Alföld - 47. évf. 2. sz. (1996. február)

vissza a tartalomjegyzékre | a borítólapra | az EPA nyitólapra


Kálmán C. György

Merre is?

„Az örökség sohasem adott, mindig elvégzendő tevékenység."

Derrida, idézi Szegedy-Maszák Mihály

„-Mondja, Jagodek, tudja maga, hogy mi az a tradíció?

- Hát kérem... mi itt a betegekről csak azt tudjuk, hogy nyugodtak-e vagy nyugtalanok, de a betegségüket nem mondják meg. De ha jól emlékszem, ez valami idegsokkszerű dolognak a neve. Inkább az idegosztályon fordul elő..."

Rejtő Jenő

Merre tart az irodalom(tudomány)?

Szerintem ez nagyon jó kérdés. Persze, lehet, hogy igénytelen vagyok: szerintem a „hogy ityeg a fityeg?" is igen jó kérdés. Szinte korlátlan szabadságot enged a válaszolónak, kihívja az értelmezést, ugyanakkor lehetővé teszi a teljesen konvencionális replikát („hogy lógatják"). Effajta automatikus válaszra itt is lenne módunk (jóllehet ez nem annyira szigorúan konvencionalizált); mondhatjuk például, hogy „Mit tudom én!", amihez volna kedvem. De akkor itt vége volna ennek a hozzászólásnak, és az az udvariasság konvencióit rúgná fel.

Mókás, mulatságos kérdést kaptunk: sok-sok elágazása és rejtekútja van, érdemes benne kicsit eltévedni. Szintaktikailag például a furfangosnak épp nem nevezhető zárójelzés segítségével két kérdésre válik szét. Ez is érdekes lehet. Dönthet a válaszoló, hogy mindkét kérdésre válaszol, vagy csak az egyiket választja ki. Már ha egyáltalán válaszolni akar vagy tud. Ez a kettősség a szemantika szintjén azt sugallja, hogy a két kérdésre egyazon válasz is adható, esetleg; mintha afféle kérdés formájú zeugma volna. Az előfeltevés, amelyet igenelnünk kell, ha egyszuszra válaszolni akarunk (ahelyett, mint ahogy most én teszem, a kérdésre magára reflektálnánk), az előfeltevés tehát az, hogy az irodalom és az irodalomtudomány valamerre egyfelé tart. Ja igen, és az is, hogy tart. Nem, mondjuk, valamitől tart (pedig lenne mitől), nem tart is valamire (nagyra teszem azt; vagy: húsáért, bőréért, tejéért tartjuk), hanem: valamerre, valahová. Van tehát iránya, célja, vagy - óvatosabban fogalmazva - mozgása, érzékelhető elmozdulása.

A legérdekesebb a feltett kérdés pragmatikai aspektusa: hogy miféle célt szolgál s hogy mit kezdünk vele. Higgyük-e el, hogy valami tényszerű dolgot akar megtudakolni a kérdező (már ha ő, s mi, a válaszolók, hiszünk effélében)? Vagy másról van szó? Feltételezhető legalább két másik eset. Egyrészt: a kérdésre adott válasz némileg és nagyon áttételesen módosíthatja a kérdés tárgyát, éppen azt, ami felől kérdezve lett. Azok, akiket felkértek, hogy a kérdésre válaszoljanak, azt remélik, hogy van egy kis szerepük az irodalom és/vagy az irodalomtudomány alakításban; amit mondanak, része lesz annak a játéknak, amely e területeken zajlik. Lehetetlen tehát a játékot kívülről megítélő bíró vagy néző szerepét eljátszaniuk. A kérdés tehát arra szolgál, hogy mozdítsunk valamit azon, amiről feltételezzük, hogy mozog („tart") valamerre. Másrészt: a kérdés lényegét tekintve is hasonlít a már idézett „Hogy ityeg a fityeg?" kérdésre; nem körülhatárolható, hogy milyen választ remél a kérdező, mindössze arra kapunk meghívást, hogy olyasmiről beszéljünk, ami kölcsönös érdeklődésünkre tarthat számot. Beszéljünk tehát arról, hogy mi izgat bennünket ma az irodalom és/vagy az irodalomtudomány területén, vagy éppen arról, hogy mi az, ami e területen teljesen hidegen hagy, vagy untat, vagy bosszant, felháborít.

