Alföld - 47. évf. 4. sz. (1996. április)

vissza a tartalomjegyzékre | a borítólapra | az EPA nyitólapra


Láng Zsolt

Bestiárium transylvaniae

Pernyemadarak

Sapré báró villámsújtottan állt a kráter peremén, és az alant betemetett reményeit siratta. Amikor embereivel felérkezett a barlangok közé és megpillantotta a szerzetesek megcsonkított tetemeit, aggódni kezdett, hogy elkésett, s az őt megelőző gyilkosok magukkal vitték a lányt. Az omladék fölött szakadatlanul keringett ezüstmadara, az ugató gyurgyalag, keservesen csaholva, amiből letaglózva arra következtetett, hogy a lány ott hever az omladék alatt. Papadéok Mehmet, temesi pasa egyszer egy magyar szűzért annyi aranyat adott, amennyit a szűz nyomott a fapados mérlegen. Ő a tízszeresét is megadná annak, aki feltámasztja a lányt, s épségben eléje vezeti.

Ki tette mindezt?

Ki merészelte keresztezni a terveit?

Az esze azt tanácsolta, hogy vonja ki magát az általa elindított történetből, ne élvezze a sikereket, és ne sajdítsák a kudarcok kínjai, pusztán hideg kalkulusokkal felügyelje az eseményeket, mindazonáltal abban a gyászos állapotban a feltörő indulatok magukkal rántották: fájdalmának mérete akkora volt, hogy csakis a bosszú hozhatott rá enyhet.

A fejedelmi Udvarban csend és béke honolt, s jóllehet a háttérben nem szűntek meg az ármánykodások és lázongások, sem az ármánykodók, sem az elégedetlenkedők nem tudtak elegendő kardot (s kiáltozó torkot) maguk köré gyűjteni: a csend és a béke kedvezésében az ország urai és polgárai, s még a falusi parasztok is vagyonuk gyarapításával törődtek. Épültek várak s városok, kastélyok, udvarházak, templomok, fogadók, szaporodtak az urak tárházaiba begyűjtött aranyak, gyarapodott a jószág, és e feliciter korban jutott idő hívságokra is, zenészeket etettek a kastélyokban, papokat és tanítókat. A sok bűnnel megterhelt ország ezekben a nyugalmas időkben tekintélyt szerzett magának, és először históriája során messze határokon túlra is elterjedt híre-neve.

Egyik reggelen a fejedelmi palota udvarán, az őszi lombok között felbukkant a nyaktekercs, másnéven kígyómadár. Színpompás tollazatával a mégoly tarka levelek közül is kirítt. István hívatta tudósait, akiket a fejedelemségben megerősödve, az Impériumból, illetve Magyarországból hozatott udvarába: a teljesen tar fejű Milotai Kristófot, Alstedin és Piscator professzorokat, de a ritka és kedves elmék csak álltak, és bámultak az élő-eleven csodára; előkotortak emlékezetükből különféle neveket, ám igazából egyik sem illett a madárra. Milotai Uliskusnak mondta, azaz harkály és háziveréb keresztezésének. Alstedin a régi, elfelejtett mondák Fojtó Gébicsét látta benne megelevenedni, Piscator pedig látomást kiáltván, igyekezett elhessenteni, de a hosszú, kígyótestű madár továbbra is moccanatlanul szegezte rájuk kerek szemeit. Az öreg Geleiért kellene szalasztani, tanácsolta Milotai, vagy ismeri, vagy ha nem, Bestiáriumába hadd vegye bele... A nyaktekercs azonban nem várta meg a jeles tudós érkeztét, sárga, pikkelyes karmaival megmarkolva az ágat, fejjel előrebukva pörögni kezdett, oly sebességre gyorsulva, hogy színei egybemosódtak, mint a vásári fortunakereken a festett ábrázolatok, aztán (azt is egy szemvillanás alatt) széllel borzolva a lombot, elröpítette magát. Nem látták, hogy repül-e, miként a szárnyas madarak, vagy úszik a levegőben, mint a vitorlázó békák.

A nemzet szomorú napjai következnek, olvasott ki rossz óment a jelenségből Piscator professzor.

