Alföld - 47. évf. 2. sz. (1996. február)

vissza a tartalomjegyzékre | a borítólapra | az EPA nyitólapra


Veres András

Merre tart a magyar irodalomtudomány?

Akár jelképesnek tekinthető tanácskozásunk címében [„Merre tart az irodalom(tudomány)?"] a szóösszetétel második elemének, a „tudomány"-nak zárójelbe tétele. Bár ezúttal alighanem más volt a névadók szándéka, de hát akadnak (nem kevesen) honunkban, akik szívesen megtennék, sőt megteszik ezt a nem csupán grammatikai műveletet. Hálás vagyok Domokos Mátyásnak és Lengyel Balázsnak, hogy előadásukkal itt, e tanácskozáson is demonstrálták ezt, s én most a másik oldalt képviselve mondhatom el véleményemet az általuk követett értelmezésirányról.

Tehát napjainkban is eleven az a századelőhöz, mindenekelőtt a Nyugathoz köthető hagyomány, amely a művészet irracionális teljességéből kiindulva eleve értelmetlennek ítéli az irodalom tudományos vizsgálatát, illetve igen korlátozott mértékben (az irodalom külső körülményeinek adatszerű számbavételében) ismeri el kompetenciáját.

Másrészt itt van (még csak nem is „ante portas", hiszen betette közénk az ő lábát) a dekonstruktivista irányzat, amely nem riad vissza semmilyen hagyomány (legyen az akár Kármán Fannijáé) (nyelv)játékos újraírásától, s könnyűszerrel lemond az ún. „tudományos", szerinte inkább porosnak (esetleg porosznak) nevezhető szabályok interszubjektív érvényességéről.

Úgy látszik, be vagyunk kerítve - méghozzá múlt és jövendő felől egyaránt.

Talán megengedhető egyszerűsítés, hogy általában „a" tudományról beszélek és általában „a" Nyugattal nevesített esztéticista felfogásról, hiszen mindkettő plurális képződmény (például aligha hozható egyetlen közös nevezőre Ady, Babits és Kosztolányi irodalomfogalma, s akkor még nem beszéltünk a többiekről). S remélem, nem kerülök általa Derrida uszályába, ha különféle autoritások kitüntetett képviseleteként képzelem el a különböző értelmezésirányokat. Az esztéticista felfogás mindenekelőtt az alkotó szuverenitását hangsúlyozza, az olvasóról pedig úgy vélekedik, hogy (a platóni „ideában való részesülés" mintájára közelíthet a műhöz, tehát) csupán tökéletlen reprodukciójára képes a tökéletes alkotásnak. A dekonstruktivista felfogás viszont az olvasó szuverenitását állítja előtérbe, a jelentésadás meghatározó (s egyúttal inkább „tettenérhető") szereplőjének gondolva őt.

Érthető, hogy egyikük sem szereti a tudományt, amely (ugyancsak) más autoritást képvisel mint ők, s a szakértő (illetve a személytelenebbül hangzó szakértelem) tekintélyére hivatkozva formál jogot az irodalom értelmezésére. (Személytelensége annál inkább irritáló lehet ellenlábasai szemében, mivel valamiképpen hozzáférhetetlenné s így támadhatatlanná teszi számukra. A tudomány csalhatatlan, ugye, holott a tudósok folyvást tévednek.)

Melyek a leggyakrabban felhozott kifogások, olykor vádként nekiszegezett ellenvetések az irodalomtudománnyal szemben? Megkísérlek néhányat közülük szemügyre venni.

Elsőként talán azt (amit már a századelőn előszeretettel olvastak fejére), hogy haszontalan, hiszen nem a lényegről beszél: nem a művészet értelméről, a művek jelentéséről és jelentőségéről. Hatvany Lajos például 1908-ban szellemes könyvet írt a filológia ellen, a „tudni-nem-érdemes dolgok tudományá"-nak (Die Wissenschaft des nicht Wissenwerten) nevezve azt. (Előadásában Lengyel Balázs is élt e fogalommal.)

