Alföld - 47. évf. 4. sz. (1996. április)

vissza a tartalomjegyzékre | a borítólapra | az EPA nyitólapra


Schein Gábor

Termann stílusai?

(Térey János: A valóságos Varsó)

Ha valakiről azt mondják, van stílusa, az szinte minden esetben elismerést jelent. Az ilyen ember magatartása, megjelenése különbözik másokétól, összetéveszthetetlenül kitűnik közülük. Ha ilyen értelemben azt mondom Térey János költészetéről, van stílusa, csak olyasmit állapítok meg, amit minden róla szóló kritika, ugyanakkor a stílus fogalmát veszélyesen közelíteni kezdem az újdonság és az eredetiség esztétikai kategóriáihoz.

Itt azonban a stílusról mint a nyelv individuális megnyilatkozásáról nem így szeretnék beszélni. A szó származása ellenére nem az írás, hanem a befogadásban előálló szöveg jellemzőjének tekintem, hasonlóképpen, ahogyan Humboldt egy szövegnek az olvasóra gyakorolt általános benyomásáról értekezett. Így persze ugyanazokba az elháríthatatlan nehézségekbe ütközöm, mint ő: „Mert egy-egy nyelv általános benyomása bármilyen könnyen fel is fogható, amint ennek okait kezdjük keresni, azonnal elveszünk egy sor látszólag jelentéktelen részlet között, és észrevesszük, hogy egy nyelv hatása nem a kiterjedt, döntő tulajdonságaitól függ, és nem is az egyenként alig feltűnő elemek megalkotottságának hatásán nyugszik."

A stílus alighanem a nyelvészet és az irodalomtudomány határvidékének legkétségesebb fogalma, de amit jelölünk vele, az létezik, és talán éppen úgy, ahogyan Humboldt érzékelte, mint a szöveg általános benyomása a befogadás aktusában. Ha így van, akkor a tetszés vagy a nemtetszés mindenekelőtt éppen a stílushoz kötődik.

Mindezt azért éppen most mondtam el, mert Térey János új kötetét olvasva rendkívül elbizonytalanodtam afelől, hogy mi a stílus. Ugyanis Térey versei, amikor néhány évvel ezelőtt először találkoztam velük, nem tetszettek: az mondtam magamban, modorosak, vagyis a stílusuk nem igaz. Azután ez a benyomásom egyre inkább megváltozott, elhatároztam, hogy tartózkodásomat legyőzve mégis keresni fogom stílusának igazát, és ettől az elhatározástól elfogadóbb lettem vele szemben, sőt bizonyos tulajdonságait már szimpatikusnak találtam. Mindez persze még semmit sem mond a stílusról magáról, ezért inkább csak körülményként szögezem le, hogy A valóságos Varsó egy dedikált példányát már egy számomra kedves költészet szerzőjétől vehettem át.

És láttam, hogy amit a kezembe kapok, valóban verseskönyv, egyetlen szöveg, mely egy sorsba (közös sorsomba a szöveggel) avat be. És együttéreztem e szöveggel, miközben - újra, egészen másért, mint korábban - valami ellen tiltakozni kezdtem benne. És éppen e tiltakozás hívta fel a figyelmemet, mennyire komolyan kell venni a hátsó borító intelmét: „Varsó neve veszélyes varázsige." Hiszen e város a második világháborúban (a címoldalon - amint a szerzőtől megtudtam - egy a varsói gettóban készült kép látható) úgy vált a nácizmus áldozatává és az ellene való felkelés jelképévé, hogy a megszállás utolsó pillanatáig őt magát is etnikai ellentétek osztották meg. De a könyv Varsója nem azonosítható a lengyel fővárossal, sokkal inkább egy általában vett kelet-közép-európai várossal, amelyet megszálltak a nácik. Másképp aligha magyarázhatnánk, hogyan kerülnek ide Az ünnep kimenetele című versben a Vasgárda katonái, néhány előforduló utcanév pedig Debrecenre utal. Térey Jánosnál e városnév - varázsige - egy erősen vallomásos jellegű művet hívott elő (a kötet hősének - itt bízvást használhatjuk ezt a szót - neve németes elferdítése a szerző nevének: Termann), és a szövegeket szervező, Varsót felépítő individuális akarat láthatóan ragaszkodik is ahhoz, hogy az olvasásban fölérendelje magát a befogadónak, ellenőrizze lépteit: „Aki kimondja (t.i. a varázsigét), belép abba a városba, ahol én vagyok az egyetlen háziúr. (...) Ne legyen senki abban a hitben, hogy szabadulhat Varsóból, ha már átjutott egyszer - meghívómat lobogtatva és vacogva - a városkapun." (A kötet Termannja, a fiatal hadnagy néhány vers utalása szerint náci tiszt, megszállóként érkezik a versek színhelyére, a valóságos Varsóba.)