Ne bolygassuk a jövőt, rémüldözött István fejedelem; aznap reggel érkezett vissza fogarasi nyári lakából, hátfájástól nyaggatva, elzsibbadt ágyékkal, összetörten. Lóháton kellett jönnie, mert kocsijának tengelye eltörött, és amikor hajnalban lovásza aláadta a paripát, álomtól homályos szemekkel tévelyegvén mindketten, nem vették észre, hogy az állat két lábán az oldalnyűg rajta maradt; a Fejedelem hiába panaszkodott egész úton a kíséretének, hogy nem tudja mi lelte lovát, csötöl-botol alatta, jóllehet azelőtt ép és jó lábú volt, senki sem bökött rá a dolog okára.

Senki nem tudhatja, a jövő mit tartogat, toldotta hozzá nyöszörgő hangon, de szokott sirámai most elmaradtak, mer Sapré báróra gondolt: ő úgy ismeri a jövőt, mint aki már általélte ezt a világot.

A nyaktekercs megjelenéséről utóbb mégis pontos leírást adott a megidézett Gelei professzor, tudós, becsületes, akadémikus ember, aki Bolognából hozta tudományát s a tudományánál is jobban féltett, tenyérnyi szelencében őrzött csodaszerszámát, az itáliai duplás üvegkupolát; ha arca elé emelte, a szeme akkorára dagadt, mint amekkora a templomok homlokzatára festett istenszem, a parányi dolgok óriásivá nőttek előtte; és az üveglencsével szorgosan elvégzett vizsgálódás folytán, az idő múlásával egyre bővült a láthatatlan lényeket lajstromba szedő Bestiáriuma.

Ebben a könyvben festette tanítványai elé a pernyemadarakat (színűkről kapták e nevet), a világ legkisebb tollas állatait. Pontosan akkorák, mint a borbogarak, csak sokkal kisebbek. Sehol másutt nem élnek népesebb tenyészetek, mint Transylvániában, noha, amint magyarázta, módjában állt, hogy Angliától a Török Birodalomig szemrevegye őket. Ijesztő tömegeikről tanúskodik a fejedelmi palota udvarára tévedt nyaktekercs, azaz a kígyómadár esete, mert igaz ugyan, hogy leszállt az egyik ágra, de nyomban el is iramlott. E feltűnő madárnak hosszú és ragadós nyelve édes csalétekként vonzza az apró pernyemadarakat, roskadásig odasereglenek, mire ő nyelvét sebesen bevonja, s ekként lakmározik. Ijedt távozása azt jelenti, hogy a pernyemadarak vészterhes felhőitől megrettent.

Hogy miért szaporodtak el ennyire ebben az országban, Gelei professzornak arra is volt magyarázata. Egyébként e madarak létezésében senki nem kételkedett, mert a professzor készséggel megmutogatta őket az érdeklődőknek nagyítóüvegén keresztül. Kedvenc csemegéjükön, egy jól kiérlelt torockói juhsajton tanyáztak, odvak és járatok árulkodtak a puszta szemnek ottlétükről; betelhetetlenül tömték magukat, s ebből kifolyólag annyira elhíztak, hogy nem bírtak elrepülni, csak pihegtek a sajt (és betelhetetlenségük) fogságában.

Az országot sűrű rengeteggel fedett magas hegyek övezik, ami kiváltképp a háborús időkben a nemzetnek kegyes szerencséjére van, egyébiránt viszont elernyednek az ide érkező szelek, és nem tudják tovasodorni a pernyemadarak fergetegeit. A föld sós nedveinek kigőzölgése (egykoron itt tenger hullámzott) alkalmasint a maga során szintúgy kedvező conditiókat biztosít. A pernyemadár ezen felül pedig rettentően szapora, mert a tojók szorgosan kotlanak, és fiókáikat odaadón ügyelik, amíg elhagyják a fészket, sőt azon túl is.