Ezért aztán hiba volna azzal kárhoztatni a kérdést, pláne megfogalmazóját, hogy nehéz helyzetbe hozza a válaszadókat vagy lehetetlen feladatot ró rájuk. A kérdésre válaszolni persze nem lehet, de nem is ez a feladat: az én értelmezésem szerint nem döntésre, ítélkezésre vagy úgynevezett tárgyszerű állásfoglalásra kaptunk rejtett felszólítást, hanem szabadon elmélkedhetünk arról, ami a tárggyal kapcsolatban eszünkbe jut.

Két szövegről kell tehát beszélnünk, meg egy helyzetről. Az első szöveg a kérdés maga, amelyről azt hiszem, nincs sokkal több mondanivalóm; a másik szöveg Szegedy-Maszák Mihály vitaindítója; a helyzet pedig nem kevesebb, mint az irodalomé és az irodalomtudományé. Lássuk most a másik szöveget. Nagyon sok mindenben egyetértek Szegedy-Maszák Mihállyal, mégis érvelni fogok ellene; biztos vagyok benne, hogy maga is megfogalmazhatta volna minden ellenvetésemet - ami azt illeti jórészüket éppen tőle tanultam. Szegedy-Maszák a magyar irodalomtudomány kívánatos irányairól, a nemzeti és nemzetközi távlat viszonyáról valamint a tudomány és oktatás összefüggéséről szólt, s e három terület persze egymástól is nehezen elválasztható. A kérdésre ő sem válaszol, rögtön referátuma elején el is utasítja azt, hogy erre kísérletet tegyen. E gesztusával egyetérthetek éppen, indokával kevésbé.

Lássuk a következő párbeszédet: „- Hány óra? - Úgy érted, most?" - Vagy a következőt: „- Hány óra? - Hol?" Mindkét visszakérdezés legalábbis furcsának tetszik. A kérdező nyilván egy bizonyos pillanatban és egy bizonyos helyen mért idő felől tudakozódik, s feltételezi, hogy beszélgetőtársa is így gondolkodik. Pedig hát Debrecenben, Caracasban vagy Honoluluban más és más időt mutat az óra, sőt a mutatók az idő előrehaladtával számos pozíciót képesek felvenni (hogy mennyit, azt most nem számolom ki). Szegedy-Maszák elutasítása a visszakérdező magatartását idézi: ő tisztában van azzal, hogy csakis múlékony és lokálisan alaposan behatárolt válasz adható a kérdésre, arra hívja fel a figyelmet, hogy minden lehetséges adható válasz viszonylagos lehet csak. Tekintetét az elvileg is beláthatatlan egészre függeszti: globálisan és nem lokálisan próbál gondolkodni. Rendkívül vonzó, követésre méltó magatartás, csak nem mindig célravezető. Megtehetjük ugyanis, hogy bizony megmondjuk, hogy mennyi az idő, s eközben észben tarthatjuk, hogy ez csak viszonylagos, lokális és persze átmeneti „igazság". Hiszen a dolgokat mindig valahogyan-látjuk, ennyiben korlátozottan és szükségképpen „rosszul". Mindig félreértünk. Amikor Szegedy-Maszák úgy hárítja el magától a kérdést, hogy eközben a világ más pontjain művelt (és olvasott) irodalomra és irodalomtudományra utal, akkor globális igényt jelent be: elvileg nem zárja ki, hogy egyszer, valaki tud majd válaszolni (s ezt később maga is megfogalmazza: „Erre az eredeti kérdésre kizárólag szélesebb nemzetközi kitekintésű irodalmár tudna kielégítő feleletet adni"). Márpedig nem hiszem, hogy ennek a lehetőségében Szegedy-Maszák komolyan hinne.