Fogadjuk el a meghívást. A város-könyvben való közlekedést megszervező háziúr valójában egyetlen magánál nagyobb hatalmat ismer el: egy nála idősebb, elérhetetlenül távoli női alakét. Neki szól a beszéd, neki épül a város, de nem azért, hogy beszélgetésbe vonja, illetve lakjék benne, hanem hogy hallja és lássa, ami létrejön. A kötet első darabja „Kuzin"-nak nevezi őt: „Parancsolónk, sötét Kuzin: hallgasd a Várost." Az utolsó vers utolsó mondata egészen más stílusban szólítja őt meg, miután véget ér Varsó háborúja: „Porrá mállott a labirintus: áldott / szülőföldön lépdelek. Anyám ha látna." A könyv stílusát, e női alak, az anya távollétében, vitathatatlan fensőbbségében érhetjük tetten, és ugyanez az átbeszélhetetlen távollét, illetve hatalom határozza meg a varázsige, Varsó sorsát is.

E fensőbbség városát a szélsőségesen kiélezett ellentétek rendezik be, melyek modern költészeti hagyományaink metafizikus szemléletével szemben nem paradoxiális logikát követnek, hanem az oximoronhoz közelítenek. Példaként idézhetjük a könyvet intonáló - Csokonai versét voluntarisztikusan átértelmező - Akaratos kérelem ilyen szerkezeteit: „Édes nénénk, bitorlónk", „Ríkasd meg fiaid, bőszítsd föl lányaid", „Az erkélyen, szivarral kezünkben, tépelődnek, / fölékszerezve bújnak fátylaid redőihez." Ezek az ellentétek kihívást jelentenek az olvasó számára, egy olyan területre invitálják, ahol semmit sem saját természete, hanem ellentétének léte tart fenn. Ugyanakkor határoznak arról is, milyen élet élhető Varsóban. Mert Termann életviszonyait és nyelvi magatartását hasonló ellentétek jellemzik. Az egyik oldalra olyan fogalmakat állíthatunk, mint az erő, az akarat, a férfiasság, a becsvágy, az „igazi férfiak" közössége és a „bérencek" megvetése, a másik oldalra pedig olyanokat, mint a védtelenség, a különcség és a nőktől elfogadott ápolás.

Mielőtt azonban nyomukba erednénk a felsorolt fogalomcsoportoknak, fel kell tárnunk, milyen átfogó szervezőelv hozza létre a kötetet, amelyben azután a stílus elemei megtalálják a helyüket. Térey János az utóbbi időben részleteket jelentetett meg egy készülő regényből, amelyet teljes terjedelmében nem ismerhetünk, de amit olvashattunk, abból is nyilvánvaló, hogy a regény és az elkészült kötet nemcsak szüzséjében és egyes elemeiben, hanem poétikai alapelveiben is megegyezik. Mindkét mű sajátosan kapcsolódik a Bildungsroman hagyományához, a fiatal hadnagy nevelődésének, sikeres beilleszkedésének és távolmaradási kísérleteinek állomásait mesélik el más-más módon, egészen Termann haláláig. És ez egyfajta stílus megteremtődését is jelenti, amennyiben a >Bildung< célja egy személyiség felépülése, a stílus pedig a másoktól különböző személyiség sajátos nyelvhasználata. Mert Térey könyvét olvasva csak megkötésekkel érthetjük úgy a képzés fogalmát, mint Gadamer, aki az általánoshoz való felemelkedésben ragadja meg e feladat lényegét, itt mindez sokkal inkább a személyiség felépítését, e felépítettség érvényesítését jelenti (Vö. A hadnagyot beiskolázzák), az általánoshoz való felemelkedés pedig nem más, mint a sikeres karrier jutalma, a beérkezettség.

