Alföld - 47. évf. 2. sz. (1996. február)

vissza a tartalomjegyzékre | a borítólapra | az EPA nyitólapra


Domokos Mátyás

Az örökség és őrizői

„Merre tart az irodalom(tudomány)?" - A kérdésre természetesen elsősorban az irodalom tudományának kell(ene) és illenék válaszolnia. Mindesetre úgy vélem, hogy amikor a kérdés kitűzői a debreceni irodalmi napok idei tanácskozásának a meghívóján az „irodalom" szóhoz egyfajta posztmodern ortográfiával legalább zárójelben hozzáragasztották a „tudomány" kifejezést, valószínűleg abból a feltételezésből indultak ki, hogy a kettő között kell(ene) valamilyen kapcsolatnak léteznie. Ebben talán mindannyian egyetérthetünk (leszámítva azokat, akik erről az összetartozásról elméleti gőgjükben nem vesznek tudomást). Én az egyszerű olvasó szemszögéből merészelek megfogalmazni néhány gondolatot mostan. Hogy egészen pontos legyek, tulajdonképpen Jorge Luis Borges nyomán, a hedonista olvasó gondolatait és kérdéseit, aki kizárólag a könyvekből származó esztétikai élvezetért olvas, mint az olvasás érzéki gyönyörűségének a médiuma, akit kora ifjúságától fogva egyfajta intellektuális erotománia bilincsel az irodalomhoz; szerelmes vakság tehát s nem teoretikus.

Látatlanban is elhiszem Szegedy-Maszák Mihálynak, hogy a világ irodalomtudományának a törekvései, útjai, megközelítési módszerei, valamint az irodalom fogalmának, mibenlétének a lehetséges értelmezései az ezredvégre áttekinthetetlenné váltak. Ezért csakugyan célszerű volna szűkebbre vonni a kört, s azzal a szerényebbnek tetsző kérdéssel foglalkoznunk: merre tart a hazai irodalomtudomány, amelynek - véli az egyszerű olvasó - mégiscsak a magyar irodalom volna/lehetne a tárgya? Úgy gondolom, nem jogosulatlan igény, ha erről éppen a tudomány képviseletében fellépő előadótól és felszólalóktól várunk néhány útbaigazító szót, megvilágító jellemzést és okszerű magyarázatot.

Szegedy-Maszák Mihály az irodalomtudományi citatológia-protokollban a Marx Károly és Lukács György helyébe lépett Derridától választott előadásához mottót: „L'héritage n'est jamais un donné; c'est toujours une tache." Hadd induljak ki én is ebből az idézetből: „Az örökség sohasem adott, mindig elvégzendő tevékenység." Bár nem vagyok gadamerista-derridista, ezzel a megállapítással tökéletesen egyetértek. S bár heideggeriánus sem vagyok, megtoldom egy másik idézettel, amely irodalomtudósaink másik nagy, freiburgi tanítómesterétől származik, Die Wahrheit des Kunstwerks című esszéjéből: „amilyen kevéssé lehetséges a mű anélkül, hogy megalkotott legyen (a hangsúly tehát a formáláson van, szúrom közbe én, Makóról), amilyen lényegi módon szüksége van alkotóra, éppoly kevéssé lehet maga a megalkotott létező megőrzők nélkül." - E „megőrzők" egyike, szerényen, hátul a sorban, a műélvező, hedonista olvasó, mert az irodalmi örökség mindenkié. Az irodalomtudomány még oly kitűnő képviselői se rendelkeznek fölötte kizárólagos közjegyzői vagy zárgondnoki előjogokkal. S nem ártana megszívlelni még egy idézetet egy némileg elfeledett magyar költőtől, A halottak élén Adyjának egyik sorát: „Amit adtam: örökség s nem divat."