Ami pedig az életmódjukat illeti, a gondos professzor Bestiáriumában aprólékosan leírta, miként tapadnak kielégíthetetlen, mohó zúzával a gerendákra, pincétől a padlásig, de éles csőrükkel kieszik a téglák közül a meszet, sőt a köveket is kikezdik, amiért az itt épült házak életkora az egy-két emberöltőt sem haladja túl. Leleményesen elkerülve a rájuk leselkedő veszélyeket, képesek berepülni az emberi testekbe, és szivaccsá lyuggatják a csontokat. Emberemlékezet óta ebben az országban senki sem élte meg az ötven esztendőt, s aki meghaladta, annak a félszázon túli élete egyetlen hosszú halál volt, lebénulva, lucskos ágyban szenvedett. Kéri János negyven esztendős korában a fájdalmaktól le sem fekhetett, csak ülve aludhatott; Torockai Miklós harmincnyolc évesen lefordult a lováról, Zrini György is emberkorban halt meg; Pető István, aki váltott paripákon vágtatva három nap alatt érkezett meg Bécsből Fejérvárra harminchetedik évében távozott az élők sorából. Bethlen Farkas negyven, Brankovits János negyvenkettő, annak atyja, György negyvenhárom, testvére, Elek huszonhét esztendős korában roskatag, sírba készülő vén embernek számított. Huszonöt fölött a lélek s az elme is megöregedett az ő testükben. Szintúgy elaggtak a nőstény személyek, mert a pernyemadár nem személyválogatós. Kevesen élték túl hites urukat, édes fivérüket. Valamennyien már gyermekségüktől fogván a pernyemadarak falánkságának áldozataivá lettek. (Sapré báró a felsoroltakon kívül való személy, de ő máshonnan került ide.)

A mértéktelen étvágyukkal okozott károkon túl, adta a kíváncsi olvasók tudtára Gelei professzor, számolni kell a szárnyukból szitáló porral is (képzelni lehet, mennyire finom e por), amely kemény lerakódással vonja be a csőrök elpusztította dolgok emlékét is. Az emlékeztető, ha nincs acélos hegyű csákánya, negyven-ötven esztendőnél aligha jut messzebbre. Az emberek homályos, pontatlan dolgokat látnak, arra sem emlékeznek, ki volt apjuk, anyjuk, és hogy mire tanította őket, kicsinységüket és hiú magammutogatásukat nem képesek bölcsességgel legyőzni. Ez okból az emberek között veszekedések, csetepaték, h háborúskodások törnek ki, otromba mód felindulnak, gyalázatosan öldöklik egymást.

S amennyiben valakinek olykor sikerül feltörnie a felejtés gránitburkát, közben úgy jár, mint a legtöbb rák, amely folyton hátrafelé halad, mert sohasem az érdekli, merre megy, hanem hogy merre járt, belezuhan az idő csigajárataiba, mi több, még óvó páncélja sincs, mint amannak. Vagyis, vonta le a következtetést a moralitásokat kedvelő Gelei professzor, csupán akkor lesz itt kedvező változás, ha a hegyek alásüllyednek (vagy egy úr elhordatja őket), és a jótékony szelek tisztára söprik az ország levegőegét.

Sapré báró tudta, hogy amennyiben bosszújától vezérelve elfordítja orcáját az országról, az menten szétesik. Okulni nem tud a história eseményeiből. Az urak sürögnek, fontoskodnak, rendelkeznek, mégis minden zűrzavarrá, rendetlenséggé fajul; cselekedeteiknek semmi haszna. Sikereket ritkán produkálnak, de azokban is kiütközik szellemi visszamaradottságuk. A fejérvári patritiussá lett csizmadia esete, aki kifundálta a magyar csizmát, szűk szárral és szűk torokkal fájdalmassá téve a járást, mely lábbeli tartományokba is eljutott, noha nem mint viselet, hanem mint kuriózum. Akik a nagyvilágban megjáratván elméjüket a bölcsesség szép példáival állnak elő, bolondnak neveztetnek, és kedvük szegetik, rendükhöz és bölcsességükhöz proportionaliter. Cserei Jánost a fejérvári toronyból hajíttatta ki Vencel püspök, mert az gyakran állította, hogy a Szentírásban nincs említés a dézsma mértékéről. Némely valóságos tudományról hírből sem hallottak ezen a vidéken, ha küldetnek is diákok külhoni peregrinátióra, csak prédikátorságra készíttetik magukat, a juss, medicina, philosophia s kivált a mathesis, a politica és a história ritka csoda a magyar akadémikusoknál. Az ország szétesik, mert az egész fejedelmi tanács egy sustákot nem ér. De Sapré azt akarta, hogy még ne essen szét: hadd terebélesedjék büszkesége, hadd nevelkedjék a maga bizodalma, hadd érlelődjék tudománya, hadd bővüljön látása. Hadd emelkedjék magasabbra, mert akkor annál kínosabb lesz zuhanása: a jómódban kifinomult lélek zokogása színesebb a darócosénál.