Kétségtelen, a századvégi filológiát viszonylag könnyű volt kikezdeni. Ő maga szűkítette le illetékességének körét, amikor a pozitivista tudományfogalom rigorózus módszertani követelményeinek próbált megfelelni.

Az viszont nehezebben érthető, hogy a szellemtudományok megújítására tett dilthey-i javaslat miért nem váltott ki komolyabb visszhangot errefelé. A filozófiai kultúra sokat emlegetett hiánya aligha kielégítő magyarázat, hiszen éppen a századelőn jelentkezett először számottevő bölcseleti érdeklődés nálunk (s a különben megosztott progresszív tábor ebben egységes volt).

Nem hivatkozhatunk arra sem, hogy a Bécset vetélytársnak tekintő Budapesten a német kultúra ellenében vagy legalábbis annak megkerülésével kerestek ösztönzést a művészet megújítására. Hiszen ez nem akadályozta meg például Nietzsche átütő és Schopenhauer meglehetős hatását.

Az effajta választások persze korántsem véletlenszerűek. Úgy látszik, csak azokat az érveket fogadták örömmel a Nyugat alkotói, amelyeket fel lehetett használni a pozitivizmussal szemben.

Jászi Oszkár nem alaptalanul vette Hatvany szemére a könyvéről írt recenziójában, hogy a körülményeket figyelmen kívül hagyó széplélek nem kevésbé bornírt, mint a jelentőség iránt érzéketlen filológus. Felismerte a Nyugat individualista hermeneutikájában rejlő veszélyeket is. téved, mondta Jászi, amikor az elutasított filológia helyébe olyan „humanista tudomány"-t állítana, amelyben „gyönyörködtető csillogásnál, egy nagy egyéniség brilliáns rekonstrukciójánál egyebet nem lát és feledi, hogy a tudománynak elsősorban nem esztétikai örömszerzés a feladata, hanem a társadalmi törvényszerűségnek lehetőleg objektív és személytelen földerítése".

Igaz, ma már némiképp furcsán hat Jászi magabiztos hite az objektivitásban és a törvényszerűségben, de akkor még ez volt az uralkodó paradigma; nem beszélve arról, hogy ebből a kiindulópontból jutott nagyszerű eredményekre a század nem egy jelentős irodalomtudományos iskolája, az orosz formalistáktól a francia strukturalizmusig.

A lehetőség elvileg itt is adva volt; az ifjú Horváth János és Szekfű Gyula hasonló eltökéltséggel készült a magyar irodalom-, illetve történettudomány megújítására, mint az ifjú Babits és Kosztolányi a magyar költészetére. Ismeretes, hogy Horváth János épp a Nyugat kihívására próbált választ adni, amikor arra vállalkozott, hogy irodalmunk teljes fejlődését feldolgozza. Ám a maga elé tűzött feladatot nem sikerült megvalósítania maradéktalanul. Egyrészt a műértelmezésekben gazdag, poétikaközpontú Petőfi-könyvének ígéretes kezdeménye után nem volt folytatás: az 1922-ben megjelent monográfiát az irodalom intézményes összetevőit előtérbe állító, imponálóan tárgyszerű, ám szemléletükben a századvég szociológiai-művelődéstörténeti érdeklődését mutató munkák követték a harmincas években. Másrészt az irodalomnak alkotó, mű és olvasó hármasságaként deklarált alapviszonyát Horváth János gyakorlatilag az első két szereplőre redukálta, amikor a kreativitást megtagadta az olvasótól, s e ponton közös nevezőre került a Nyugattal.