Hogyan kezelte ezt az örökséget a közelmúlt évtizedek irodalomtörténet-írása, s hogyan kerülgeti mostanában, az új utakra tévedt, nájmódi irodalomtudomány, amely (ha képviselőiben nem is) szellemében és módszereiben mindenesetre radikális szakítást hirdet önnön előzményeivel szemben, amelyből kihajt, mint a sivatagi kaktusz virága? Van-e változás a bánásmódban? A „lélek fényűzéséből" született világ: az irodalom anyagához való hozzányúlást és értelmezést meghatározó szemléletmódban, vagy csak álarcot cserél „a vak Megszokás, a süket Hivatal"? - Az egyszerű olvasó számára ez az érdemi kérdés.

Arra nem célszerű sok szót és indulatot vesztegetni, hogy a marxizmus-leninizmus teológiáját és teleológiáját szolgáló irodalomtörténet-írás, s milyen művészetidegen szempontok szerint dobozolta irodalmunkat (nem azért, mert „döglött; igaz, nem is oroszlán, legfeljebb őrzőkutya...). De erről a „megszüntetve-megőrzött" irodalomtörténeti vagy tudományi közelmúltról szólva azonban, tudomásom szerint, soha, egyetlen szó nem esett arról, hogy az irodalmi örökség tudománnyal felkent „megőrzői", jogosítványuk változó elméleti hátterétől függetlenül, következetesen nem vettek tudomást arról, hogy a magyar irodalom múltjában, életében, a Felvilágosodástól szinte napjainkig - verseskönyvekkel, regényekkel, elbeszélésekkel és drámákkal párhuzamosan - folyamatosan íródik az irodalmi esszé műfajában egy másmilyen genezisű és minőségű irodalomtörténet is, amely egyébként ugyanúgy kollektív erőfeszítés és ihlet eredménye, akárcsak a „spenót". De hatásfoka és olvasói tudatformáló szerepe nagyságrendekkel nagyobb; hiszen - csak példaképpen említve - amit Németh László írt Berzsenyiről, Babits Mihály Vörösmartyról, Kosztolányi Dezső Aranyról, Ady Endre vagy Illyés Gyula Petőfiről, abban inkább összegződik az olvasó nemzedékek közös élményének kikezdhetetlenül érvényes tapasztalata, mint a bajszos Waldapfel, vagy a pártközponti aparatcsikok és elméleti munkaközösségi korifeusok vonalas izzadmányaiban. Ennek a virtuális, de annál elevenebb és hatékonyabb közös vállalkozásnak - az igazi magyar irodalomtörténetnek - természetesen nemcsak írók a bedolgozói, egy-egy fejezetének vagy portréjának a koncipiálói, hanem Schöpflin Aladártól vagy Szerb Antaltól Halász Gáboron át napjaink legfiatalabb gyakorló kritikusaiig mindenki, akit nem vert meg intellektuális frigidséggel balvégzete, és ha tetszik: akár eszményi gadameristaként mindenfajta dobozolási neurózistól megszabadult lélekkel és tollal képes számot adni olvasói élményeinek katarzisáról, az emberi értelem számára felfogható mondatokban.

Mi is hát a magyar irodalom? Mi az ihletője, miben rejlik ethosza, miben van ereje, nagysága, gazdagsága, vagy vigasza, s hogy miért nyúlunk Arany János verse után, ha arra szomjazunk, amit a sors nem adott; ezekre a kérdésekre, mi, olvasó emberek, mindannyian ezektől az írói, kritikusi tanúvallomásoktól kaptunk és kapunk megnyugtató módon hiteles választ. Ezeket a perdöntő tanúvallomásokat azonban az irodalomtörténet-írás makacsul negligálja minálunk.

