Alföld - 47. évf. 3. sz. (1996. március)

vissza a tartalomjegyzékre | a borítólapra | az EPA nyitólapra


Szijártó Imre

Kapcsolat és történet

D. Molnár István: A magyarság a modern lengyel irodalomban 1919-1989

A szélesebben értelmezett szakmai közvélemény körében ismert a tétel a magyar-lengyel kapcsolatok élénk voltáról, a két nép közötti kulturális testvériségről. Hogy aztán ez a kétségtelenül meglévő rokonság miként jelenik meg, a Roman Jakobson által cseh komparatisták nyomán talán a jóhangzás és a jelentéssűrítő jelleg okán javasolt „pospolitost" - közösség, együttélés - milyen alakzatokban ölt testet, arra nem egyszerű a válasz. Különösen nem az, ha az irodalmi közösség mibenlétét akarjuk leírni, hiszen ezek a kölcsönhatások sok esetben alig kimutathatóak.

Értékes részeredmények születtek az összehasonlító irodalomtudomány művelőnek tevékenysége nyomán, ilyenek Csapláros István, Hopp Lajos, Fried István, Sziklay László, Bojtár Endre és mások írásai.

A debreceni polonista műhely vezetőjének új könyve A magyarság a modern lengyel irodalomban 1919-1989 szerves folytatása azon munkáinak, amelyekből kutatói terv és pálya rajzolódik ki. Az elmúlt évek terméséből ki kell emelnünk a Századunk lengyel irodalma 1891-1981 című, Irodalomtörténeti vázlat és antológia alcímmel ellátott kötetet, amely filológiai bázisként használható a magyar-lengyel irodalmi hatásvizsgálatokhoz, ugyanakkor tartalmaz három, az áttekintés igényével született tanulmányt is. D. Molnár István bevezetőjével jelent meg a tavalyi évben a Lengyelek, magyarok és szomszédaik című kötet a lengyel szakos képzés huszadik, illetve a tanszék megalakulásának tizedik évfordulójára. Wiktor Woroszylski Magyarországi napló, 1956 című könyvét D. Molnár István társfordítóként és utószó-szerzőként jegyzi, nyomdában van ezen kívül két saját munkája, a lengyelországi görögkatolikusokról szóló Vallási kisebbség és kisebbségi vallás, valamint egy Jerzy Andrzejewski munkásságát tárgyaló monográfia Katolicizmus, szocializmus, ellenzékiség címmel.

A magyarság a modern lengyel irodalomban szerzője a leginkább kézenfekvő narratívát, az időbeliséget választotta gondolatmenete szervező elvének. Kiindulási pontként a tárgyalt művek - kevés kivételtől eltekintve ezek szépirodalmi igényűek - keletkezési időpontját tekinti, értelmezve egyszersmind a kapcsolatok egyik mozgatórugóját, a társadalmi-történeti helyzetet. Különösen termékeny az 1919 és 1989 között eltelt hetven év belső tagolása. Az időszak első két évtizedét a két nemzet több szempontból is ellentétes érdekei határozták meg. A világháború éveivel kapcsolatban számbaveszi a könyv azokat a Lengyelországból hazánkba menekült értelmiségieket, akik jelentősen gazdagították a két irodalom viszonyrendszerét. Külön csomópontot képvisel ebben a folyamatban a magyar október, illetve 1956. A hatvanas évektől kezdve áttételesebben érvényesülnek a kölcsönhatások a két ország szellemi élete között, így nem annyira egységes és teljes magyarságképről, mint sokszálú hatások együtteséről beszélhetünk.