Akkor mire szolgála a nemzetközi kitekintésre történő hivatkozás? Pusztán a kérdés elutasításának retorikai eszköze volna? Nyilván nem. Itt két értelmezés látszik valószínűnek. Egyrészt a referátum az orrunkra koppint: rámutat arra a rossz beidegződésünkre, hogy ha a Debreceni Irodalmi Napok témája az irodalom és az irodalomtudomány állapota, akkor a legtöbben a magyar (és csak a magyar) irodalom és irodalomtudomány kérdésein kezdünk gondolkodni. Holott, sugallja Szegedy-Maszák, nem árt azért legalább agyunk egy hátsó traktusában számon tartani, hogy e két területen a világ más szegleteiben is munkálkodás folyik. Másrészt a hivatkozás Szegedy-Maszák szerint, „még nagyon kevéssé érezhető". Ráadásul „legjobb irodalmárainknak is rendkívül egyéni elképzelése van arról, mi is tartozik az úgynevezett világirodalomhoz". Az ellenvetések annyira kézenfekvőek, hogy szinte szégyellem is őket megfogalmazni: melyik elképzelés nem „rendkívül egyéni"? És ki fogja megmondani, hogy az vagy nem az? Ki dönt? És ha a konszenzus lenne a kívánatos - jól értem, az volna tényleg kívánatos? -, akkor kinek a konszenzusa? Vagy kiké?

Némi jellegzetes bizonytalanságot látok a kánon alakulásának Szegedy-Maszák nyújtotta képében is. Nem látom tisztán, miféle kánonról beszél és mit csinál a kánon: az olvasott művek kánonjáról van-e szó, a hivatalosan - például az oktatásban - meghatározott kánonról, avagy az irodalmárok azon csoportjának a kánonjáról, amelyhez Szegedy-Maszák is tartozik? És ha a „kiterjesztésről" beszélünk: tényleg terjeszkedik? Vagy kellene neki? Terjeszkedik magától? Vagy kiterjesztése történik? És hova terjed? Oda, hogy „a mű többé nem azonosítható tárgy", hogy inkább szövegegyüttesekről, semmint elkülönült szövegekről kellene szólni? Ez az „irodalom" sajátossága? A szövegé, amely ezek szerint („már?") nincs is? Nem sokkal inkább az olvasásé, az értelmezésé?

Aztán: mit tehetünk a kánon kiterjesztése, egyáltalán, alakítása érdekében? Ez a kérdés nem csak Szegedy-Maszák írásának első lapjain fogalmazódik meg, rejtetten jelen van ott is,a hol a magyar és világirodalom viszonyáról szól, s ott is, ahol az irodalomtudománynak a nemzeti örökség átrendezésében játszott szerepét érinti. Az a benyomásom, hogy - bizonyára a rövidség és áttekinthetőség igénye miatt - a referátum itt olyan megfogalmazásokkal él, amelyek a kánonalakítás megszemélyesített és mechanikus felfogását tükrözik. Eszerint a kánont valakik tudatosan alakítják, célokat tűznek ki és ezeknek megfelelően racionális módon cselekszenek, minthogy homogén egészet alkotnak. Erről a felfogásról árulkodik például a következő mondatkezdet: „A tizenkilencedik század olyan irodalmi műveket emelt a kánon törzsanyagává..." Mit csinált kicsoda? Azért tette ezt, mert ezt akarta tenni? Csak ez az akarat volt szükséges e tettéhez?! Vagy valami más is? Például: hatalom, intézmények, közérzület, hallgatólagos megállapodás? És hol zajlik ez a kánonalakítás, miféle térben? Csak az irodalom mezején? Ez zárt tér volna, önálló, öntörvényű? Ahol világos, könnyen meghatározható erők és ellenerők hatnak? Márpedig ha ez így van, akkor hogyan változhat meg a kánon a hatalmi viszonyok megváltozása nélkül? Ez lehetetlen volna? Vagy az irodalom mezején érvényesülő hatalmi viszonyok megváltoztatása volna a cél? Akkor miért nem erről beszélünk? És hogyan maradhat változatlan a kánon, ha egyszer megváltoznak a hatalmi viszonyok? Mi magyarázza a kánon tehetetlenségét?

