Alföld - 47. évf. 2. sz. (1996. február)

vissza a tartalomjegyzékre | a borítólapra | az EPA nyitólapra


Pomogáts Béla

Egy kultúra önismerete

Mintha megélénkült volna az érdeklődés az irodalomtörténet-írás iránt: nemcsak az összefoglalás igényével fellépő irodalomtörténeti munkák (Nemeskürty István, Rónay László, Görömbei András és Kulcsár Szabó Ernő művei) jelzik ezt, nemcsak a Széchenyi Akadémia irodalomtörténeti pályázata mutatja, amely „új Szerb Antalok" fellépését kívánja elősegíteni, hanem olyan írói összejövetelek is mint nemrégiben a Tokaji Írótábor és most a jelen debreceni irodalmi tanácskozás. Ezek az eszmecserék rendre a számvetés igényét szólaltatják meg, rendre arra a kérdésre várnak választ, hogy tudniillik irodalomtörténet-írásunk mennyire tud megfelelni a kommunista korszak bukása utána történelmi korforduló új várakozásainak. Talán azt is megállapíthatom, hogy ezek a várakozások voltaképpen nem is olyan újak, minthogy a magyar irodalomtörténet-írás már régebben megszabadult a marxista-leninista szellemiség béklyóitól, és valójában a hetvenes évek óta többé-kevésbé folyamatosan és hitelesen végezte a maga feladatait. Azokat a feladatokat, amelyekre hagyományai: a Toldy Ferenc, Gyulai Pál és Horváth János neve által jellemezhető tradíció és másfelől a szakma nemzetközi normái kötelezik. Ebben a tekintetben a századforduló magyar irodalomtörténet-írásának elsősorban nem megújulnia, hanem folyamatosan dolgoznia kell.

A magyar nemzeti irodalom hét-nyolcszáz esztendős történetét meglehetős biztonsággal foglalták össze az akadámiai kézikönyvek: a hatvanas években közreadott hatkötetes és a nyolcvanas években az 1945 utáni korszak irodalmáról készített ugyancsak hatkötetes összefoglalások. Ezek a művek természetesen nem függetleníthették magukat saját koruktól, és a hivatalos irodalompolitika rendre rajtuk hagyta a maga bélyegét. Tanulságos történet volna feldolgozni azt, hogy a szakmai közösségeknek, mindenekelőtt a Magyar Tudományos Akadémia irodalomtudományi intézetének milyen kívülről érkező politikai beavatkozásokat kellett elszenvedniök a nagy kézikönyvek létrehozása során. Ezeknek a dokumentumai különféle akadémiai, minisztériumi és pártközponti archívumokban fellelhetők.

Az akadémiai kézikönyvek ugyanakkor széleskörű és tartalmas képet rajzoltak irodalmunkról, és a kényszerű torzulásokat azóta jórészt kiigazították az akkoriban és azóta elkészült irodalomtörténeti monográfiák és szaktanulmányok. Mindig voltak tudós és bátor irodalmárok, akik a maguk körében hitelesen igazították ki a „hivatalos" történetírás torzításait, a huszadik század magyar irodalmának történetírói közül például Rónay Györgyre, Rába Györgyre, Béládi Miklósra, Kiss Ferencre és Bori Imrére gondolok. Tulajdonképpen bátran elmondható, hogy a magyar irodalomról aránylag megbízható „tükörrel" rendelkezünk, igaz, ezt a „tükröt" olykor tükörcserepekből kell összeállítanunk. De igazából nincs olyan nagy írói életművünk, ideértve huszadik századi irodalmunk nagy egyéniségeinek munkásságát is, amely ne volna biztonsággal tanulmányozható a rendelkezésünkre álló kézikönyvek, monográfiák és tanulmányok által.