Hét esztendőt gyarapodásban hadd éljen!

Hieronymus Caraffa conte de Monte Nigro, aki közönségesen csak generál Nigronnak neveztetett, lassan már két éve hadakozott a rebellis csehekkel. Sapré igyekezett rávenni Fejedelmét, hogy szervezzen expedíciót a csehek mellett. A határokon túli hadakozás levezeti a rossz belső feszültségeket, miközben nem violálja az ország biztonságát, erejét és értékét. Tedd félre a bénaságot, induljunk: a háború táplál, éltet és sok rendbeli áldást áraszt az országra.

István most sem ellenkezett: összegyűjtve a vitézlő rendeket, elindultak Morvaország felé.

Kezdeményezőként agitálva a töröknél, ott is szereztek aranyos pontokat, a budai pasa melléjük adott egy kisebb sereget, úgymond támaszul, ám inkább az elpártolás (amit a gyaurok örökösen elméjükben viselnek) meggátolása végett.

A későbbi krónikák négy pontban foglalták össze a hadjárat kudarcának okait. Pro primo: elhidegedett az idő, és István szenvedett miatta, végül Gyarmat fűtött szobáiból küldte utasításait; pro secundo: a török katonák saját reguláik szerint Szent Demeter napja után nem voltak kötelesek táborozni (a szerdáruk sátorát annak nyakába is hányták emiatt); pro tercio: a magyar katonák megtöltekeztek prédával, haza akartak térni, ezért a törökök zúgolódása, békétlenkedése rájuk is átragadt; végezetül pedig, az előbb megnevezett okból kifolyólag az élést igen messziről, egyre messzebbről kellett zsákmányolni, két-három napi járóföldről (kirablott, felbosszantott falvakon keresztül).

A valóságban azonban az történt, hogy Sapré szánt szándékkal elkerülte a hadakozást. Amikor Nigron generális közeledett, ő távolodott, amikor az jobbra fordult, ő balra, s ha már végképp nem térhetett ki semerre, mert előtte a megáradt Morva vize, jobbra a magas Tátra, balra a németek birtokolta Jivecska vára állta el útját, akkor a németek táborába küldette Egri György kapitányt, hogy titkos üzenettel bírja rá Eszterházi palatinust, jöjjön, hányják-vessék meg immár valós rátiókkal a dolgokat, bizodalommal előrebocsátván, hogy keresztények között, legyen szó németről vagy magyarról, nem méltó egymás gyilkolása.

Egyazon Isten creatúrái vagyunk. A pogány a közös ellenség, és Fejedelmem, az ország helyzetét kalkulusba véve, hazánknak veszedelme és kára nélkül, készen áll segédkezni, hogy a pogányság kiűzessék keresztényi földről. Másfelől érvelve, és most nézzünk egymás szemébe, minden magyarnak érdeke, hogy legyen bár egy kicsiny szabad magyar haza.

A frigy megköttetett, néhány pogányt közösen lekaszaboltak. Időközben a cseheket támogató Hanzel választófejedelem tízezer katonájával gázlót talált a Morván, és csatlakozott Istvánhoz, átbillentve az erők serpenyőit: a császári had megijedt, szekerekkel elsáncolta magát, onnan lövöldözött kétségbeesve. Most lekaszabolhatjuk őket, lobbant fel István, szavaknál akarván melegedni. Hadd lődözzön, fogta vissza Sapré, nem szabad komoly okot adni a római császárnak, hogy ránk megharagudva, országunk határát átlépje.

