Alföld - 47. évf. 2. sz. (1996. február)

vissza a tartalomjegyzékre | a borítólapra | az EPA nyitólapra


Farkas Zsolt

A paradigmák szétszorodása

És egy (?) átváltozott átváltozás felé

1. Nem szeretnék válasz helyett nyafogni, de mégis megér néhány megjegyzést maga a kérdés, mert számos olyan előfeltevést rejt magában, amelyeknek problematizálása hozzájárulhat a lehetséges válaszok előfeltevéseinek tisztázásához.

Először is a kérdésben megbúvó csalafinta határozott névelő. Amely ugyan korántsem állítja, hogy az irodalom(tudomány) egységes, azt viszont igen, hogy bármily különbözőek is esetleg, felmutatnak mindegyikükre érvényes közös jegyeket. Ugyanezt a monolitikus egészként kezelhetőséget sugallja/sugallják a kérdésben szereplő főnevek egyes számú alakja(i). Még erősebben állítja azonban mindezt az ige és az egy lehetséges irányt jelölő lativusi kérdőszó. A kérdés tehát nagyon általános, ráadásul

2. futorológiai jellegű, ami ugyan Sir Popper szerint a tudományosság elsőrendű kritériuma, ám ha ezt elfogadjuk, akkor bízvást kijelenthetjük, hogy irodalomtudomány nem lehetséges, mert a jóslás követelménye az irodalom működésmódjának, sőt puszta lehetőségének mond ellent. Ez esetben viszont a humántudományok nem azért járnak gyerekcipőben, mert az e területen dolgozó tudósok notórius maszatolók és kóklerek (egyébként azok), a természettudományok pedig nem azért járnak (egyébként a méretüknél jópár számmal) nagyobb surranóban, mert e terület tudósai derék emberek, akik mellébeszélés helyett kvantifikálnak és formalizálnak.

3. Ha ezen az általánosságfokon kellene megválaszolni a kérdést, azt mondanám, ma az irodalom(tudomány)ban (is) éppen az általános szétszóródása és a kiszámíthatatlanság növekedése jellemző egyre inkább. Vagyis egyre inkább olyan, hogy a fenti kérdést egyre kevésbé lehet feltenni. A karteziánus világkép szertefoszlani látszik. Ahogy én látom, és ezt számos más szerző is megerősíti, akik egyébként másképp látják, mind az irodalom, mind pedig a róla szóló tudomány a szóródás irányába tart, mégpedig immáron elég hosszú ideje. Egyre kevésbé lehet beszélni nagy stíluskorszakokról, egyre több a koegzisztens stílus, iskola, a közös értékekre alapozódó művészeti és tudományos közösségek egyre atomizálódnak, míg végül beleomlanak az egyetemes „posztmodernitásba", ami nem jelent semmit: a definitívvel való radikális szembesülést jelenti.

Exkurzus. Kis szűkítés.

De kedves hallgatóimat is megkérném a nyafogás elkerülésére: akkor vagyok korrekt válaszadó, ha a kérdésre válaszolok - vagyis annak általánosságfokán. De azért két gyakorlati megfontolás előrebocsátásával trükközés nélkül szűkíthető a tárgyalási horizont.

(A) Azt az iszonyatos szövegtömeg-termelést, ami ma a világon irodalom(tudomány) címszó alatt folyik, nincs ember, aki áttekinteni tudná. Sejtéseink és nagyjából jó intuícióink ugyanakkor lehetnek, dacára annak, hogy esetleg nem sokat tudunk az ausztrál irodalom legújabb tendenciáiról (hogy a régebbieket ne is említsük) vagy a chilei irodalomtudomány eredményeiről. Sejtéseink és intuíciónk segítségére siet azonban az a tény, hogy, mint oly sok más területen, itt is erőközpontok vannak, amelyek meghatározzák az adott területet, s a perifériák ehhez igazodnak. Nem kell Hong-kongig menni ahhoz, hogy belássuk, az irodalom(tudomány)t (is) az euroatlanti világ néhány vezérhatalma uralja, közelebbről az USA, NBr., Fro., Németo. A legközebbi - és nagy - perifériáknak még van bizonyos esélye (orosz vagy spanyol nyelvű irodalom), de a többieknek kollektíve nem, egyénileg csak akkor, ha a centrumba mennek. Lehet-e magyar költészet valaha is világhírű? Tudna-e valaki Bartókról vagy Andrej Warholáról, ha nem ment volna New Yorkba? Ismerné-e valaki Lukács Györgyöt, ha nem lettek volna jó német kapcsolatai és magyarul írt volna? Vagy a Das literarische Kunstwerket, ha lengyelül írta volna Ingarden? Miért ötször híresebb Kudnera az ötször jobb Hrabalnál? Hogy állna Jakobson, csak Prágában, csak csehül? Vagy Kafka? Ki tudna Tzaráról, Eliadéről, Cioranról, Brancusiról, Ionescóról, ha megmaradtak volna az áldott román anyaföldön? És így tovább; ez az alapfelállás. A centrum-periféria-viszonyt egyébként mindkét fél ténynek tekinti. A centrum nem figyel a perifériára, a periféria viszont figyel a centrumra, sőt, csak akkor jó a lelkiismerete, ha az őt lelkiismeret-furdalás nélkül ignorálóhoz igazodik, igazságtalanságról tehát szó nincs. A periféria ugyanúgy tudja, ahogy a centrum: minden ott történik. A vélekedéseknek ez a ritka, lehengerlő empirikus általánossága már-már arra késztet bennünket, hogy azt mondjuk: ez az igazság.

