Alföld - 47. évf. 3. sz. (1996. március)
(Verstanulmányok egy regényhez)
A Tarna-part víz alatti részében helyenként kis árkád képződött,
magassága tíz centi körül mozgott,
szélessége huszonöt-harminc lehetett,
hol kitágult, hol összeszűkült,
vagy átment egy másikba,
és azzal összefüggő rendszert alkotott,
ez volt a padmaly,
ebben különösen sokat turkáltunk,
mert nagyon szerették a halak,
ide húzódtak, itt rejteztek,
ami nagyon megkönnyítette a dolgunkat,
ha fogni akartunk,
óvatosan elétérdeltünk,
széttártuk a karunkat,
két ponton összedugtuk a kezünket,
és villámgyorsan összerántottuk,
néha egyszerre kettő is a markunkban maradt,
vagy ha megszöktek is,
a kudarcért kárpótolt az ismeretlenben való nyúlkálás izgalma,
az, hogy teljesen a kezünkre vagyunk utalva,
bár mindig féltünk kissé,
hogy egyszer vizisiklóba vagy valami szörnyetegbe markolunk.
Rendszeresen lejártunk a csinált útra,
ha libát legeltettünk a Keresztnél,
akkor áthajtottuk a rét felőli oldalra is,
de a Körtefánál nem engedtük tovább,
mert ott már úgy elkeskenyedett az út partja,
hogy nem lehetett volna őket távoltartani a réttől,
ha viszont csak játszottunk,
akkor a ferdetörzsű, nagy fűzfa kedvéért mindig elporoszkáltunk a Kishídig,
vagy még annál is tovább,
egészen a tarnai Nagyhídig,
mely azzal vonzott,
hogy esővízáteresztő nyílásain át port lehetett lezúdítani róla a mélybe,
mely nagy felhővé változva lebegett ki oldalt alóla,
de tovább ilyenkor sose mentünk,
mi azon túl volt, Új-Telep, a szomszéd falu, a nagyvilág,
az kívül esett érdeklődésünk körén,
nem létezett számunkra,
harminc kilenc éve élek a Nagyhídon túl,
lehet, hogy harminckilenc éve nem létezem.