Továbbá: Szegedy-Maszák egyik legfontosabb célul tűzi ki, hogy a magyar irodalom értelmezői, kritikusai, történészei törekedjenek a nemzeti örökség szerkezetének átrendezésére. Kíséreljék meg módosítani, újraírni a megrögzült és ideologikus elfogultságokkal terhes hagyományt, hagyjuk a múlt nagy történelmi eseményeit, a határon kívüliséget, de főleg a politikát, mert az olyan csúnya dolog, és semmi köze az irodalom lényegéhez. Most nem teszem fel azokat a rögtön adódó kérdéseket, hogy vajon nem ideologikus-e minden kánon-alakítás, hogy ki dönti el, hogy mikor szabadultunk meg végre minden elfogultságtól, s hogy tényleg „jelenleg inkább bizonytalanság, mintsem határozott irány jellemzi a magyar irodalmat" (amely félmondat, számomra rejtélyes módon, a kánon-átalakításról szóló fejtegetés zárlatában szerepel. Hosszan merenghetnénk mindegyiken. Mindössze azt vetném fel, hogy érdemes-e efféle tettekre biztatni az irodalomtudomány művelőit? Nem mintha nem lenne foganatja az ilyen buzdításnak, hanem éppen mert minden irodalmár szükségképpen ezt teszi. Mindig átírjuk az örökséget, mindig teremtjük a hagyományt - erre vagyunk szerződve -, még a legkonzervatívabb, legunalmasabb, legporosabb irodalomértelmezés is beleszól ennek a hagyománynak az alakulásába: megszilárdítja, rögzíti, bebetonozza azt.

Sőt, ami azt illeti, nem csak és nem feltétlenül az irodalmárok rendezik (át vagy vissza) a tradíciót. Óvakodni kellene attól, hogy túlságosan komolyan vegyük magunkat, hogy szerepünket túlértékeljük. Nem mi fogunk dönteni abban, hogy a historikus, az ideologikus, a pszichologizáló vagy a szövegközpontú értelmezések lesznek-e túlsúlyban az irodalom befogadásában; sok befogadó van, ezeknek csoportjaik vannak, némelyikükre több-kevesebb befolyásunk is lehet, de nemcsak a kánon kijelölése, hanem a kanonikus értelmezési stratégiák meghatározása sem kizárólag a szakma dolga, akárhogy igyekszik is.

Szegedy-Maszák persze nyilván arra céloz, hogy radikálisabb átértékelésekre lenne szükség, s ebben egyet is értek vele; ám akkor tisztázandó, hogy mi is az, amit át kellene értékelnünk, hogyan, és hogy kinek a vállalkozása legyen ez. Az átalakítás követelése így, önmagában nem lehet elegendő. S változatlanul probléma marad az ilyenfajta hagyomány-átírás hatása, társadalmi elfogadása, s viszonya a hatalomhoz.

Röviden: bármennyire rokonszenvezem is Szegedy-Maszák célkitűzéseivel - hogy igyekezzünk kitekinteni a világirodalmi folyamatokra, ide értve a nem-európai irodalmakat is, hogy próbáljunk meg szembenézni a magyar irodalom elszigeteltségével és az ebből adódó tanulságokkal, és így tovább - nem hinném, hogy a mégoly szent elhatározás szükségképpen módosítana az irodalomértés jelenlegi helyzetén, sőt, még ha ezen elszántságunknak a lehető legmegfelelőbben cselekednénk, az sem. Jó lenne, ha sok minden másképpen lenne, persze; tegyük is meg, ami rajtunk múlik, igen; de mindenekelőtt azért, mert akkor talán kicsit jobban fogjuk érezni magunkat. Más változást legfeljebb remélhetünk, de semmiképpen nem számolhatunk vele. Illúziókba ne ringassuk magunkat, nézzük kritikával az utópikus elképzeléseket.

