy az orromat veri a csempe, mintha egy kocka alakú, hideg bugyiba zártak volna."; vagy: „Azt kell játszani, hogy ki meri mélyebbre dugni az öklét egy háttal álló, kétméteres gorilla sörébe." Megannyi gyerekes-infantilis szóhasználati és mondatfűzési elemet honosít meg tehát a szerző új, magyar és felnőtt prózánkban, vonzó alternatívát nyújtván a magabízó, nagykorú és elsúlyosodott szövegek/mondatok ellenében. Hisz a játék nem csak a szavakkal, hanem a szavak mögött meghúzódó, úgynevezett „nagy dolgokkal", az ugrásra kész „ordas eszmékkel" is folyik. A blaszfémia egyébként is megbocsátandó bűn egy gyerek részéről, egy prózaírónál pedig egyenesen méltánylandó, termékeny, számos hasznos energiát katalizáló tulajdonság. Garaczi prózájában a gyermekség tematikus és nyelvi elemei a rögzíthető, abszrakt és semmitmondó jelentésképzetekkel szemben jóval játékosabb és érzékenyebb/érzékibb szövegformálást érvényesítenek. A gyerekesnek becézett nyelvi viselkedésforma a regény két rétege (két idősíkja) közötti átjárhatóságot, a kompozíció egységét biztosítja, és a látszólag szertehulló személyiséget (beszélőt) markáns tulajdonsághalmazzal ruházza fel. (Lásd például a felnőtt beszélő gyerekes-totemisztikus-ironikus viszonyát a kultikus tárgyakhoz, például Nádas Péter szemüvegéhez.) Talán épp feltételezhető (beígért?) önéletrajzának írása folyamán, az elbeszélt, s így újraélt/újraértelmezett történések során fog Garaczi valójában felnőni - s a ciklus befejeztével egy komoly, bölcs, szűkszavú és szeretetreméltó aggastyánt üdvözölhetünk irodalmunk palettáján. (Mellesleg egyúttal a kétosztatú szövegtechnika és a kapcsolt interpretációs dilemmák is megoldódnak: az emlékek ideje és a víziós-szövegszerű emlékezés ideje összeér, az írás értelmét veszíti, s a szerző elnyeri méltó jutalmát: a jelentőségteljes elhallgatás jogát.) Már ha hihetünk a szerzőnek az olvasmányélmény és az olvasói fizikum összefüggéseiről, nevezetesen a lukácsi bibircsók elkerülhetetlen megjelenéséről a Lukácsot olvasó személy orrán; illetve - ha továbbfejlesztjük ezt a befogadáselméletet az alkotáslélektan irányába - ugyanez érvényes az élettörténetét író Garaczira is: előbb-utóbb felnő - és beleőszül.

Az iskoláskorig tartó visszaemlékezés és a budapesti éjszakák víziós szólama az önfeledt-infantilis nyelvhasználatban összpontosulva valamely tapasztalatösszegző önértelmezés/szövegépítkezés szolgálatába állnak - új, csábító és meghódítandó területeket nyitva Garaczi prózája előtt. S innen - a (jó értelemben) infantilis és önfeledt nyelviségből - ered a Garaczi írások humorának szervessége: az úgynevezett „nagy dolgok" és azok ironikus inverzének (Péterfy szavaival: a „nagy kicsinységek" és a „kicsiny nagyságok") együtt-látása és -láttatása a legtisztább humor jegyében fogant létértelmező szöveghorizonttá tágul.

A Garaczi írások szöveg-horizontja olyan tarka, illékony személyiséget (úgynevezett világ-modelláló teljességet) demonstrál, amely nem rekeszt ki semmiféle tényt, jelenséget vagy értelmezést, csupán ellenáll az erőszakos, felnőtt és magabízó hierarchizációnak. S ez - ha a szövegek interpretációs terét tekintjük - nem csak a meghaladott eszmékre, az irodalomnak valamiféle célképzetet szegező elképzelésekre áll, hanem az ugyanezen elvárásokkal szemben a másik végletbe eső alkalmazott teóriákra is. Jelesül a személytelen szövegszerűség generálszószával átitatott, újabban meghonosodott olvasatokra, amelyek persze nem tagadnák, sőt harsányan ünnepelnék, hogy Garaczi létértelmező humorába (írásmódjába) nyelvhasználatába minden belefér, azaz mindennek sajátos, elbizonytalanított helyiértéke van. Ámde e belátás konzekvenciáit meglehetősen szűkösen értelmeznék, ha a szövegalakító személyiségről (beszélőről) vagy akár az önmagát alakító szövegről úgy értekeznének, hogy közben tagadnák (sőt megbocsáthatatlanul alulértékelnék) e prózaművészet éppenhogy nem kirekesztőleges, érzéki karakterét, amelybe, mint már mondtam, minden - akár a hagyományos szubjektum- és irodalom-felfogás, igaz: átironizált, eszménye is - belefér.