- Mit mondasz? - emelte tenyerét jobbik füléhez István.

- Csak a szép szónak nem szokott feje betörni.

Ekként táboroztak késő őszig, akkor aztán hazatértek. De a hét esztendő alatt még hétszer indultak hasonló kalandozásra.

István a legkevésbé sem tudta megérteni, hogy a hegyektől védett országát miért kell minduntalan elhagynia, az volna igen derék dolog, ha a szorosokat erős várakkal lezárnák, akkor aztán békében ülhetnének, nem törődve némettel, törökkel, palatinus magyarral. Mire valók a messzeföldi, költséges és fárasztó hadjáratok?

- Költséges ugyan, ám nézz széjjel, százszor annyit hoz, mint amennyit kóstál.

Saprét lekötötték a hadakozások, az országos ügyek, de azért a rejtély nem hagyta nyugton, és mindenfelé nyomozott, hogy megtudja, kik törtek a szerzetesekre. Senki nem tudott semmit. Mindenki ártatlannak mutatkozott, és a legártatlanabb a legvétkesebbnek.

A bosszú új meg új matériái után kutatva magában, lelke mélyéig leásott, és rátalált egy olyan érzésre, amit nem ismert. Fájt, hogy elveszítette a lányt, s jóllehet a visszautasítás pillanatától gyűlölettel üldözte, ha megjelent előtte a kőlavina betemette katlan, nem érzett mást, mint szánalmat. Rájött, hogy olyan szálak kötötték a lányhoz, amelyek a lány halálával sem szakadtak el, mi több, mostmár csupán e szálak létezvén, annak fájdalmas hiányát közötik hozzá. A hiányból gyökerező fájdalom sietve igyekezett kitölteni az űrt, s az önszeretet inklinátióin túl egy olyan alakot rajzolt képzeletébe, amely csalóka közelsége ellenére mégiscsak távol volt, és a bekerítésére tett erőfeszítésekben szüntelenül igazgatta, vezette és alakította őt, hogy ilymód segítse hozzá birtoklásához. A báró szívéből egy terebélyes fa lombosodott ki, s a lombvitorlába kapaszkodó szelek könnyedén terelték őt ismeretlen, idegen csapásokra.

Még ott, a türei barlangoknál, a reménytelen kőgörgetést abbahagyva, a szerzetesek rókák és hollók megdézsmálta tetemei között rábukkantak egy eleven lényre: félholt volt a félelemtől, és nem tudott egyetlen hangot sem kipréselni reszkető ajkai közül. Az egyik sekély gödörben felgyülemlett avar alá bújt, ott vészelte át az öldöklést. Napokig nem mert előjönni, bogarakat evett, a száradt leveleket rágcsálta. Nem lehetett szóra bírni, elkönyvelték, hogy néma. Szedernek keresztelték el, mert teljesen elkékült a hidegben.

Saprét némiképp magára emlékeztette a fiú nyápic alkata, bátortalan viselkedése. Noha sohasem törődött a csínnel, a fiúról leszedette a szerzetesrend csuháját, kiöltöztette, s mikor látta, milyen jól áll rajta a díszes ruha, nem sajnálta a pénzt, veres virágos bársony zubbonyt, szkófiumos, nusztus süveget rendelt neki. Szeder úgy nézett ki, mint egy herceg; a haja megnőtt, kétfelől lefutva csinosan keretezte az arcát. Sapré belső házában kellett szolgálnia: a reggeli piperéknél segédkezett, finom ujjaival kifésülte a báró szakállából a gubancokat, nedves kendővel letörölte fogairól a sárgás lepedéket, feladta ruháit. Olyan könnyedén siklott ide-oda a szobában, hogy a padló egyszer sem reccsent meg alatta. Egyedül az árnyékszék kiöntésében és tisztításában mutatott gondatlanságot, és a báró, akit közvetlenül az ébredés után rohamszerűen kapott el az inger, néha kénytelen volt tisztítatlan edényre ülni. Mindhiába vásároltatott tucatnyit belőlük, csak a felfordulás lett nagyobb. Szeder megpróbálta egyszerre kivinni mindahányat, hogy minél hamarabb elvégezze feladatát, miközben viszolygása is megsokszorozódott: leokádta magát, a fodros ingét, aranyszállal kivarrt mentéjét; és az idő előhaladtával sem bírt megedződni. Talán a kényes érzékein vett gyakori erőszak magyarázza, hogy elvetemedett, gonosz ember lett belőle, a sötét szándékokat, mint hatalmas, fekete púpot cipelte meggörnyedt hátán, járása elnehezült, ruhái megkoptak és bűzlöttek, ábrázata is elsötétedett, ami miatt vén embernek mondta bárki, jóllehet alig múlt tizenhat éves.