(Tehát több kérdésben is ellent kell mondanom Lengyel Balázsnak és Domokos Mátyásnak. Nem hiszem, hogy A magyar irodalmi műveltség kezdetei és Az irodalmi műveltség megoszlása volnának Horváth János legjelentősebb művei, mint Lengyel Balázs véli. Hanem a nagyszerű Petőfi-monográfiája és a félszáz évig kiadatlan, irodalomtörténet-írásunkban páratlan alapvetése, A magyar irodalom fejlődéstörténete.

Nem tartom szerencsésnek azt sem, hogy Illyés Gyula Petőfi-könyvét Domokos Mátyás - mint mondá - a „bajuszos Waldapfel"-ével mérte össze. Több „bajuszos Waldapfel" is volt, ugyan melyikre gondol, kérdezhetném indignálódva, - de persze nem ez a fő baj. Hanem, hogy irodalomtörténet-írásunkat mégiscsak inkább Horváth Jánossal illik reprezentálni. Igaz, az ő Petőfi-monográfiájával hasonlítva össze aligha lehetne Illyését mint győztest ünnepelni.

S itt hívnám fel a figyelmet a megfogalmazás és az intenció különbségére Domokos Mátyás érvelésében. Szó szerint csupán azt szeretné, hogy irodalomtörténet-írásunk ismerje el végre kebelbeliként a szépírók történeti tárgyú munkáit, ám valójában ez utóbbiakat tekinti mérvadónak. Tehát nem csak emancipációs szándékról van szó, hanem átrangsoroló igényről is. Domokos arénának tekinti az irodalomértelmezés világát, ahol mindig tétmérközés folyik.)

Nem kevésbé sajnálatos példa lehet (mint Horváth Jánosé) az ifjú Lukács György pályájának alakulása. Első nagyobb munkájában, a modern dráma fejlődéséről adott áttekintésében még Simmelt követve kísérelte meg a poétikai és a szociológiai nézőpontot összeegyeztetni, majd (éppen ellentétes irányba fordulva, mint Horváth János) igyekezett megszabadulni a szociális feltételezettségek számbavételétől. Pozitivizmus-ellenessége ellenére kívül maradt a Nyugat táborán: a személyiség ugyanis nem volt elég súlyos instancia számára, a szubjektív szellemnél hasonlíthatatlanul többre tartotta az objektív szellemet. Ismeretes, hogy a tízes évek derekán írt regényelmélete csúcsteljesítménynek számít a magyar szerzőktől származó (nem túl nagy számú) szellemtörténeti munkák között. Kevésbé ismert,hogy a németországi egyetemi habilitációjára szánt, végül befejezetlen maradt munkái, az ún. Heidelbergi művészetfilozófia és esztétika nagyszabású kísérletek a fenomenológiai módszer érvényesítésére (még akkor is, ha Lukács nem annyira szíve szerint, mint inkább az uralkodónak tekintett paradigmához igazodva próbálkozott ezzel). Csak megbecsülni lehet, hogy milyen hatásuk lehetett volna, ha elkészülnek és bekerülnek irodalmunk vérkeringésébe. Ha nem feledkezett volna meg róluk maga a szerző is, akinek pályája (de ez már igazán ismert) 1919-ben radikális fordulatot vett. A kommün bukása után kiiratkozott a magyar irodalmi életből, és amikor évtizedek múlva visszatért oda, akkor már egy másik Lukács György volt.

Tehát a húszas évek derekára-végére meghatározóvá vált a Nyugat irodalomszemlélete. Talán nem túlzott az a megállapítás, hogy a számba jövő vetélytársak megfogyatkozása is hozzájárult a kívánatosnál nagyobb térnyeréséhez. S aligha meglepő, hogy a Nyugat-hagyomány a kulturális élet 1945 utáni állami kisajátítását is át tudta vészelni, hiszen a hatalom fenyegette ugyan egzisztenciáját (aminek súlyát persze semmiképp sem kívánom lebecsülni), de - ami mégiscsak fontosabb - szellemi pozícióját távolról sem. Sőt a marxistának nevezett értelmezésirány még valamelyest szította is a hamu alatt az esztéticista szembenállás lángját, amikor egyforma zubbonyokba próbálta kényszeríteni az irodalom valamennyi szereplőjét.