Ugyanakkor elmondható, hogy a monstruózus „akadémiai" kézikönyvek műfaja fölött eljárt az idő, ilyeneket ma nincs értelme létrehozni. Nemcsak azért, mert a korábbi kézikönyvek megírásának folyamatába szüntelenül beletenyerelt az irodalompolitika, és noha, például éppen Béládi Miklós ellenállása következtében, nem tudta minden tekintetben keresztülvinni akaratát, mégis torzított itt-ott az eredeti elgondoláson és szövegen, hanem azért is, mert az összefoglaló, „hivatalos" kézikönyvek „műfaji" tekintetben sem felelnek meg a jelen elvárásainak. Valamiképpen igaz lehet az a korábbi, éppen a hagyományos irodalomtörténeti munkákat bíráló vélekedés, miszerint „az irodalomtörténet nem az irodalom története, és nem története az irodalomnak". Merthogy a hagyományos irodalomtörténetek keretei közé szinte minden beömlött: társadalomtörténet, eszmetörténet, művelődéstörténet, és magának az irodalmi folyamatnak az alakulástörténetét nehezen lehetett nyomon kísérni. Következésképp igazuk lehet azoknak, akik az irodalomtörténetet úgy fogják fel, mint különféle irodalomtörténetek „párbeszédét", amelybe azután az olvasónak is be lehet / be kell kapcsolódnia. Azaz eljött a párhuzamos, alternatív irodalomtörténetek ideje, és a magyar irodalom múltját, közelmúltját a jövőben ilyen: különféle szempontokat követő, személyesebb jellegű, színesebb, érdekesebb könyvek fogják bemutatni. (Már ha a szomorú gazdasági helyzetben akadnak új „szerbantalok" és főként akadnak merész könyvkiadók!)

Mindazonáltal nem hinném, hogy a magyar irodalomtörténet-írás nagy hagyományait mindenestől el kellene utasítani, így azt az eszmei tradíciót sem kellene feladni, amely értelmében a magyar irodalomtörténet-írás egy nemzeti közösség és egy kultúra önismeretét alapozza meg és veszi gondozásába. Hosszú évszázadok általános meggyőződése szerint a magyar irodalom hagyományosan mindig többet jelentett, mint egyszerűen szépirodalmat és ezért az irodalomtörténet-írás is több vagy más is volt, mint pusztán a literatúra rendszerezett története. A magyar irodalomtörténet-írás, ahogy a korai „historia litterariák" után Toldy Ferenc, Arany János, Erdélyi János és Gyulai Pál műveiben megszületett, majd Péterfy Jenő, és Horváth János kezén továbbfejlődött, mindig a „nemzeti tudomány" státusát töltötte be. Nemzeti és egyetemes értékek számontartója, egy etnikai és történelmi emberközösség önismeretének tükre és alakítója, a magyarság történeti és kulturális identitásának letéteményese volt és maradt. Nemcsak az irodalom múltjának feltárásában, megismerésében vállalt szerepet, hanem a nemzeti kultúra és a nemzeti tudat alakításában, a nemzeti érzés egészségének védelmében is.

Erre utalt már Horváth János sokat idézett 1922-es elméleti alapvetése, a Magyar irodalomismeret című tanulmány is, midőn a következőket állapította meg: „Az irodalomtörténetet mint önszemléletre, öntudatra törekvés szervét hozta létre az irodalmi fejlődés. Tudnia kell tehát kibontakozni korszerű megkötöttségéből, mely az aktuális ízlés szempontjából a múltnak egy-egy darabját előnyben részesíti a többi felett, mint eleven irodalmi hagyományt az elfeledett készlet rovására; tudnia kell megtalálni azt a talapzatot, melyen állva torzítatlan össz-szemléletévé, mintegy genetikus önismeretévé válhat az irodalmi fejlődés teljes, történeti egészének. (...) Aki irodalomtörténetet ír, alázattal ismerje fel, hogy ő van a kijelölt helyre állítva s fogja fel erkölcsi nagyságát annak a viszonynak, melybe ő, a gyarló egyes ember, lépni készül lelki ősei nagy történeti közösségével."

Ma természetesen mások az irodalomtörténet-írás tennivalói és a módszerei, mint Horváth János vagy éppen Gyulai Pál korában, hivatástudata azonban ma sem lehet kevesebb. Még akkor sem, ha közéleti státusa és társadalmi megbecsülése csökkent is a múló évtizedek során, és időnként önigazolásra, önvédelemre szorul. Még akkor sem, ha az irodalomtörténet-írás mára sokszorosan megújult, mindenekelőtt a nyugati irodalomtudományban bevezetett modern módszerek következtében. Az irodalomtörténet-írás mostanában a korábbinál szűkebb körben látja érvényesnek a saját szerepét, nem „nemzeti tudomány" kíván lenni, hanem elsősorban vagy mindenestől „szaktudomány", és nem kíván vállalkozni olyan nemzetnevelő feladatokra, mint korábban Toldy, Arany, Erdélyi, Gyulai vagy Horváth János idején. Mindazonáltal hangsúlyosabb szerepét ma sem adhatja fel, ma is a nemzeti tudományosság egyik vezető ágazatának kell maradnia.