Vannak Szegedy-Maszák referátumának olyan részletei, amelyeket nem minősítenék utópisztikusnak, csak éppen további átgondolást igényelnének. Nagyon röviden utalok némelyikre. A referátum sürgeti szöveg és kép viszonyának behatóbb vizsgálatát. Nem értem ugyan, hogy miért e viszony „megváltozásáról" szól, és azt végképp nem, hogy ez miféle „veszélyeket is rejthet magában", de ezen ezennel túlteszem magam. Való igaz, a vizualitás valóban nem látszik a jelenlegi irodalomtudományi gondolkodás érdeklődésének homlokterében állni. És akkor mi van, kérdezhetnénk. Vajon tényleg éppen most éppen olyan fontos e tárgy, hogy az irodalmárok ne lehetnének meg nélküle? Erről nem vagyok meggyőződve. Hasonlóan kérdéses számomra a történettudományhoz fűződő viszony jellemzése. A referátumnak bizonyára igaza van, könnyen lehet, hogy e téren nem jeleskedik sem az irodalomtudomány, sem a történettudomány. De ha ennek nem csak gazdasági okai vannak, akkor vajon mi? Lustaság? Tudatlanság? Hogyne, biztosan ezek is. De ezek a hiányok nem valami másról tanúskodnak? Nem annak kellene-e utánajárni, hogy mit jelentenek? Válaszolni saját kérdéseimre persze én sem tudok; csak azon tűnődöm, nincsenek-e mélyebb okai az érdeklődés beszűkülésének vagy - mondjuk így: - megváltozásának. Csak néhány ötlet: a tudomány önvédelme; elfordulás általában a történeti stúdiumoktól; más diszciplínák iránti nagyobb nyitottság (lélektan, filozófia, szociológia); és így tovább.

És vajon miféle eszmény jegyében fogalmazza meg Szegedy-Maszák az interdiszciplinaritás kívánalmát? Szeme előtt bizonyára a nemzetközi mezőny lebeg. Ez újabb kínos, nehéz kérdés. Megállhatja-e a helyét a nemzetközi irodalomtudományban a magyar irodalmár? Szegedy-Maszák sugalmazása szerint csak akkor, ha az, amivel foglalkozik, nemzetközi érdeklődésre tarthat számot. Itt ismét megállok egy pillanatra. Nem inkább arról van szó, ahogyan foglalkozik vele? A cseremisz népdalok nem tartoznak éppen a világirodalmi kánon centrumába (bármi legyen is az); azt a Jakobson nevűt mégis a jelesebb szerzők között emlegetjük. Ha, mondjuk, a tárgyalt művekben és alkotókban gondolkodunk, akkor csak megismételjük a hagyományos (pardon: az avítt, levitézlett, sokunk szemében használhatatlan) irodalomtudomány gondolkodási mintáit.

Minek van tehát esélye ezen a piacon? Az irodalomelméletnek; a világirodalom jelentős műveivel, alkotóival, korszakaival foglalkozó irodalomtörténeti munkáknak, és a magyar irodalomtörténetnek akkor és csak akkor, ha világirodalmi kitekintéssel, összehasonlító módon tárgyalja a magyar irodalmat. Ráadásul kívánatos, hogy mindezen tárgyterületek művelői legyenek tisztában a jelenlegi irodalomtudomány leghaladottabb külföldi törekvéseivel.

Mindez igen nyomasztó, hiszen kevesen vannak közöttünk - bár megnyugtató, hogy vannak -, akik ne hullanának a nemzetközi tudományosság rostáján. Nyomasztó, de jobban tesszük, ha szembenézünk ezzel az igazsággal. Most felvehetném a végtelenül toleráns, megértő, szelíd szakember maszkját, és a bajszom alatt somolyogva védelmére kelhetnék jó barátainknak, a derék filológusoknak, a nagyszerű textológusoknak, a jobb sorsra érdemes tankönyvíróknak, és a magyar irodalom-történetírás minden rendű és rangú szorgos munkásának; nem is szólva a jeles kritikusok egész táboráról. Vagy felvehetném a nemzetközi tudomány legszigorúbb mércéjével mérő szakember maszkját, és akkor nem csak a fent említett néniket és bácsikat, hanem megannyi daliás leányt és legényt is kisöprűznék az irodalomtudományból, akik nem átallnak Milton vagy Joyce helyett a partikuláris érdekű Balassival és Esterházyval bíbelődni.