(B) Mindez nem azt jelenti, hogy most már áttekinthetővé szűkítettük volna a terepet. Ezért még egy, az előzőhöz hasonló érvet mondok az intuíció védelmében. A kultúra a nem karteziánus cogitatio módján - vagyis nem innátikus természeti törvényként - működik. A kultúra közvetít, szelektál és kiemel. S bár igen csekély mértékben mi is alakítjuk, alapvetően az alakít bennünket. A legtöbb esetben nincs szükség a közvetített szigorú pozitivisztikus-tudományos ellenőrzésére. Ily módon tudjuk, hogy például Kónya Lajos mire kapta a két Kossuth-díját, és hogy érdemes-e olvasni. Ugyanilyen valószínű, hogy annak, aki mondjuk József Attila műveit olvassa, recepciója és értékelése közel fog állni ahhoz, amit a kultúra egyébként is közvetített számára. A kultúra előítéletekkel segít (vagy akadályoz) bennünket. Nem kell ahhoz - szigorú pozitivistaként - végigolvasnom Stephen King életművét, hogy megtudjam, milyen író, sőt bizonyos szerzőkről alkotott ítéleteink alkalmasint még akkor is helyesek lehetnek, ha történetesen egy árva sort sem olvastunk tőlük - amiként a legtöbb ember nagyjából törvényesen él, dacára annak, hogy esetleg egyetlen betűt sem olvastunk tőlük - amiként a legtöbb ember nagyjából törvényesen él, dacára annak, hogy esetleg egyetlen betűt sem olvasott el az ezer emberéletnyi idő alatt sem elolvasható jogszabálytengerből.

Mindez azonban nem a tudatlanság igazolása akar lenni. Azt, hogy jónak találom-e Pynchont vagy Bernhardot, a Yale-iskola dekonstrukcióját vagy a németországi diszkurzuselméleteket, végül is csak az fogja eldönteni, ha olvasom őket.

1-2-3., kicsit szűkebben.

