Alföld - 47. évf. 2. sz. (1996. február)

vissza a tartalomjegyzékre | a borítólapra | az EPA nyitólapra


Szirák Péter

Nem tudom, de

1. Egy, a tanácstalanságával kérkedő beszélő válasza

A debreceni irodalmi napok szervezői által felvetett kérdésre, hogy „merre tart az irodalom(tudomány)?", az elsőként adódó, majdhogynem kézenfekvő, korlátozottságom tudatában rezignációt keltő válaszom: hogy mit tudom én azt! S ez vonatkozna mind az irodalomra, mind az irodalomtudományra. Szinte egyenlő mértékben.Ahogy minden kérdés, úgy minden válasz bajjal jár. Mert a „mit tudom én azt" kijelentés is olyan, hogy akárki olvasó „mögékerülhet", s tudakolhatja, hogy mihez képest nem tudom én ezt, azaz mi az, amit tudok, s ezt meg nem, vagyis honnan veszem a bátorságot mondani, hogy amazt tudom, s ezt meg nem. akkor viszon nemcsak a tudásról s nem-tudásról, de a bátorságról is beszélnem kellene. De ezzel meg hadd ne untassak senkit.Innen nézve jobbnak látszik, ha a „merre tart az irodalom(tudomány)" kérdésre azt válaszolom - már némi megfontoltsággal-, hogy honnan tudhatnám én azt! Így talán arról beszélhetnék, hogy honnan nem tudom. Mert nem tudhatom a választ az irodalom és az irodalomtudomány eddigi történetének „logikájából", nem tudhatom meg olvasmányaimból, életvilágbeli tapasztalataimból, nem tudhatom meg saját magamtól s másoktól, azaz nem tudhatom sehonnan. A kérdés tehát hasznos, mert radikális, mert határhelyzetbe sodor. A kérdés hasznos, mert megválaszolhatatlan, s éppen ezáltal világít rá az irodalom - s ezt már talán kevesebben gondolják -, az irodalomtudomány csúnya szóval kifejezett szép természetére: kalkulálhatatlanságára. Határaik, mibenlétük, státuszuk, funkciójuk változékonyságára. Szabadságuk termékeny bizonytalanságára.Legjobb elidőzni a válaszadásnak ennél a „poétikus" változatánál. Jobb „irodalmasítani" a választ, mintsem kétes kimenetelű jóslásokba bocsátkozni. Manapság az időjósok amúgyis óvatosak, hol van már a régi lendület, ki ne ismerné a „meteorológusi minimumot", amit Aigner Szilárd így fogalmazott meg: „Reménykedem, hogy legalább Budapesten süt majd a nap, ahogy ígértem, mert én úgyis elsősorban itt találkozom az emberekkel." Legalább Debrecenben legyen olyan az irodalom, mint amilyet jósolok, mert én úgyis leginkább itt találkozom az emberekkel.De a jóslásnál is van rosszabb. Ilyen az, amikor az irodalmár arra a kérdésre válaszol, hogy „merre tartson" az irodalom, az irodalomkritika, az irodalomtudomány? Az ideológiai természetű elő-író beszéd aligha ismeretlen az olvasók előtt. Inkább az a meglepő, hogy az elmúlt évtizedek szokásos és sokszor hatásos beszédformája még ma is ott kisért egyes kritikákban, értekezésekben. Legalábbis meggondolkodtató, amint az irodalomértelmező horizontális kiszélesedésre, illetve vertikális elmélyülésre biztatja A szív segédigéinek, illetve az Évkönyvnek a szerzőjét; amint az értekező csak egyfajta kritikai beállítódást, csak egyfajta irodalmi értésmódot tart autentikusnak, s így a jövőre nézve kívánatosnak. A jóslás lehet magányos, vagy nyílvános játék, az efajta kívánalom viszont aligha ad módot ilyesmire.2. A kérdés átfogalmazására vállalkozó beszélő válaszaKorántsem könnyű viszonylag elfogadható áttekintést adni a mai magyar irodalom és irodalomtudomány helyzetéről. A mai magyar irodalmat különböző, egymástól lényeges vonásokban eltérő értelmezői közösségek tartják fenn. Ebből a nézetből nem annyira a „merre tart" kérdése merül fel, mint inkább az, hogy kik és hogyan tartják fenn az irodalmi örökséget. Mert az csak fenntartás(okk)al él.Az utóbbi két-három évtized irodalomtudományának változásairól