Az igazság nem a kettő között van. Az irodalom és az irodalomtudomány piaca furcsa piac: nem rohad ránk, nem értéktelenedik el az, ami nem kelendő a nemzetközi piacon, és helyét nem veszi át a külhoni termék. Való igaz, hogy eladhatóvá kellene válni, és jó volna, ha a magyar irodalomra csakúgy, mint a magyar irodalomtudományra jobban harapna a külföld. Való igaz, hogy éppen ezért nyitottá kellene válni arra, ami határainkon kívül folyik. Ebből azonban nem csak az következik - de az következik! - hogy magára valamit is adó irodalmárnak nemzetközi kitekintéssel kell rendelkeznie, bármennyire helyi érdekű is a tárgy, amellyel foglalkozik, hanem az is, hogy a nem piacképes irodalom és tudomány is lehet fontos a magyar kultúra számára. A magyar irodalomtörténet-írás hagyományos utakat követő művelői lehetnek kiváló, becsületes emberek; a kritikusokról nem is szólva. Amit tesznek, fontos a magyar irodalom és általában a művelődés számára. De még sokkal fontosabbá válhatnának, ha meghallgatnák Szegedy-Maszák intelmeit.

Legyen világos: már rég nem Szegedy-Maszák referátumáról beszélek, tekintsük tehát letudva a második szöveget is, hanem a „hogy ityeg a fityeg" kérdésén morfondírozom. Hogy tehát mi a helyzet az irodalomtudományban? Hogy vagyunk, hogy vagyunk mindig?

Szerintem egyébként elég jól vagyunk. Ha a „merre tart" kérdésre kell válaszolni, a változás jelzése már több a semminél: a legnagyobb változást a kritikai életben látom. A szakkritikának és az irodalomkritikának is számos remek fóruma van, s ez - ez is - jótékonyan hatott a mezőnyre. A korábbi évek fűrészporos stílusú, oldalazó, átgondolatlan írásaival szemben egyre több az érdekesen megírt, karakteres véleményeket megjelenítő és módszertanilag is megtámogatott szöveg. Ha régebben már-már kéjes kárörömmel mutathattunk rá arra, hogy a kritikusoknak fogalmuk sincs a műelemzés alapfogalmairól, az értelmezés kényes műveletéről, vagy arra, hogy milyen egyszerűen hozzák össze az irodalmi művet a politikával, a történelemmel, az ideológiával vagy az életrajzzal, ma kifejezetten elégedettek lehetünk.

Igen megnyugtató a helyzet az irodalomelmélet területén is. A fontos külföldi szövegek sorra jelennek meg fordításban, ha vannak is hiányok, lassanként pótlódnak. Vagy legfeljebb nem, majd olvassuk eredetiben. Az irodalomelméletnek továbbra is fordítás és a népszerűsítő-megismertető-applikáló vonulata az uralkodó nálunk, és ez nem baj. Ki kellene aknáznunk azt az előnyt, amelyet helyzetünknél fogva élvezünk: hogy tudniillik hagyományosan nem megújítói, alkotói, hanem befogadói vagyunk a nagy irodalomelméleti irányzatoknak. Amikor a magyar irodalomelméleti gondolkodás éppen nem zárul be a külhoni befolyások elől, akkor átvesz, feldolgoz, népszerűsít és alkalmaz: de megvan az a lehetősége, és olykor él is vele, hogy a hatásokra kritikával és némi öniróniával reagáljon. Hogy ne tartsa magát az alapító atyák nagy mondásaihoz, hanem a maga módján átalakítsa azokat. Megengedem, ez olykor azért alakul így, mert nem is sajátítják, sajátítjuk el teljesen az eredeti elgondolásokat; de reméljük azért nem mindig ez a helyzet. Nem vagyunk benne igazán semmiben, nyakig, de azért több mindent látunk egyszerre.