Úgy vélem, merőben másképpen alakulhatott volna a helyzet, ha már korábban találja szembe magát olyan tudományos törekvésekkel, amelyek nem érik be a körülmények kimerítő feltárásával, hanem a lényegesről kívánnak beszélni.

Szerencsére nem kényszerülök csupán feltételezésekre hagyatkozni.

Amikor az Arany-elemzéseinket közreadó Az el nem ért bizonyosság című kötet megjelent 1973 elején, a politikai széljárás nem igazán volt biztató. Ilyen légkörben szinte lehetetlenné vált a szakmai vita, hiszen óhatatlanul mellékjelentés társult minden kimondott szóhoz. Emlékszem, mennyire sérelmesnek tartottuk, hogy olyanok támadnak minket, mint a liberális hírében álló Lakatos István vagy az irodalomféltéséről ismert Domokos Mátyás. Holott ebben az esetben valóban nem volt szó többről, mint eltérő irodalom-felfogások vitájáról. Ők úgy hitték, hogy Arany Jánost bántjuk, hasonló süketséggel és kérlelhetetlenséggel, mint ahogy például Lukács György tette negyedszázaddal korábban. (S jóllehet félreértettek minket, magát az értékmentő gesztust lehetett akceptálni).

Gyergyai Albert vitriolos kritikájából viszont nem kevesebb derült ki, mint hogy mi a tudomány nevében kínpadra vonjuk a költészetet. Különös bája volt érvelésének, hogy Gyergyai számára hirtelen kedvessé vált az egykor annyira lenézett filológia; immár ennek (illetve a „régiek"-nek) képviseletében szállt szembe velünk, a művészet szentélyébe illetlenül, fennhéjázva benyomuló strukturalista „új undokak"-kal.

„A régiek - írta - mint az első aranyásók (akik már a felszínen, ásás nélkül, sok kincset találtak), beérték, szerényen, nagyon is szerényen, az életrajzi adatok gyűjtésével, a források és a minták felfedezésével, a pontos szövegkiadásokkal, s »téglahordóknak« nevezték magukat egy tőlük még nem látott épülethez. A maiak becsvágyóbbak, gazdagabban felszereltek, s szinte elkápráztatják a régi gárda tagjait szempontjaik és módszereik szinte kifogyhatatlan gazdagságával, eltökélt bátorságukkal, mely nem ismer nehézséget, a kutatás mámorával, amely szinte versenyre kel az alkotó ihletével, sőt, mintha a költő, az alkotás csak ürügy lenne a legvakmerőbb kísérletek végrehajtására."

Gondolom, igen plasztikusan mutatkozik meg az idézett szövegrészletben az a szituáció, amikor az alkotó és a szakértő autoritása, illetve autoritásának képviselete kerül szembe egymással. Hogy jön ahhoz a kutató, hogy kreatív legyen s egy szintre helyezze magát az alkotóval? - alighanem ez nyugtalanította leginkább Gyergyait.

Abban persze igaza volt, hogy a tudományos megközelítés (a műalkotás feltételezettségeinek és értelmezéstörténetének lehető legteljesebb ismeretében) nem akármilyen öntudatot adhat művelőjének (amit a mi esetünkben nyilván még jobban fölerősített az úttörés szándéka és az életkorunkkal - az ifjúkorral - járó önbizalom). A többlet-tudás magaslatáról úgy tűnhet, hogy a szakértő az autentikus befogadó. Tehát nemcsak „többet" tud, hanem „jobban" is tudja, mint a többi olvasó, magát a szerzőt is beleértve.