Az elmúlt évtizedben sokan és sokat beszéltek az irodalomtörténet-írás válságáról, arról, hogy a „kemény" társadalomtudományokhoz: a közgazdaságtanhoz, a szociológiához vagy éppen a történettudományhoz képest az irodalomtörténet-írásnak szubjektívek az ítéletei, és esetlegesek a módszerei. Most talán ne firtassuk, hogy ezek a „kemény" és „egzakt" tudományok, például a közgazdaságtan, mennyire bizonyultak megbízhatóknak, legalábbis a gyakorlati eredmények tekintetében. Mondják, az irodalomtörténet-írás túlságosan ideológikus stúdium, biztos saját módszer híján más társadalomtudományok metodikáját használja, megállapításai ezért a tudományos szemléletből fakadó szigorú kriticizmussal általában megkérdőjelezhetők. Az irodalomtörténet-írással bizonyára szembe lehet állítani tudományelméleti érveket, a magyar irodalomtörténet-írás mégis létezik, sőt mindinkább gazdagodik, s talán nem túlzok, ha annak a véleményemnek adok hangot, hogy ez a stúdium az utóbbi másfél-két évtizedben kétszáz esztendős történetének egyik legeredményesebb korszakát érte meg.

A magyar irodalomtörténet-írás radikális átalakulása igazából, mint már érintettem, nem az elmúlt évtizedben, hanem a hatvanas években ment végbe, amikor a sztálinista ideológiának megfelelő irodalomtörténeti dogmatizmust és voluntarizmust a történeti folyamatok elemző feltárása és a valódi irodalmi értékek megbecsülése váltotta fel.

A magyar irodalomtörténet-írás, amennyire akkor lehetett, eleget tett mind a tudományosság kritériumainak, mind a magyar irodalomtörténet-írás nemzeti hagyományaiból következő igényeknek. Korrekcióját az azóta számos területen folyó tudományos kutató munkának kellett elvégeznie, különösen a huszadik századi magyar irodalom hiteles összefoglalásának területén, az ezzel kapcsolatos megállapítások ugyanis már akadémiai kézikönyv elkészülésekor is tarthatatlanok voltak, gondolok például a magyar avantgárd megítélésére, vagy Kassák Lajos és Weöres Sándor munkásságának jellemzésére, a kisebbségi magyar irodalmak vagy az 1945 utáni magyar irodalom ábrázolására.

A hetvenes-nyolcvanas években sorra kerülő irodalomtörténeti munkálatoknak tehát az akadémiai kézikönyv által rögzített kép részleges átalakítása és folyamatos korrekciója volt a legfőbb feladata, emellett a magyar irodalomtörténet-írásnak integrálnia kellett a korszerű elemző módszereket is. Ilyenképpen nagyjából három területen hoztak újat az elmúlt egy-másfél évtized kutatásai:

1. Pontosabban fel kellett tárni és az irodalomtörténeti összképben el kellett helyezni irodalmunk, különösen modern irodalmunk számos irányzatát és iskoláját, így a Nyugat körül kialakult áramlatot, az avantgárdot és a népi írók mozgalmát. Szomorú mulasztás, hogy ezeknek az irányzatoknak az összegző feldolgozása máig tudományos életünk adósságai közé tartozik, és például a magyar népi mozgalom történetének monográfikus összegzésére eddig csak a müncheni emigrációban dolgozó Borbándi Gyula vállalkozott.

Ugyancsak az utóbbi évtizedben fejlődtek ki azok a kutatások, amelyek a határokon túli magyar irodalmak történetével foglalkoznak, s ennek során a nyugat-európai és tengerentúli emigrációs irodalomról is képet kívánnak adni. Ezen a kutatási területen igen termékeny együttműködés alakult ki a hazai és szomszédos országokban élő magyar (és nem magyar) tudósok között. A kolozsvári, pozsonyi, újvidéki és ungvári eredmények ugyanakkor nem mentik fel a budapesti kutatókat feladataiktól, hiszen például az erdélyi (romániai) magyar irodalom történetének alapos és hiteles feldolgozását a magyarországi tudományosságnak is el kell végeznie.