A szerző figyelmének középpontjában azok az 1918 után Lengyelországban vagy bizonyos okokból nálunk kiadott szépirodalmi művek állnak, amelyek magyar témájúak, a bennük megjelenő élményanyag tehát valamilyen módon köthető a magyarsághoz. Sem a szerző, sem pedig a felvett művek értékeiből nem von le, ha megállapítjuk: a tárgyal korpuszból inkább a magyarokról mint a magyarságról alkotott kép rajzolódik ki. Érvényes ez még azokra az alkotókra is, akik személyes sorsuknak köszönhetően viszonylag széleskörű ismeretekkel rendelkeztek hazánkról, és ezeket az élményeket írásaikba átemelték: ilyen Kazimiera Iakówiczówna, Stanisaw Vincenz, Marian Jachimowicz, vagy a hazánkban élő Konrad Sutarski. A következetesen végigvitt módszer tehát paradox módon egyrészt korlátot szab, hiszen a vizsgálódás köréből kizárja a közvetlen-életrajzi aspirációkon kívüli hatásokat, másrészt azonban rá kell mutatnunk arra, hogy D. Molnár István könyve az alapkutatás körébe tartozik, amennyiben összegzi a fent megjelölt indíttatású műveket. Az általa vizsgált jelenségek a szlovák Dionyez Durisin Összehasonlító irodalomkutatás című könyvében rendszerezettek közül az extern kapcsolatok közé tartoznak. A komparatisztika azon ágának termékét olvassuk, amelyet némileg szerencsétlen szóval imagológiának hív a szakirodalom.

D. Molnár István munkája azonban magában foglal más metszeteket is: olyan vetületei vannak ugyanis a könyvnek, amelyek túlmutatnak a művek keletkezéséből levonható tanulságokon. Ilyen a Viktor Zsirmunszkij által elvi megközelítésben tárgyalt tipológiai-genetikai párhuzamok köre. Hasonló természetű kapcsolódások mutathatók ki az Erdélyi Helikon írói és Kazimiera Iakówiczówna között - nem elhanyagolható, noha pontosan a tipológiai kutatások szempontjából kevésbé fontos tény, hogy az írónő a háború néhány évét Kolozsvárott töltötte. Hogy az erdélyi kötődésű alkotóknál maradjunk, mentalitásbeli, a szellemiségek között fennálló, de a formakincsben is tetten érhető kapcsolatot láthatunk Kós Károly és Stanisaw Witkiewicz munkássága között. Egyébként az utóbbi fia, Stanisaw Ignacy Witkiewicz - Witkacy is szóba kerül a könyvben, mint olyan, az abszurdot megelőlegző dráma szerzője, amely a szürreáliák fénytörésén keresztül vonultat fel legalábbis magyar nevű szereplőket. Bojtár Endre egyik tanulmányát idézve - „ami összehasonlítható, és ami nem" - az előbbi jelenségek körébe tartozik a Nagy László és Tadeusz Nowak költői világa között fennálló szerves kapcsolat. Rokonítja őket a népköltészet ihlető ereje, a látomásos jelleg, a lírai én önfelnövesztő szándéka, - de még fizikai fájdalmaik hasonlósága is.

A magyarság a lengyel irodalomban 1989-ig végigmondott története az irodalmi intézmények együttműködésének története is: elég rámutatnunk azokra a kapcsolatokra, amelyek például a lublini „Akcent" című folyóiratot régiónkhoz fűzik. Az „Akcent" munkatársai közül most csupán Bohdan Zadura nevét emeljük ki, aki jegyez Orbán Ottónak ajánlott verset, de van Kovács Istvánhoz címzett műve is. Némileg személyesebbre hangolva: azokról a barátságokról meg kell emlékeznünk, amelyek irodalmáraink között szövődtek. Idézzük ezzel kapcsolatban Tadeusz Nowakot: „Tulajdonképpen nehéz volt szót értenünk, mert Nagy László, ha nem tévedek, angolul tudott keveset, én meg franciául, és egyformán nem beszéltünk oroszul..."; „Szerencsére sem ő, sem én nem örököltük faluról a fösvénységet, zsugoriságot. Ezért is üldögéltünk gyakran különféle borozókban". A második világháború óta szoros kapcsolat fűzi Magyarországhoz az úgynevezett „boglarczykokat", azokat a lengyel menekülteket, akik a boglárlellei líceum diákjai voltak. Ezen kapcsolatok egyik vonatkozását képviselik azok a fordítások, amelyeknek egy része tudvalevőleg ugyancsak személyes kötődések eredményeképpen született. Nem soroljuk fel itt mindazokat az antológiákat és köteteket, amelyek Magyarországgal és a magyarokkal személyes viszonyban lévő lengyel irodalmároknak köszönhetők, két érdekességre utalunk csupán: az egyik az, hogy a már említett Kzimiera Iakówiczkówna erdélyi tartózkodása idején lengyelül tanította Áprily Lajost. A másik a már idős költő-fejedelemasszony nevéhez fűződik: Józef Ratajczak poznani költő-esszéista emlékezik rá az Iakówiczówna leckéi című esszéjében - a költőnővel folytatott „magyar beszélgetések" vezették be az angolórákat.