1. A kanti ítélőerő kritikája azt az egyre tisztábban látható belátást tárta fel számunkra, hogy a művészet és az esztétika nem alapozható olyan (akkor) biztos(nak tűnő) észelvekre, mint a (természet)tudomány. Ítélete mindig ízlésítélet, vagyis nem demonstrálható kötelező és univerzális érvénnyel. Viszont implicite mindig kitekint egy lehetséges sensus communisra, az ízlés tökéletessé válásának utópiájára. A probléma azonban az, hogy a gyakorlati ész számára ez értelmes elvet nyújthat - és külön zsenialitása, hogy imperatív érvénye a lehető legkevésbé terroisztikus -, az ítélőerő számára azonban nem. Ez összefügg Kantnak azzal az alapvető preferenciájával, hogy a zseni versus ízlés küzdelmében végül is az utóbbinak adja a végső szót. A művészet későbbi fejlődése azonban egyre inkább az előbbi irányába tolódott el, az avantgarde pedig a végsőkig hajtotta az újítás, a szubverzió, a megszilárdult ízlés- és kánonellenesség értékeit. Vagyis a művészeti processzus pontosan az ellentétévé vált annak a processzusnak, amely a kanti ízlésítélet implikál és amely a tudomány reményeit - a világ módszeres, konzisztens, egyetlen lehetséges (igaz) módon történő leírása mint utópia felé vezető útra találás - eredetileg meghatározta. Nietzsche és a huszadik század nagy elméleti teljesítményei azonban ezt a tudományképet is megtépázták. Az a komoly különbség azonban megmaradt, hogy a (főként a természet)tudomány, bár kénytelen volt szembesülni a kerteziánus álom lehetetlenségével, mégsem tehet mást, mint hogy az (egyetlen) igazság után kutat. A művészet azonban, úgy tűnik, inkább - és egyre inkább - a disszeminációra és a paralógiára tör. A ma meghatározó filozófiái a kettő között vannak, ám egyre inkább tolódnak a művészeti beállítódás felé, és egyre befolyásosabbak. Sőt, nagy képviselői magát a tudományt is efelé tolják. Gondoljunk csak Feyeraben tudománytörténeti és -elméleti bizonyításaira, melyeknek végkövetkeztetése, hogy végeredményben a tudománytörténet is hasonlóképp működik, mint a művészettörténet. Mivel a tudományos elméletek megítélésének nincs és nem is lehet univerzális kritériumrendszere, a tudományos paradigmák a művészeti stílusokhoz hasonlóan épülnek fel, át és le. Rorty nagyjából ugyanezt fogalmazza meg az amerikai filozófia és tudományelmélet változásairól beszélve: az elemzett folyamat végén, a nyolcvanas évekre a filozófia és tudományelmélet alapvetően és szó szerint stíluskérdéssé válik. De a rendkívül visszafogott Danto is eljut a művészetfogalom intstiucionális (vagyis a szigorú értelemben vett művészettudományon kívüli) modelljéhez, ha később, megijedvén a levonandó következtetésektől, nyugodtabb, az institúciót nem veszélyeztető vizekre evezett is. Vagy gondoljunk Kyotard tudományos paralógia-követelményére, amely minden homológiát terrorisztikusként értelmezve gyakorlatilag ugyanazt a szubverzív magatartást kéri számon a tudóstól, mint a művésztől. Gondoljunk a Derrida-féle és az őt követő amerikai dekonstrukcióra, amelynek az irodalomról szóló beszédről már eszébe sem jut, hogy valamiféle, hagyományos („metafizikai") értelemben vett tudományosság kritériumainak meg kellene felelni. Olyan ismeretelméleti axiómákkal dolgozik, amelyek magát a tudományos fogalmiságot kérdőjelezik meg, nietzschei-freudi-lacani megfontolások következményeképp. De még a konzervatív alapállású hermeneutika és recepcióesztétika is tökéletesen ignorálja a művek formális elemzéseit, melyekben a természettudományos ideál meghonosításának ostoba eszményét látják, és figyelmüket inkább a befogadás mikéntjére, a hatástörténeti beágyazottságra, a szöveg és az olvasó interakciójára helyezik a hangsúlyt.

Mindezeknek a változásoknak meghatározó jelentőségű kezdeményezője Nietzsche. (Az angolszász-analitikus vonalon persze nem; itt inkább Wittgenstein és Kuhn a meghatározó.) Nietzsche volt az, aki a kartezianizmusra, s vele a tudományosság újkori eszményére a legsúlyosabb csapásokat mérte. Ha nem létezik objektív, vagy legalább empirikusan általános interszubjektív kritériumrendszer annak eldöntésére, melyik elmélet a jobb és melyik a rosszabb, ha a tudomány fejlődése nem belős, vagyis szigorúan tudományos logikájából következik, ha „az igazság metaforák mozgékony hadserege", egyszóval, ha a tudomány nem a karteziánus modell alapján működik, akkor milyen módon jönnek létre uralkodó elméletek? Miképpen tartják fenn hatalmukat? E kérdésre tehát, úgy tűnik, inkább kultúrföldrajzi, gazdasági, politikai, szociológiai, pszichológiai stb., de legelsősorban is institucionális magyarázatok lehetségesek, szűk értelemben vett irodalomtudományiak vagy esztétikaiak viszont nem. Nemcsak arról van szó, hogy az irodalomtudománynak meg kell birkóznia azzal a behozhatatlan hendikeppel, hogy míg a természettudományok tárgya általában nem megtévesztő karakterű és a kísérleti igazolhatóság a megismételhetőség révén akár egzakt jóslatokat is lehetővé tesz, addig az irodalom újdonságelvű, szubverzív, szándékosan többértelmű, sőt megtévesztő - hanem arról is szó van, hogy hiába hagyja el az irodalomtudomány hagyományos pozícióját, ott is hasonlóan változó, lényegileg agonisztikus karakterű (szintén humántudományi) rendszerekkel kell szembesülnie. Ráadásul Kant Kritikáinak korában még értelmes dolog volt irigyelni a természettudományok „előrehaladottságát" - ma már azonban ezek sem jelentenek túl nagy biztatást az „elmaradott" humántudományok számára; elég ha csak a fizikai kozmológia vagy az orvosi pszichiátria állapotára gondolunk.