Sapré bizalmasa, Domine Valentine, a Fecskeember, aki nem naponként, hanem óránként és csaknem szempillantásokként kieszelt valamilyen kárhozatos cselekedetet, napközben maga mellett tartotta a fiút, akiből teljesen kitörlődött a szerzetes testvérek között leélt életének minden emléke. Sapré nem tartott fehér háznépet, Fecske főzött neki, ő mosatta ruháit, alkalmi mosónőknél. Ezeket a szerencsétlen némbereket minden alkalommal megkörnyékezte, s aranyakat csörgetve, a kőrisbogár főzetével felgerjesztve bűnös hajlandóságukat, a legkülönfélébb perverzitásokra is rávette. Szedert visszataszító, ronda képe miatt elkerülték a tisztességes asszonynépek, de Fecske mellett ő is kivette részét az alantas szórakozásokból. Az asszony sarával bekenve testüket hemperegtek, miközben Fecske Szedert szólongatta: na, utálod-e még?

A gonoszság anyaga olyan, hogy ahová megtelepedik, onnan nem lehet kiirtani, és fertőz, mint a pestis. Aki romlott, az másokat is meg akar rontani. A romlottság nem egyetemes, ezért tud működni. Szeder egy idő után egyedül is elkószált, főképp a céhmesterek lakta alsó városban csatangolt. Szeretett piacolni, elvegyülni a hitványabbnál hitványabb alakok közé, akik a piac környéki barakkokban laktak, vagy valamely bolthajtás alatt vertek tanyát. Meglopták az árusokat, ittak és káromkodtak, a fák tövére vizeltek, és élvezték, ha felháborodnak a finnyásabb polgárok, vagy megbotránkoznak az érzékenyebb nőszemélyek. Követte őket, utánozta életüket, de némasága, örökös félszegsége miatt nem tudott igazán a csürhe közé süllyedni, s úri ruházata is kiemelte onnan. Meg-megakadt rajta egy-egy szánakozó szempár.

Egyszer egy fiatal lány szelíd pillantásával találkozott tekintete, s ez felkavarta. A lány nyomába szegődött, s messziről a házukig követte. Megtudta, hogy Molnár István, a fejérvári molnárok vice-céhmestere, tisztes polgár, első tanácsúr lakja a házat népes családjával és inasaival. A nyitott kapun zsákokkal megpakolt szekerek fordultak ki s be. Anélkül, hogy valaki észrevette volna, végigment az udvaron, besurrant az istállóba, fölmászott a szénapadlásra. Ujjaival lyukat túrt a zsúpfedélen, s azon lesett ki a lakóház felé. Besötétedett, látta a szobákban imbolygó gyertyafényeket, majd amikor jóideje már teljes volt a sötétség és a csend, lemászott. A kutyák nem ugattak, beosont a házba. A lelke, amelyet felkavart a lány pillantása a gonoszság vastag üledékét fölvetve, most töményen és feketén kavargott. Csakis a gonoszság vezérelhette, hogy vakon is megtalálta a lány szobáját, csak a gonoszság mérges lehelete kábíthatta el a háznépet, hogy senki föl sem riadt. Rátapasztotta tenyerét a lány szájára, az felébredt, de a rémülettől nyomban elájult. Kihúzta ágyából, hátára vetette, és ahogy jött, oly észrevétlen távozott. A lány kevéssel múlt tizenegyéves, kicsi, törékeny madárka, apja szeme mindig fölragyogott, ha ránézett. Alig volt valamicske súlya, mégis rendkívüli, hogyan bírt rohanni vele a nyápic legyén.