legutóbb Kenyeres Zoltán (Irodalom, történet, írás. Bp. 1995.), illetve mostani előadásában Szegedy-Maszák Mihály adott áttekintést. Kenyeres Zoltán Lukács György, Barta János és Németh G. Béla iskolateremtő munkásságát emelte ki, Szegedy-Maszák Mihály ezen túlmenően a szegedi bölcsészkaron történt kezdeményezésre - többek között Bernáth Árpád és Csúry Károly tevékenységére -, illetve a budapesti Irodalomtörténeti Intézet eredményeire hívta fel a figyelmet. Németh G. Bélának és tanítványainak rekanonizációs kísérletét is nagy hangsúllyal említi, de ha jól értem, az irodalomtudomány úgynevezett fordulatát Kulcsár Szabó Ernő műveinek termékeny hatásához és az újabb nemzedék tudósi kibontakozásához köti. Alighanem igaza van a két fő irányzat megjelölésében; Szegeden, Debrecenben, Pécsett és Budapesten manapság elsősorban a hermeneutika és a dekonstrukció irányában tájékozódnak a fiatal oktatók és az egyetemi hallgatók.A kortársi irodalomtudomány debreceni állapotairól bennefoglaltságom okán nehéz beszélnem, noha egykori1 és mai hallgatóimmal, valamint más műhelyek képviselőivel folytatott beszélgetéseim erre ösztönöznek. Talán nem érdektelen néhány szót vesztegetni az elmúlt néhány év történetére, persze annak tudatában, hogy a belülről látás nemcsak tudni enged valamit, de elfogulttá és tapintatossá is tesz. A tévedés jogát fenntartva momdhatom, hogy a debreceni egyetemen zajló irodalmi oktatást és kutatást mind a mai napig nagymértékban befolyásolják századunk két kitűnő irodalomtörténészének, Horváth Jánosnak és Barta Jánosnak az intenciói. Mindez megmutatkozik a filológiai érdeklődésben és alaposságban, valamint abban a rendkívül fontos jelenségben, amelyet talán úgy írhatnék körül, hogy a debreceni egyetemen végzett hallgatóknak viszonylag nagy a magyar irodalmi szövegemlékezete, s nem elhanyagolható a nemzeti kánont érintő jártassága. Néhány kivételtől eltekintve ez kevésbé mondható el más nyelvek irodalmára vonatkozóan.Az irodalmi örökség fenntartásának visszatekintő szemléletű, de nem „konzerváló", hanem éppenhogy dinamikus, folyton újraértő-kiigazító módja sokat köszönhet a lukácsi örökség korrekciójának. Ez utóbbi nemcsak az önreflexív-kritikai hajlamot erősítette, de ösztönözte az értelmezői nyelv folytonos megújítását is.Az irodalmi tájékozódásban, a hallgatók megismerési érdekeltségében az évtizedfordulón következett be némi változás. Mai nézetből jól látszik, hogy az irodalomértés átformálását valósággal kikényszerítette a korszakforduló, a korábbi értésmódok krízise, a megértési feltételek átalakításának kívánalma. A debreceni egyetemen és az Alföld tanulmány- és kritikarovatában olyan fiatalok tűntek fel, akik a gadameri hermeneutika és a konstanzi iskola eredményeit, valamint az alaktani hatáselmélet tanulságait alkalmazták elemzéseikben. Ebben a tekintetben Kulcsár Szabó Ernő és Szegedy-Maszák Mihály munkáinak hatása alapvető fontosságú. A hermeneutikai-recepcióesztétikai applikációk lehetőségét segítette a megújuló filozófia tanszék munkája - a német bölcselet (mindenekelőtt Nietzsche, Husserl, Heidegger és Gadamer) közvetítésének középponti szerepe. Az irodalomoktatásban a szegedi szemiotika és narratológia, a filozófusoknál a francia diszkurzuselmélet, a Gond és a Határ című folyóiratokban megjelent esszékben és fordításokban pedig egy igen széles spektrumú értekezőpróza tágította a tájékozódás körét.Az Alföld Stúdió hamarosan megjelenő antológiájában fiatal debreceni és budapesti értekezők szerepelnek együtt. Talán nem túlzás azt állítani, hogy a kilencvenes évek elejétől a város bölcsészkarának és folyóiratainak vonzereje