Persze az effajta öntudat igencsak gyönge lábakon áll (még ha olyan nagyságrendű tudósok is osztották ezt az illúziót, mint Roman Jakobson), hiszen minden elérhető teljesség viszonylagos, s a legszisztematikusabb vizsgálat sem szavatolhatja vagy pótolhatja az érzékenységet és az eredetiséget. Sőt, a szakszerűség nemcsak segítheti, hanem nehezítheti is a szövegértést: az előzetes tudományos intenció és a túlzott reflektáltság gátat emelhet a szakértő és a szöveg közé.

Alighanem éppen az az egyik legfontosabb küldetése napjainkban a hermeneutikai kérdésföltevésnek, hogy visszadöbbentse a szellemtudományokat az effajta elbizakodottságtól, arra figyelmeztetve őket, hogy a „jobban" tudás (azaz a másság alávetése magunknak) valójában „kisebb" tudást eredményez, mint ha átengedjük magunkat a másságnak, érvényesülni hagyjuk a másságot. (S ennek fényében fölöttébb különösnek tűnhet föl, hogy az esztéticista álláspont hívei ahelyett hogy üdvözölnék a hermeneutika fellépését, ugyanúgy támadják, mint a tudományt, egy kalap alá véve a kettőt.) Tulajdonképpen hasonló korrekciót lát el újabban a hermeneutika, mint amilyet hajdanán a fenomenológia; mindkét esetben a tudományos megismerés pozíciójának kijelölése a cél. De minthogy filozófiai vállaklozásról (illetve vállalkozásokról) van szó, joggal vethető fel, hogy vajon nem egy újabb autoritás, a bölcselő kompetenciáját terjeszti(k)-e ki (többek között) az irodalomértelmezésre (is)? Ezt a problémát is érdemes volna végiggondolni; kár, hogy most nincs rá idő.

Ellenben itt kínálkozik rá alkalom, hogy áttérjek az önelvűség feladásának problémájára, amely a másik leggyakrabban felhozott vádpont az irodalomtudomány ellen. Az általam kipécézett s kiindulási pontnak (mondjuk ki bátran: kályhának) választott Nyugat beállítottságát az jellemzi valóban, hogy mindenkor látványosan kiállt az irodalom önelvűsége mellett.

Tanulságos lehet például az az irodalom és társadalom viszonyáról 1912-ben rendezett vita, ahol merőben ellentétes álláspontok foglaltak el a Nyugat és a Huszadik Század vezető személyiségei. Nyilván nem véletlen, hogy a Nyugatot képviselő írók és kritikusok az irodalom önelvűségét védelmezve mindenekelőtt a politikai-világnézeti szerepvállalást utasították el.

„Balgaság volna azt kívánni az irodalomtól - jelentette ki Schöplin Aladár -, hogy bocsássa a maga eszközeit politikai vagy társadalmi pártok, gazdasági vagy morális célzatok szolgálatába. Az az író, aki a mai korban él, úgyis foglal valami állást a mai kor kérdéseivel szemben (...) Minden irodalmi mű tendenciózus a szó irodalmi értelmében. (...) Ennél többet olyan népek, pártok vagy embercsoportok szoktak tőle követelni, melyek erős harcot folytatnak létükért, jelenükért és jövőjükért, s a nekik mindennél fontosabb küzdelem szolgálatába állítanak mindent, a művészetet is. Ilyen küzdelmi állapotban volt a múlt század első felében a magyarság (...) Ilyen állapotban van ma is, részben legalább a szocializmus, s ezért támad ma éppen leggyakrabban a szocialisták részéről az irodalommal szemben a tendenciózusság követelménye. (...) A tendenciózus irodalmi mű [azonban] annyit jelent, hogy az író kilép a maga írói mivoltából és prédikátorrá válik, vagy publicistává."

Első látásra kifogástalannak tűnhet Schöpflin vélekedése. Ám ha alaposabban szemügyre vesszük, ellentmondásokra bukkanunk benne. Például előbb univerzális érvényűvé emeli a tendenciózusságot (az írói megnyilatkozás magától értetődő alkotóelemének tekinti), később viszont az iordalomtól idegenként utasítja el. Így minden az irodalom kénye-kedve szerint igazolható: az is, ha politikus és az is, ha nem.