Másnap felbolydult a város. Molnár uram tébolyultan, torz arccal kereste a lányát, s mivel mindenki tisztelte és becsülte őt és családját, céhes társai, később a város valamennyi polgára, a szolgák, inasok és cselédek, de még a belső vár katonái is csatlakoztak hozzá. Zokogtak az asszonyok, ordítoztak a férfiak. Sok idegen vallású kereskedő ember is gyanúba keveredett. A csizmadiák bástyája melletti fogadóban történt, hogy valamelyik kaftános kereskedő szolgájánál megtalálták a lány kendőcskéjét, és amikor a szolga, egy régebbi lopás miatti félelmében futni kezdett a katonák elől, akkor az egyik, régtől utálván az efféle pogányokat, kardjával lecsapta a menekülő fejét, majd a hajánál fogva meglóbálta, és az ablakon át bedobta gazdájának. Ki kell irtani őket, üvöltötte, s alkalmasint egyvégtében meg is cselekedte volna, ha a megtalált kendő hírére odarohanó molnár nem állítja, hogy a lányának minden holmija hiánytalanul otthon van. Csak az ingecskéje hiányzik, amiben aludt.

Sapré miután három napja nem talált tiszta árnyékszéket a reggeli ébredés után, és a megtelt edények között volt kénytelen válogatni, ágyából kikelvén, haragos kiáltozással hívta a fiút, s amikor az nem jelentkezett, dúlva-fúlva indult keresésére. A folyosón megcsapta orrát valamilyen ismeretlen bűz, s arrafelé szimatolva, rátalált a szobára, ahová a fiú Molnár uram lányát becipelte, és elrejtette. Ajtaja zárva volt, dörömbölt rajta, nem nyitották ki (a fiú néma volt, de nem süket), hallgatózott, gyanús neszezésre lett figyelmes. Kiszólt az udvarra, a kocsival foglalatoskodó Fecskének, aki fölszaladt, és egyetlen rúgással bedöntötte az ajtót.

Sapré a látványtól elszörnyedt, ám nem a vér és a fekália dermesztette meg, nem a fiú vigyorgó ábrázata váltott ki belőle istentelen haragot, hanem annak rémisztő gondolata, hogy a kőlavina alatt fekvő lánytesttel ugyanígy bántak a gyilkosok. Elnézte az ágyon heverő bemocskolt testecskét, a legázolt madárkát, és Xénia jelent meg előtte. A jóslatok elmaradásának okozóit, terveinek kerékkötőit pedig a fiúban látta maga előtt.

Megdöglesz, sziszegte tőle szokatlan nyíltsággal. Szeder nem szűnt meg vigyorogni, s nem tudni, hogy ez a bárgyú fintor csalta-e megvénült, sötét arcára az életet, vagy a bűn elkövetésének közeli élménye szabadította rá az elégedettség grimaszát; mintha a bűn és a halál vette volna le róla az átkot, fonnyadt bőre kisimult, mozdulatai megélénkedtek, s amikor Fecske el akarta csípni, az utolsó pillanatban mindig eltáncolt előle, ki-kisiklott markából, de nem menekült ki a házból, noha többször is megtehette volna, maradt, mint akit a játék további élvezetekkel tölt el. Végül Sapré lábai előtt lihegve térdre omlott, széttárt karjaival jelezve, hogy megadja magát. Sapré intett Fecskének, kötözze meg, még egy pillantást vetett az ágyon nyugvó testecskére, aztán kifordult a szobából, hogy könnyítsen háborgó gyomrán, és hogy ne kelljen tovább visszafojtania felbuzogó zokogását.