jelentősen megnőtt. Hasonlóan Szegedhez, ahol az utóbbi években mindenekelőtt Derrida ösztönzéseiből merítettek a fiatal irodalmárok. A magyar irodalomtudomány policentrikussá válásának útjában többek között az áll, hogy egyelőre nem alakult ki termékeny és folyamatos eszmecsere a Budapest mellett szintén fontos szerepet játszó két város irodalmárai között. Az értésmódok feltételrendszereinek feltárását, az erőszakmentes meggyőzés alkalmait tudniiilik nem helyettesíti a vélekedések piaca, a diszkurzuspartnerek ritkítását többnyire érvek nélkül, szimbolikusan elvégző rituálé, amely lassanként megszokottá válik a többségükben „elméletellenes" fiatal irodalmárok találkozóin. Pedig az önmegértést szolgáló eszmecseréken jócskán lenne miről beszélni, volna lehetőség a nyelvek ütközésére. Az irodalomelméleti belátások hazai recepciójától, az angolszász analitikus és a kontinentális bölcselet „összjátékának" kérdésén át az eltérő hermeneutika- és dekonstrukció-képig. Vajon ez utóbbi különbsége részben nem abból fakad-e, hogy Derridát az egyik értői kör inkább az angolszász, míg a másik inkább a kontinentális hagyomány felől olvassa? (De lehet, hogy a helyzet sokkal egyszerűbb, s a baj csak az, hogy Derridát sokan csak Derrida felől olvassák, míg mások meg egyáltalán nem. A komor hermeneuták és az önmaguk szabadságát gyakran túlértékelő dekonsruktőrök értésmódjainak közös feltételezettsége, egymásnak való „kiszolgáltatottsága" nem tudatosult, s így dialógusuk, s az ebből adódó korrekciójuk sem valósulhatott meg.) A derridai intenciók másként-értése „különbözteti el" a múlttól való könnyed megszabadulás illúzióját, a világ „metafizikátlaníthatóságába" vetett úító hitet attól a belátástól, amit ez esetben inkább a hermeneuták tettek magukévá, s amit Gadamer így fogalmazott meg: „Ahhoz, hogy újra kérdezhessünk, látnunk kell a régit, és ekkor világossá válik, hogy a régi soha nem volt olyan régi és az új soha nem olyan új, mint amilyennek látszik. Azt hiszem, ez a legjelentősebb tapasztalat, amire az ember a történések tekintetében szert tehet."2Persze a közvetlen eszmecsere nélkül is kialakulóban van némi „összjáték" a tudományos és kritikai értésmódok között. Sőt, ahogyan erre Szegedy-Maszák is figyelmeztet, kívánatos a tudomány- és művészeti ágak fokozottabb kooperációja is. Valóban egyéb interpretációs eljárásokkal kellene kombinálni az intertextualitásra alapozó megközelítési módot, noha annak föltevése, hogy a szövegeket mindenekelőtt más szövegek előzik meg, még korántsem örvend olyan elterjedtségnek a magyar irodalmi köztudatban, hogy rajta túllépni tudnánk. Kép és szöveg viszonyának változása, a képnek a szöveg „elé" helyeződése, a vizuális tájékozódás és manipuláció térnyerése, a simulacrum uralma valóban megváltoztatni látszik az irodalom státuszát, funkcióját, mint ahogy a multi- és intermediális tevékenységek is új irányt szabnak az irodalomtudomány működésének. Az irodalom ma jelentősen más környezetben létezik, mint akár tíz évvel ezelőtt. A politikai kontextus változásán túl meglehetősen kiterjedt hatása van a nemzetközi civilizáció globalizáló, homogenizáló erejének. Sokan mondják, hogy az irodalom szerepe, jelentősége csökken, az irodalommal való foglalatoskodás köre szűkül, visszahúzódik az egyetemek falai közé. Részben már a hallgatók körében is, de a középiskolásoknál még nyílvánvalóbban kitűnik a kultúrális átrendeződés, a mediatizáció hatása. Nemcsak arra vonatkozóan kellenének tehát olvasásszociológiai felmérések, hogy ki, milyen arányban olvas magyar és nem magyar műveket, hanem hogy olvas-e egyáltalán, akár magyar, akár idegen nyelven