A legmesszebb Babits ment el a vitában, aki radikális szembenállást föltétlezett az irodalom és kontextusa között, s éppen erre a szembenállásra alapozta az alkotó kitüntett pozícióját a tudóssal és a politikussal szemben: „A szociológus előtt kétségkívül annál értékesebb egy érzés, egy eszme, mennél inkább mindenkié, mennél többen érzik; a költő előtt éppen megfordítva, mennél kevesebben érezték már vagy legalább mennél kevesebben mondták még ki (...) Mert a tudós csak konstatáló, a politikus csak végrehajtó: a költő ellenben ötletadó, teremtő. (...) A politikai irányok halandók, a művészet halhatatlan; a politika a jelent gyűri múltba, a művészet a múltból jövőt teremt."

A Huszadik Század köréhez tartozók vitatták az alkotó szerepének effajta eltúlzását. Arra hivatkoztak, hogy a nyelvtől a lelki életig minden társadalmi termék (még a lelkiismeret-furdalás is). Az irodalom magasabb presztízsét egy letűnőben lévő kor szükségleteként magyarázták. „Mennél demokratikusabb valamely társadalom és mennél általánosabb a műveltség, annál inkább csökken a költészet jelentősége" - vetette el a sulykot egyikük.

A Schöpflin által példaképpen felhozott, a művészetet kisajátítani kívánó szociális erők ellenszenvével a Nyugatnak később is számolnia kellett. A harmincas években a népi írók mozgalma, 1945 után a kommunista pártpolitika ítélet anakronisztikusnak e hagyományt.

Ugyanakkor ma is eleven az az esztéticista magatartás, amelyből egyformán militáns dühöt vált ki, ha a politika, a bölcselet vagy a tudomány avatkozik az irodalom dolgába (mintha az valamifajta belügy lenne). Az is igaz, hogy például Domokos Mátyásban egész életre szóló frusztrációt okozhatott Lukács György negyvenes-ötvenes évekbeli irodalomkritikai működése - márpedig Lukács egyszerre jelenthette a politika, a bölcselet és a tudomány alkalmatlanságát a művészetértelmezésben.

Az önelvűség feladásának meglehetősen szövevényes problémájára itt csak igen röviden utalhatok.

Annyiban jogos volt e vád a tudománnyal szemben, amennyiben az irodalomértelmezés (vagy mert erőtlennek érezte magát, vagy mert nagyobb tekintélyt remélt tőle) nemritkán segítségért folyamodott más (előtte járó, illetve az uralkodó pradigmát inkább képviselő) tudományokhoz. Egyszer a szociológiához, másszor a pszichológiához, megint máskor a nyelvészethez.

Ám ez nem általánosítható az irodalomtudomány egészére. Sőt, a diszciplína megújulása századunkban ismételten a máshonnan „kölcsönzött" szempontok kiküszöbölésével, az önállósulás szándékával történt. Az irodalomtudós öntudatát nem kevésbé növelte az önelvűség érvényesítése, mint az alkotóét.

Politikai diktatúrák idején pedig a tudomány hasonlóképp kiszolgáltatott helyzetbe került, mint az esztéticista felfogás, s ahogy az az ízlését (amelyre Lengyel Balázs is elsősorban hivatkozott most az előadásában), a tudomány a professzionális ismereteit próbálta szembefordítani a hatalom által preferált irodalomeszménnyel. Igaz, amikor már enyhült a nyomás, a tudomány - intézményes szervezettsége révén - hatékonyabban tudta érvényesíteni álláspontját és pragmatikus érdekeit.

Így lehetett előbb menedék a filológia művelése, válhatott utóbb kitörési ponttá például a strukturalista irodalomtudomány.