Amellett, hogy az irodalomelmélet mint eredeti, megújító diszciplína Magyarországon nincs a csúcsponton, nagyon sokat tett azzal, hogy lassanként bekerült az egyetemek bevehetetlennek látszó (egyébiránt szürke és málladozó) falai közé, s hogy újabb és újabb kritikus- és irodalomtörténész-generációk kerülnek ki a fent nevezett falak közül, akiknek immár van fogalmuk az elmélet alapproblémáiról, sőt, ezekkel írásaikban szembe is néznek. Ha így enyészik el az irodalomelmélet lendülete, hogy átadja a svungot a kritikának és az irodalomtörténet-írásnak, akkor nem is búsulok utána.

A leghagyományosabb és sok tekintetben a leghagyományőrzőbb (=legkonzervatívabb) terület az irodalomtörténeté. Ha valahol, akkor itt nagyon helyénvalónak érzem Szegedy-Maszák korholását. Az irodalomtörténészek hajlamosak továbbra is költői életművekben, egyes művekben és ezek keletkezéstörténetében, életrajzokban és kapcsolattörténetben gondolkodni; kevés a példa a korszakokat bemutató és átértékelő kísérletekre, a formatörténetre, a korban távoli szövegek merész összekapcsolására, a régebbi szövegek radikális újraolvasására. A szakma nyilvánvalóan ifjonti bohóságnak - rosszabb esetben: gonosz merényletnek - tekinti, ha az irodalmár ilyesmivel próbálkozik. Pedig nem csak az eladhatóság forog kockán. Ha az irodalomtörténészek tisztában volnának azzal, hogy mi az elméleti hozadéka, általánosítható tanulsága, mindközönségesen: értelme annak, amit csinálnak, maguk is jobban éreznék magukat. Azok, akik, teszem azt, a könyvkiadásnak vagy a kolostorok irodalmának történetével foglalkoznak, jó, ha tudják, hogy intézménytörténetet művelnek, s hogy az intézményesség fontos elméleti kategória is, amelynek komoly irodalma van. Azok, aki egy bizonyos műfaj hagyományát tárják fel, jól teszik, ha nem csak a közvetlen hatásokra, hanem az utótörténetre, a befogadásra és a legtávolabbi párhuzamos jelenségekre is figyelemmel vannak, és jó az is, ha tudják: formatörténettel vagy történeti poétikával foglalkoznak, amelynek megvannak a maga eszközei, hagyományai és elvei. Azok, akik írói életrajzban utaznak, nem árt, ha kritikusan néznek szembe a mű és az életrajz mint szöveg történetiségének problémáival, a kultusz kérdéseivel, az élettények történeti megérthetőségének nehézségeivel - ha, mondjuk, van némi hermeneutikai felvértezettségük. Mindamellett persze a konzervatív irodalomtörténet-írás - meg irodalomelmélet, meg kritika - úgy kell a tudományos közéletnek, mint egy falat kenyér. Orientációs pontot és megbízható ellenfelet jelent.

Azzal kezdtem, s azóta is piszkál a dolog: vajon mit akarhatott a kérdező azzal, hogy zárójelbe tette a tudomány szót, tényleg arra céloz-e, hogy egyetlen válasz adható az így megduplázott kérdésre? Mit akarhat tőlünk? Arra gondolni sem merek - ébred föl bennem a szörnyű gyanú -, hogy a válaszba foglaltassék bele az irodalmi posztmodern és az irodalomtudományi dekontsrukció - nem, azt azért csak nem! Hogy hangozzék el e két terminus, és akkor aztán majd jól ránkcsaphatják újabb kérdések ádáz csapdáját, hogy ott vergődjünk a legsötétebb terminológiai zűrzavarban?! Jó, akkor most elhangzott. Dehát mindnyájan tudjuk, hogy ez túl egyszerű, túl kézenfekvő válasz. És ez a két irány nem egy, hanem legalább kettő. És nem is igaz. És nem erre tart, egyik sem. És nem is tart.

Szóval akkor: merre is?