A könyvnek vannak tanulságai az újonnan éledő régiókutatás számára is. Ha az Osztrák-Magyar Monarchiát olyan beszédhelyzetnek tekintjük, amelyben megszólal a kultúrák sokfélesége, de az egyes régiók hangja is, akkor tanulságos ebből a szempontból elolvasni a Galiciához valamilyen módon kötődő írók műveit. Ebből a térségből származik többek között Ferdynand Goetel, Andrzej Strug, Julian Stryjkowski - de Tadeusz Nowak is. Több szempontból érdekes életművet hagyott hátra Andrzej Kusniewicz, aki egy időben dolgozott az ungvári csehszlovák konzulátus munkatársaként. Két, a témába illő regényét - A két Szicília királya, Holt nyelvek órája - érdemes lenne hasonló magyar művek tükrében megvizsgálni: Dobai Péter A birodalom ezredese és Pelle János Párhuzamos nekrológok című regényéről van szó.

Iakówiczówna Minden árulást megismertek, Anna Kamienska Félelem, Jerzy Zagórski Október, Wyslawa Szymborska Temetés, Zbigniew Herbert A magyaroknak - csupán néhány szerző azok közül, akik reagáltak a magyar forradalom és szabadságharc eseményire. A könyv VI. fejezete Együttérző érdeklődés a magyar '56 iránt címmel megkülönböztetett figyelmet szentel enneka témának. Gömöri György gondozásában Lengyel költő a magyar októberről címmel az eseményekkel kapcsolatos antológia is megjelent. Említsük meg ehelyt, hogy Poznanban, a lengyel '56 városában utcát neveztek el Mansfeld Péterről, akit 1959-ben a 18. születésnapja után pár nappal végeztek ki.

Végső olvasatban D. Molnár István könyve egy szelet a lengyel irodalom történetéből, hiszen végigviszi a magyar motívum sorsát a választott időszakban. Mivel néhány emigráns írót a hazájában hallgatás övezett mindmáig, nem túlzás állítani, hogy irodalomtörténeti helyük kijelöléséhez nyújt támpontot a könyv. Egyetlen adalék: Stanisaw Vincenz Magyarország kapuja című esszéje 1943-ban látott napvilágot a budapesti lengyel sajtóban, Lengyelországban azonban csak 1980-ban adták ki. Természetesen nem csupán a magyarság, hanem a magyar irodalom jelenlétére is gondolnunk kell: ezek a hatásvizsgálatok az elmúlt évben elhunyt Csapláros István révén kezdődtek meg. D. Molnár István az ellenkező irányú folyamatokra annyiban hívja fel a figyelmet, amennyiben választott módszere megengedi. Magától értetődő módon a lengyelek vagy a lengyelség ugyancsak megjelenik a magyar kultúrában - hagyományosan Jókaira vagy Mikszáthra szoktunk gondolni, de újabb jelenségeket produkál az eddig még nem említett filmművészet, például Sőth Sándor Potyautasok című, szinte teljes egészében Lengyelországban játszódó filmje. „A magyarság a lengyel filmművészetben" címszó csakúgy kínál tanulságokat, erre a könyv több helyen rámutat. Nem kívánván szaporítani a példák számát, itt hivatkozzunk a nálunk ismert; - Andrzej Kusniewicz Holt nyelvek órája című regényét is feldolgozó - Janusz Majewski Cs. és kir. szökevények című mozidarabjára.

A debreceni polonista könyve végén Stanisaw Vincenzet idézi 1942-ből: „Akkor leszünk méltóak a hagyományhoz, ha új tartalmat adunk neki." További jelentéseket kap ez a mondat ma, a magyar-lengyel kapcsolatok újjáéledésének idején. (Kossuth Egyetemi Kiadó)