Aligha az ártatlan teremtés halála indította meg, hiszen gonosz cselvetései több ártatlan emberi főt lecsapattak, mintsem megszámlálhatta volna. Ám sem a vér, sem a halál látását nem szívlelte, viszolyogva elfordította tekintetét vagy lopva lehunyta szemét. Egyszer vadászat közben (stucc, sőt szablya nélkül kísérte el a Fejedelmet) az egyik fölröptetett vadászölyv (nem tudni mi okból) egyenesen az arcára csapott, karmait úgy belemélyesztve, hogy némelyiket a szájában érezte, s ha fogaival el nem harapja, aligha szabadulhatott volna tőle, melyet végül a földre csépelve, csizmatalpával alaposan összerontott; mindezt felindultságában, saját védelmében tette, mégis belebetegedett a lelkiismeretfurdalásba. Ő mindétig az események kanyarulatait szabta ki, tervezett és kombinált, felmustrálva a világ pusztító hajlandóságát, mert aki tervez, annak birtokolnia kell a pusztító erőket, mert a teremtés, a keletkezés és az elmúlás deklinátiói szerint a pusztításból táplálkozik. Aki teremt, annak számolnia kell a Semmi pusztító praktikáival, amelyeket ő hív elő, azáltal, hogy kiemel valamit a nemlét hamvából.

A fiút elevenen kell megnyúzatni, adta ki a parancsot. Hóhérért menesztett, azt mondta, a fiú méreggel akarta megétetni őt, amiért a törvények artikulusai szerint a halálok legszörnyebbike a büntetése. A lányka tetemét az ilyen helyzetekben mindenkor találékony Domine Valentinére bízta. Nem akarta sem magát, sem a házát belekeverni a várost felkavaró gyalázatos históriába.

A fiút a hóhér és segédje kikötötték a piactéren felállított keresztfához, letépték róla a ruhát, majd hozzáláttak, hogy lehántsák a bőrét. A néma fiú semmit sem szólt, nem is védekezett. Mivel az efféle halálnem esztendők óta kiment a szokásból, a hóhér gyakorlatlanul dolgozott, amitől persze csak fokozódtak az elítélt kínjai. S az elviselhetetlenség küszöbét áthágva, a teljes megnémulás előszobájában hátborzongató hangon felkiáltott.

- Élnek, hallottam hangjukat a föld alól!

Szaggatott üvöltése keresztülgördült a piactéren, majd a házakról visszacsapódva, többször is áthullámzott a kivégzésre kitódult polgárok feje fölött. Vajon mit jelentenek ezek a szavak?, találgatták, de valódi értelmüket senki sem tudta megfejteni. Élnek, vonyította még egyszer a fiú, aztán már nem érzett fájdalmat, és egy pillanatra újra ott térdepelt imádkozó testvérei mellett, a meleget lehelő barlangban, de ő nem imádkozott, a fáklyák lobogó fényében titkos vágyakozásának féltett tárgyát, a lentről érkezett lányt bámulta, áhítattal suttogta el nevét újra meg újra, Xénia, Xénia, Xénia, és várta, hogy a bűnös vágyakozás szétáradjon benne, és kiszorítson onnan minden mást.

A Szederként halálba küldött András testvér szavai Saprénak új reményeket adtak, s be sem várva a kivégzés utolsó aktusát, amikor a hóhér vödörnyi lúgot rázúdítva téríti vissza, bár egyetlen rándulásnyi időre az öntudatlanságba menekült teste, azonnal nyergeltetett, hogy mielőbb a barlangoknál lehessen.

A gyurgyalag fáradhatatlanul körözött a katlan fölött már hetedik esztendeje. A szerzetesek csontjai itt-ott még kibújtak a vastagodó avar alól. Sapré és három embere elbizonytalanodva néztek széjjel, több tucatnyi sötét lyuk és repedés tátongott a környező sziklákban. Merre kezdjék? Végül a szerencse melléjük állt; az egyik résből halk sóhajtások szivárogtak elő. Fecske felemelte csákányát, munkához látott. És ott, a föld szája előtt állva, a mélységből, a sötétségből várva a lány megjelenését, Sapré bizonyosan érezte, hogy eddigi kétségei mostmár valóban véget érnek, mindazonáltal ami a kétségek helyébe lép, az legkevésbé sem a bizonyosság lesz: a halhatatlanság kelyhébe cseppentett vér örök életet csak az összes feltétel meglétekor nyerhet.