A fiatal hadnagyot az egyik vers „akarnok fegyveres"-ként jellemzi, másutt pedig azt olvassuk róla, hogy a becsvágy ösztökéli. Kiemelkedését rátermettségén kívül éppen ezeknek a tulajdonságainak köszönheti. A hadviselés metaforái, melyek végigvonulnak a köteten, e stílus lényegét érintik: a képzett személyiség érvényesítése harc, melyet fegyvertársak, hívek, mentorok, tehetségtelen bérencek és a beérkezett erőhöz ragaszkodók között vív meg Termann. Harcának célja, hogy bizonyítsa (kinek? magának? az anyának? a létezésnek?), a hátrányai ellenére méltó arra, hogy az „igazi férfiak" között foglaljon helyet, mert „a beérkezett férfiak erejét nem vitatják". Hiszen hátránynak számít maga a fiatalság: „éveim száma szálka a régiek szemében". Hátrány a vidéki („alvégi") származás is: „Kiejtésén érzem, tőzsgyökeres varsói nő, / én Krakkóban születtem, ami jókora / lépéshátrány." És még inkább hátrány, hogy egy olyan világban, amely végső soron csak az erők különbségét és az ennek megfelelő alá-fölérendeltségi viszonyokat ismeri, Termann személyiségébe mélyen beleivódott a gyengeség és a megalázottság tapasztalata: „A liftaknát szánta nekem, / aki kettővel járt följebb nálam."

E világtapasztalatban minden értéket a beérkezettek rendjébe, a kánonhoz való tartozás igazol. Termann önmagáról alkotott képe semmiféle kétséget nem tűr, ő valóban méltó arra, hogy a kánon őrei közé számítassék, mert „az >alkotó atya< a közelemben él". Az „igazi férfiak" virtuális közössége a szabályzatban válik szöveggé, mely az életet szolgálattá minősítve önmagát (a kánon a latinban szabályzatot jelent) és a kánon ígéretét, a mézet jelöli ki az egész életet betöltő munka misztikus középpontjául. (A >méz< az európai kultúra számára a Kivonulás könyvében jelenik meg isteni ígéretként, ami Téreynél természetesen minden transzcendens vonást nélkülöz) Mindemellett a szolgálat kohéziós ereje egyfajta kasztrációként felfogott aszkézis, ami leginkább a nőtlenségben nyilvánul meg: „Új vagyok itt, e kényes poszton. / Iparkodom, becsvágyó munkás, / és lelkesen falom az erősek eledelét. / Nőtlen maradtam. Főznek rám. És semmi több. / (Bár le tudnám gyűrni éjszakai étvágyamat.)"

A kánonnak természetesen csak úgy van értelme, ha valamilyen hagyományba állítható, illetve ha abból fakad. Ilyen hagyomány lehet a könyv Varsójában a középkori lovagi tornák eszménye (Vö. a fiatal hadnagy, Elveszendő) de ez az eszmény, ha igazából jelen akarna lenni ebben a városban, a második világháborús utalásokkal elég perverz módon férne meg. Valójában ugyanis kortalanul, saját kultúrájától megfosztva, a férfiak közötti szabályozott harc metaforájaként van jelen, és a verselés sem értelmezi újra a lovagi líra kiforrott mintáit. Varsó költészetének legjelentősebb hagyományteremtési kísérlete A jó agár és a vad című versben zajlik, mely a szabályzatot XVII. századi prózánk stílusát idézve fogalmazza meg, kizárt értékhordozóként azonban áttételesen itt is a lovagság szolgálatról alkotott fogalma jelenik meg (a nők és a haza védelme, vallás gyanánt a könyv Varsójában a kánon él.) De a vers egyszersmind ki is oltja ezt a hagyományt (és stílust), mert ezzel az értékszemlélettel szemben kiiktatja a küzdelem etikai alapjait, a harcot és a harcra szerveződő rendet egyszerűen az ellenség-pszichózis tartja fenn: „egy hadnagynak / sem feleségre, sem hazájára, sem más dol- / gokra nem kell gondot viselni, hanem szün- / telen az ellenség veszedelmirül, az maga / megmaradásáról gondolkodni, még álmodni is / ha lehetne, mint szintén a jó agárnak a vaddal."

A stílusról gondolkodva az etikum fogalmához jutottunk. Termann beszédének stílusát egyfelől a kamaszfiúk (a „Vidám Fiúk" - nagy V-vel és F-fel) közösségének erő- és harc-etikája támasztja alá, amelynek célja az akaratban összpontosuló személyiség érvényesítése egy háborús, az erőn kívül semmi mást nem ismerő városban. (Csak zárójelek közt kérdezem: lehet, hogy Varsó valamiképpen a mai Magyarország, és Termann is idevalósi, akin lépéshátrányai által felerősítve eluralkodott az a pszichózis, amely az emberi érték egyedüli mértékéül a mások ellen kivívott, amúgy kétséges beérkezettséget hajlandó elfogadni? Válasz helyett hadd hagyjam nyitva a zárójelet, és hadd idézzek a Vidám fiúvá válni című versből: „Az Apróságok panaszolják: > Éhen maradtunk megint, / elébünk álltak a Vidám Fiúk a menzán. Varjakként / gubbasztottak labdaerünk korlátján, és károgtak felénk - // mivégre vagyunk mi a nap alatt, jelünk miért a fecskefészek?< / (...) Hívtak engem is Vidám Fiúnak, // s korán lettem vénséges vén közöttük. >Termann, / báltermünk néma dísze, zászlónkra hímezzük neved, / ha krónikásunk leszel, a pompás évjárat dalnoka.<"