2. Felül kellett vizsgálni azt az értékrendet, amelyet a hatvanas-hetvenes évek tudománypolitikája és irodalomtörténeti intézményrendszere, így az akadémiai kézikönyv kodifikált, s ennek során korszerűbb és hitelesebb értékrendet kellett, illetve kell kialakítani. Ennek a munkának máris olyan eredményei vannak, mint az Ady Endrével, Babitscsal, Kosztolányival, Krúdyval, Füst Milánnal, Kassákkal, Németh Lászlóval, Illyés Gyulával, József Attilával, Radnótival és Weöres Sándorral foglalkozó újabb szakirodalom. Kisebb könyvtárat tesznek ki az idevonatkozó kézikönyvek, monográfiák és tanulmánykötetek, és létrejött egy új és korszerű, igaz nem szeplő nélküli magyar irodalmi lexikon is. Mindazonáltal további feladatok várnak a kutató munkára, így például felül kell vizsgálni a Szabó Dezső, Márai Sándor és Hamvas Béla munkásságát megítélő korábbi nézeteket: az a vizsgálat részben már megindult és eredményeket hozott.

3. A magyar irodalomtörténet-írás igen hosszú ideig a tizenkilencedik századi pozitivizmus módszerének a bűvöletében élt, ezt követte a két világháború közötti korszakban a német szellemtörténeti iskola hatása, majd a marxista módszer minden mást kiszorító monopolhelyzete az 1948-as korforduló után. Ez a marxizmus hosszú időn keresztül közönséges vulgarizálást jelentett, s a mind gátlástalanabb módszertani erőszaknak persze mindig az irodalom volt az áldozata. De a torzulásoktól megtisztítani próbált marxizmus is csupán a történetiségre figyelt, szem elől tévesztette az alkotó egyéniség karakterét, és nem volt képes megragadni a művek poétikai jellegzetességeit, valamint esztétikai értékét. Az irodalomtörténet-írásban - a marxizmus nevében - egy olyan metodika érvényesült, amely igazából nem ennek a tudományos ágazatnak, hanem a történetírásnak vagy a társadalomtudománynak a módszertani sajátossága volt.

Időközben, pontosabban a huszadik század harmadik évtizedétől - a szláv strukturalizmus és az angolszász „új kritika" kezdeményezésére - létrejöttek az irodalomtörténet-írás „saját" módszerei. Ezek a hetvenes évektől kezdve beszivárogtak a magyarországi tudományos életbe is: valóságos módszertani „forradalom" zajlott le, egymást követték a strukturalizmus, a szemiotika, a recepcióesztétika, majd a különféle dekonstrukciós elméletek hullámai. Azoknak volt igazuk, akik nem féltették ettől a módszertani paradigmaváltástól a magyar irodalomtudományt, és azt az elvet képviselték, hogy a módszertani újításoknak szabad vitában, illetve az irodalomértelmezés, a műelemzés gyakorlatában kell megmutatniok valódi lehetőségeiket. Ezek a viták mára jócskán lehiggadtak, a műértelmezési kísérletek konszolidálódtak, és egybeépültek a történeti módszer eredményeivel.

Végül is elmondhatjuk: a magyar irodalomtörténet-írás nyitottabbá vált, érzékenyebb lett a valóságos értékek iránt, s megújult módszereiben. Azt a hagyományos hivatását azonban, amelyet a nemzeti kultúra, a nemzeti önismeret és a nemzeti identitás gondozásában betölt, a változó körülmények között sem szabad feladnia. A politika ma alig vállalja a magyar társadalom mentális torzulásainak orvoslását és az egészséges folyamatok elindítását, ellenkezőleg újabb torzulásokat és fertőzéseket okoz. A „nemzetpedagógia" stratégiájának kidolgozása és megvalósítása most is a szellemi életre vár, és e várakozásnak felelhet meg a maga módján az irodalomtörténet-írás, midőn felmutatja és megvilágítja a múlt nagy értékeit.