Az önelvűség hangsúlyozása mindazonáltal védekezést és korlátozást jelentett. Védekezést az illetéktelenekkel, mindenekelőtt a politikai hatalommal szemben. S korlátozást, pontosabban önkorlátozást a saját kompetencia meghatározásában. Ugyanis sem az alkotó, sem az olvasó nincs elzárva a szociális vagy a politikai hatások elől. (S alighanem igaza van abban Radnóti Sándornak, hogy az irodalmi szöveg - a mindenkori olvasói horizontba állítva - éppúgy olvasható történeti vagy egyéb dokumentumként, mint esztétikai produkcióként.)

Nagy kérdés persze, mondhatni, a „kérdések kérdése" a probléma alakulása szempontjából, hogy milyen fejlemények remélhetők az 1989-es fordulattól. Másképp fogalmazva: ment-e a rendszerváltás által a világ elébb? (Az irodalomértelmezés, az irodalomtudomány világa, természetesen.)

Az nyilvánvaló, hogy a korábbi (pártállami) struktúra összeomlásával, a rá jellemző (uralmi) beszéd erőterének megszűnésével (legalább részben) érdektelenné vált a vele szemben kialakított viszontbeszédünk is. Nem tudom, ki hogyan éli meg; én úgy, hogy nem egy korábbi cikkem, tanulmányom szövegét érzem szárnyaszegettnek, mert elillant mögüle a kikerülhetetlennek (illetve állandónak) hitt referenciális háttér.

Most már sokféleképpen lehetne beszélni. Immár a közös ellenféllel szemben vállalt szolidaritás sem kényszerít öncenzúrára.

Mégsem könnyű élni a lehetőséggel. Nemcsak azért, mert nagy a megszokás hatalma.

A különböző autoritásokat képviselő irányzatok párbeszéde is akadozik egyelőre. Szimptomatikusnak tartom, hogy a hermeneutika vezéregyénisége olykor a hittérítők türelmetlen hangján szólít fel az „igazi", kölcsönös figyelmen alapuló dialógusra.

Ám az is igaz, hogy nyomasztó tehetetlenség tapasztalható a szakmában. Hiányzik az érdemi szembenézés tegnapi és mai önmagunkkal.

Például irodalomtörténet-írásunk jelenlegi helyzetéről tartalmaz „pillanatképek"-et egy frissen megjelent gyűjtemény. Szerzőjének, Kenyeres Zoltánnak nem kevesebb az ambíciója, mint hogy elfogulatlanul, azaz kívülről mérje fel a folyamatokat - azt gondolva, hogy lehetséges ilyen pozíció. Valójában persze mestere, Bóka László nyomdokain halad, s együtt - pontosabban egymás mellett - műveli az esztéticista kritikát és a pozitivista tudományt. (A kettő békés megférését már a Gyergyai Albert-példa is érzékeltethette.) A kritika, ahogy Kenyeres műveli, lehetőleg nem a művet veszi célba, hanem hatását, valamely hatásos gondolatát, a recenzens gondolattársítással mozgásba hozott emlékeit. A tudományt viszont szigorúan „kvantitatív"-nak szereti; megszámlálja például, hogy az ifjú Lukács György legtöbbször a Nyugatban publikált, s már kész is a fölöttébb alapos következtetése: ergo Lukács a Nyugat körébe sorolandó.

Persze az is lehet, hogy az olvasó autoritásának mostanság domináló képviselete épp a kibontakozás egyik reményteljes jele. S a Dekon csoport nyelvöltögetéseiben a sokféle beszédre készülődő műhelygyakorlatot üdvözölhetjük.