Ez az a pont, ahol a könyv igazán elgondolkodtatóvá tesz. Ha kritikám eddigi részeiből úgy sejlett, hogy ennek az etikátlan morálnak a megfogalmazódása elsősorban Térey János kötetétől taszít el, és nem valami mástól, ami itt szinte teljesen reflektálatlanul, és véleményem szerint többek között ezért nem magas művészi színvonalon jelen van, le kell szögeznem, hogy éppen az ellenkezője igaz. Az előbb idézett szakaszokból (amint ezt a nyitva hagyott zárójellel is mutatni kívántam) valami hasonlót vélek kihallani, mint amit József Attila egyik utolsó verstöredékének zárósora mond/hallgat el - nem vádként, hanem tényként - arról, ami van: „köztetek éltem". (És itt tegyük ki a záró-jelet.)

De mielőtt túlzottan előresietnénk, figyeljünk oda a stílus ellentétes mozgásaira is. A kánoni rendhez és az akarat-erőhöz hasonlóan éppoly fontosnak tűnik a kötet világtapasztalatában a különcség és a védtelenség szerepe. Nemcsak a fiatal hadnagy szegi meg minduntalan a kánont, hanem a már beérkezett Termann is, aki egyébként a szabályzatot őrzi, szolgálja. A kánonszegés mindenekelőtt a kasztráció értelmében vett aszkézis időnkénti elutasítását jelenti, és egyszermind a szolgálatban élő mérték elvesztését, ami csak a lerészegedésben nyilvánulhat meg. Termann holtteste fölött e szavak hangzanak el: „Láttam, már nem tanul meg méltósággal lerészegedni. / Ha őszinte vagyok, nem harcolta meg a harcát, / ha bátran mulatott, mindig megvolt az ára. Egyszer / átkarolt, azt mondta a kocsim kell, Berlin elesett. / A valóságos Termann egy igazi októberi padon; / lassú rángások gyűrűznek végig a testén." (Berlin eleste után immár nem hallgathatom el: úgy vélem, a valóságos Varsóban - a könyv városában - kissé veszélyes alternatívaként van jelen a fasizmus Térey előző kötetében hasonló problémákat jelöltek bizonyos Szálasi-idézetek.)

A védtelenségben és a gyengeségben Termann természetesen a nőkhöz fordul. Életébe kétféle nő engedhető be, a vele mindenben azonosuló „jó lány", aki „szerepel a köztudatban" és „kíváncsi a mondakörre", illetve a nála idősebb ápoló-nő, aki felismeri stílusának betegségét és gyógyítani igyekszik azt. „Hovatovább nem is marad senki, Csak ő. / Nem mártír, nem cseléd, nem kokott, nem úrinő, / de fegyverhordozó és gyógyszerkészítő." Mert Varsó valóban a harc városa, tökéletesen maszkulin és beteg város.

Ám e stílust mindvégig kétségessé teszi (és azt is, amit eddig mondtunk a könyvről) a kérdés, melyet tulajdonképpen már a cím intonál: hol terül el a valóságos Varsó? Nem valami teljességgel valótlan városról beszéltünk-e eddig, mely becsalt kapuin, és azután nem engedett szabadulni? És vajon a fiatal hadnagy-e a „valóságos Termann", vagy valaki egészen más viseli ezt a nevet? És ha így van, mennyiben más az, amiről eddig beszéltünk és a „valóság"? E kérdésekre magam számára sem tudok kielégítő választ adni. Kétséggel idézem az Együttállás című vers záró szakaszait, nem tudom, vehetem-e válasznak, tartok attól, hogy így tegyek:

Hát nem furcsa? Megfertőzött szavaival;

együtt meneteltünk; együtt izzottunk és

izzadtunk; együtt állítottak pellengérre

minket; bűneink hasonlóak voltak. Mégis,

csupán a közös anyanyelv kötött össze minket.

Semmi egyéb.

Csapzott apródfrizurám elbűvölte. Nálam

ivott és nálam vacsorált. Hagyatéka engem illet.

A hagyaték egyedül a név, az ő neve, melyet

mától én fogok viselni, jog és törvény szerint.

(JAK - Pesti Szalon)