született műveket. S ha igen, milyet. Félő, hogy e lehetséges vizsgálódás3 kimutatná a most is érezhetőt. Vajon nem távolodott-e el máris erőteljesen az „elit" kánonjától a szélesebb közönség, így az iskolába, egyetemre járók olvasói ízlésvilága. Ez esetben nem kellene-e megfontolni a populáris regiszterek felé való „nyitást"? Az irodalomértelmezőnek nem kellene-e ilyen értelemben is tájékozódnia más nyelvi világok, ízlésvilágok felé?S egyéb tekintetben is „elébe menni" az irodalomról való tudás legitimációs krízisének. Nem tudhatjuk megmondani pontosan, hogy miképpen jó vagy rossz, miképpen hatásos vagy hatástalan a kortársi irodalom(tudomány), mert erről a megjósolhatatlan jövő dönt majd, ahogy Jaussnál is olvasható: „Minden történeti fordulatot az új spontán fellépése és szukcesszív észlelése közötti, esemény és hatás, korszakküszöb és korszaktudat közötti hiátus jellemez. Egy eseményszerű fordulat jelentősége csak abból válik egészében felismerhetővé, ami belőle keletkezik."4 Mindazonáltal a jövő nem-tudása nem jelenti azt, hogy a róla való elképzelések, a vele kapcsolatos remények, a tőle való félelmek ne alakítanák a jelent, nem jelenti azt, hogy a jelenben a jövő nem-tudásáról beszélő elfelejtheti, hogy éppen a jövőt készíti elő, így alakítva a jelent. Nemcsak a múltból beszél tehát, hanem a jövőből is. A „történő hagyomány nem nélkülünk alakul: van módunk a befolyásolására. Éspedig olyan »előfutárok« és »kivetítések« értelmében, amelyek bizonyos tekintetben jogossá teszik a vélekedést, hogy a történelem a jövőből is történik." - írja Kulcsár Szabó Ernő.5 Ebből a távlatból válik fontossá az az ajánlat, mely szerint az irodalmi örökség fenntartása érdekében fokozottan ki kellene használni a szellemtudományok határátlépő, integráló és dialogikus 6 természetét. Mindez pedig a tudományágak - a bölcselet, az irodalom- és történettudomány, valamint a nyelvészet - dialógusának újraaktivizálásával történhet. Elzárkózás, az értelmezői nyelvek limitálása helyett a tudományágak konkurrenciája és kooperációja újíthatná meg a szellemtudományok kommunikatív, identitás- és konszenzusteremtő funkcióját.7 A nyelv és a történelem antropológiai dimenzióinak előtérbe helyezése, a tudás „antropologizálása", mint kívánatos irány talán segítene a megértési feltételek tudatosításában, a törzsi háborúk logikájának áttörésében. Kampf helyett Streit, viszály helyett vita. Persze kérdezhetnék: meghatározottságok, véletlenek és kíméletlen bekövetkezések helyett utópia?Mert meghatározottság bizony az irodalomtudományban és -kritikában helyenként tapasztalható henyeség, az alaposság hiánya, a tájékozódás szűkössége. S mindez bizonyjára összefüggésbe hozható a magyarországi felsőoktatásban tapasztalható állapotokkal. Az idő, a könyv, a pénz hiányával. (Az irodalom fenntartásához a fenntartókat is fenn kell tartani.) Magyarország mai „veszedelmes viszonyai" között rohamosan csökkennek az irodalmi örökség megőrizhetőségének és közvetítésének esélyei. Ne így legyen.3. Egy, a kérdés súlyának önmagát újfent kiszolgáltató beszélő válaszaVégül a fentiek szellemében a „merre tart az irodalom" helyett azt a kérdést teszem föl , hogy kitart-e az irodalom, s erre a Hahn-Hahn grófnő pillantása egy részletének parafrázisával válaszolok:„Az irodalom azonos volna önmaga halálával? - Nem állítom, hogy az irodalom akkor és csak akkor halott, ha Isten halott. Nem állítom, hogy ha Isten halott, halott az irodalom. Nem állítom, hogy ha az irodalom halott, halott az Isten. De a kérdésre, hogy halott lesz-e, s ha nem, merre tart stb., nagyon határozott és konkrét válaszom van: NEM TUDOM."