Abban egyetértek Szegedy-Maszák Mihállyal, hogy a közép- és felsőfokú irodalomoktatásnak a jelenlegi helyzetben még nagyobb a szerepe és felelőssége, mint amekkora korábban volt. (Bár mindenkor igen nagy volt és soha nem volt képes megfelelni neki.) De tartok attól, hogy Szegedy-Maszák hagyományos módon, az elitkultúrán belül maradva gondolja el a várható változásokat. A rendelkezésünkre álló kevés felmérésből ugyanis éppen az derül ki: nem annyira a magyar és a nem magyar művek, mint inkább a magas és a populáris irodalom olvasása között húzódik a határ. (Tehát elsősorban populáris irodalmat olvasnak idegen nyelven.)

S nemcsak az amerikai egyetemi rendszer átgondolatlan adaptációja okoz súlyos gondokat napjainkban. A középiskolában mind a mai napig a humanista tradíció irodalom-felfogása érvényesül, tehát hogy kizárólag a klasszikusokat kell tanítani. (Sőt, a legújabb nemzeti alaptanterv intenciója szerint - nem lehet eléggé tiltakozni ellene - már a klasszikusokat sem kell.)

Én azt gondolom, végre figyelembe kellene venni azokat a gyakorlati fejleményeket, amelyek az elmúlt hét-nyolc évben következtek be nálunk. Miután fölnyíltak a sorompók, a tévét, a videót, a mozikat, sőt kisebb mértékben a könyvpiacot is elöntötte az amerikai populáris kultúra, amely részben másnak bizonyult, mint amilyennek hittük. Korábban európai fölénnyel néztük le és utasítottuk el. Nem számoltunk a pozitívumaival, amelyek méltán tették világszerte népszerűvé az amerikai filmet (például azzal a vágástechnikával, amely annyira felgyorsítja a ritmust és oly nagyfokú feszültségkeltésre alkalmas).

Az amerikai populáris kultúra, s hozzávehetjük még a számítógép logikai és szemléleti újdonságát is, radikálisan új befogadásmódot igényel és vált ki. A mai diákokat másképpen kellene az irodalomoktatásnak megszólítania, s nyilván a művek kiválasztását is új alapokra kellene helyeznie.

Immár nem csupán hivatkozni kellene a számítógép következményeire, hanem kalkulálni is velük. A multimedialitás, a különböző művészetek egymásba vágása jelenti még a kisebb elmozdulást. Nagyobb fordulatnak tartom az interaktivitás, a szövegek közötti szabad átjárás új, elképesztően nagy variációval járó lehetőségét. Nem csupán a szöveg térbeli elrendezése lesz más (speciális változattá fokozva le a vonalszerű előrehaladás konvencióját), hanem a kommunikáció funkciója is átalakul: a személyes motíváció megnövekedett szerepe - akár tetszik, akár nem - szolgáltatássá változtatja az információk rendelkezésünkre bocsátását.

Könnyen lehet, hogy egyes tudományos műfajok a könyvek lapjairól végképp átköltöznek a lemezekre. Például a kritikai kiadás, ha számítógépre viszik, nagyobb biztonsággal képes ellátni alapvető feladatát, a szöveghűség megőrzését; a jegyzetek felhasználása is áttekinthetőbbé, gyorsabbá válik. Attól persze nem kell tartani, hogy a számítógép mindenben helyettesíteni tudná a hagyományos könyvet, mert (akár a film) időbeli médium, míg a könyv térbeli, amiből nemcsak az következik, hogy egy információt könnyebb megtalálni az elsőben, hanem az is, hogy folyamatos olvasásra (egyelőre) alkalmasabb a második.

Nyilván még hosszan lehetne folytatni az új lehetőségek számbavételét. Egyetlen apró akadály látszik útjába állni, hogy a megnyíló távlatokat látva fellélegezhessünk. Maga az irodalom ijesztő presztízsveszteséget kénytelen elszenvedni napjainkban, sőt évek óta tart már e folyamat. Az irodalomoktatás társadalmi megbecsülése pedig (legalább részben) függvénye az irodaloménak. Ha így van, mire lehetne vagy kellene alapoznunk az irodalomoktatásban tapasztalt anomáliák felszámolását?