2. Az irodalomtudomány az irodalmi institúció ideológiája. Nincs ebben semmi meglepő, végeredményben kivetnivaló sincs. Ha a tudományokról alkotott képünk e változásait belátják az irodalomtudósok is, és miért ne látnák be, akkor fölösleges eljátszani a (karteziánus értelemben vett) tudóst, vagyis referálni kell arra, hogy az intézmény a hatalom intézményesítésének eszköze. A hatalmat pedig nem szabad démonizálni, akár a bevett, akár a kirekesztett episztéméket kultiváljuk - Foucault-ról is kiderült (számomra): legalább annyira megszállottja a hatalomnak, mint kritikusa. Feyerabendnek, a másik kérlelhetetlen kritikusnak az adófizető polgárokra történő obligát hivatkozása megintcsak kételyekkel tölt el, melyet még akkor is vállalok, ha plauzibilis érveléssel tudósít arról, hogy ezáltal a Robespierre-ekkel kerültem közös kontinuumba. (Ez a név szolgáljon itt metaforaként azokra a hatalmi helyzetben levőkre, akiknek meggyőződése, hogy jobban tudják, mi jó a másiknak, mint a másik maga.) Én legalábbis ezen az áron is ki merném jelenteni: ha megkérdeznénk a polgárokat, akik egyébként eltartják, hogy szükség van-e az irodalmi intézményrendszerre, amilyen biztosak lehetnénk az elsöprő többségű „nem"-ben, olyan biztosak lehetünk, hogy - saját szempontjukból - tévednének. Tekintve, hogy a karteziánus modell elvileg nem működhet, viszont a nietzscheiánus modell gyakorlatilag „már mindig is" működik, sajnos nem tudok mást mondani, mint amit az egyébként éppen elméletileg oly lapos Rorty: az esetlegesség tudata, az (ön)irónia és a szolidaritás legyen a hatalmi diszkurzusok vezérlő csillaga. Hogy ne legyen olyan egyszerű a képlet, hogy a bevettek kirekeszthetnek, a kirekesztettek pedig bevehetik, az irodalmi Wille zur Machtnak a felszabadult beszéd játszmáinak kell lennie, nem pedig elnyomó szociális kódok által regulált kényszerneurózisnak.

3. Nem véletlen, hogy az utóbbi másfél évtizedben nem hallottunk számottevő új izmusról, művészi csoportosulásról, vagy akár csoportosulás nélkül hasonló művészi elveket, irodalmi megoldásokat érvényesítő egységes stílusirányzatról. Természetesen az egy, úgynevezett „posztmodern" izmust kivéve, ezt viszont minden(ki)re ráhúzták már, használhatatlanná tágítva a fogalom jelentését. Úgy tűnik, hiába történtek kísérletek a fogalom definiálására, ezt a közhasználat nem veszi figyelembe. Ez a dolog azonban paradox szerkezetű. Ha posztmodern Derrida, Foucault, Lyotard éppúgy, mint Madonna, Schwarzenegger vagy Diesneyland, amiként Italo Calvino, Botho Strauss és John Barth, továbbá Rushdie, Khomeini vagy Szaddam Husszein, továbbá visszamenőleg Nietzsche, Freud és Duchamp, nemkülönben a p. c., az informatikai superhighway és végül Lagzi Lajcsi - nos akkor viszonylag nagy biztonsággal megkockáztatható a kijelentés, hogy a fogalom (hagyományos/tudományos értelemben) használhatatlan; ugyanakkor nem mondtunk semmit arról, hogy miért használták-/ják mégis orrvérzésig. A nyelvhasználat ökonomikus: nem tart benn a szótárában huzamos ideig fölösleges szavakat. Talán éppen arra az új kulturális szituációra használják, amelyet nem lehet többé leírni azonos értékeket képviselő tartós közösségek, masszív kulturális alakzatok, stílusok, izmusok együtteseként vagy egymásutánjaként, egyenesvonalú hagyománytörténetként; amely éppen a nagyon különböző világok, tradíciók, kódok egymásba omlásáról tudósít. Hogy „merre tart" ez a tendencia, arról senkinek sincs fogalma, azon túlmenőleg, hogy kiszámíthatatlan. A változások feltehetőleg radikálisak lesznek, mivel (1.) (a) a tudományokban, úgy tűnik, az ismerethalmozódás a legerősebb változásindukáló tényező, és soha nem volt nagyobb az ismerethalmozódás, mint ma, (b) a művészetekben pedig a modernitás

újdonság-fikciójának egyre erősebben érzékelhető ellehetetlenülése ellenére sem látszik feltűnni új vezérelv, csak inden eddiginél több új mű; és mivel (2) a művészeti stílusok vagy a tudományos paradigmák disszeminációja olyan kondíciót teremt, amellyel kapcsolatosan nincsenek történelmi tapasztalataink: a változásnak nem paradigmatikus móduszára nincsenek fogalmaink.