Az írói esszét mifelénk vasfüggöny választja el az irodalom tudományától. - Szabadjon egyetlen kis példával érzékeltetni a különbséget: Kazinczy Ferenc írói szereptörekvéseit jellemzendő, Szerb Antalnak volt szíve Németh László érzékletes metaforájával élni, mely szerint a széphalmi mester kora irodalmának a telefonközpontja akart lenni, amit kiterjedt levelezése révén meg is valósított. A „tudományok tudományára" alapozott spenót is él alkalomadtán kölcsönzött vendégmetaforákkal. Petőfi szerepét például ezzel jellemzi: „Lunacsarszkij a költőt 'a maga kora bolsevikjének' nevezte." Mindezt az 1978-as évjáratú kiadásban olvashatjuk, amikor pedig már ezt a jellemzést nyugodtan fel lehetett volna cserélni az idők változásának a hivatalos szellemében akár, egy tárgyhoz - Petőfihez - illőbb metaforával, mondjuk, Arany vagy Ady, Babits vagy Kosztolányi, vagy netán Illyés írásaiból származóval. Dehát a tudós szerzők és szerkesztők, daliás tudományos címviselők fejében ez a gondolat, a jelek szerint, föl sem merült. Az ilyen tünetekkel szembesülve alkalmazták a régi rómaiak a mondást: in minimis Deus est maximus.

Lehet persze fölényes kézlegyintéssel elintézni mindezt azzal, hogy hol van már a tavalyi hó?! Csakhát, tudtommal, idei hó még nincsen. Nincsen egy korszerűbb irodalomtörténeti munka, amely azt jelezné végre, hogy a magyar irodalom folyamatosan készülő, és nem visszavonásig érvényes önarcképe legalább annyiban hatott az irodalomtörténet-írásra, illetőleg az irodalomtudományra, hogy mai művelői mást - többet - is látnak, mondjuk, Jókai 1848-49-et megjelenítő írásaiban, Mikszáth prózájában, az Árvácská-ban, az Asszonyságok díjá-ban, Ady, József Attila, Szabó Lőrinc vagy Weöres Sándor verseiben, mint a különböző elméleteknek demonstrációs céllal odavetett, kísérleti fehér egereket.

Az irodalom szemléletének: művek és pályák értelmezésének a magyar irodalmon belül megvalósult lehetősége, az az eszéírói és kritikusi gyakorlat, aminek a természetét jellemezni, fontosságát pedig hangsúlyozni igyekeztem, ha jól meggondoljuk, egyfajta természetes és spontán hatás- illetőleg befogadásesztétikán alapszik. Az irodalom tudománya azonban mint tudománytalan s ezáltal tudományos szempontból értékelhetetlen megnyilvánulásokként utasítja el az irodalom írói szemléletének az eredményeit és felismeréseit. Ezt a rossz bizonyítványt, amely az irodalmat hamis tanúvá tette saját igaz pörénél (hogy József Attilával szóljak), még a marxista szemléletű irodalomtörténet-írás állította ki az írói-kritikai esszéről, s ez a rossz bizonyítvány változatlanul érvényben van, holott a tudomány tekintélye éppen az általa fémjelzett gyakorlat következtében úgy elillant, mint az álombeli pénz. - Mi lehet ennek a makacs ellenállásnak az oka? Ideológiai, tudományos követelménynek álcázott irigység és féltékenység a veszedelmes versenytárs iránt? Nem tudom: e groteszk jelenség freudi analízisét végezzék el az ezredvég Szmuk doktorai.

Heidegger idézett tanulmánya szerint „a művészet lényege: a létező igazságának a működésbe lépése." De ez az igazság, figyelmeztet a tanulmány, rejtett. Elgondolkodtató módon vág egybe ezen a ponton a filozófus nézete a regényíró tapasztalatával. Regényfolyamának Szodoma és Gomora című kötetében Proust hőse, Swann ugyanerre döbben rá, amikor egy jelenség értelmét, mint írja „csak némi idő múltán fogtam fel, mivel a valóságnak az a velejárója, hogy láthatatlan, amíg valami körülmény le nem hántja róla a burkot." - Például a műalkotás révén napvilágra jut a valóságban titokban működő igazság. S a műalkotásban működésbe lépő igazságot azért nehéz tudományos szempontból makulátlan absztrakciókkal megközelíteni, mert ahogyan Heidegger is hangsúlyozza, „egy mű csak akkor valóságos, ha minden megszokottat elutasítunk, és beilleszkedünk a műből feltárulóba." - Márpedig erre az empátiára a leginkább alkalmas az írói esszé, amelyben az esztétikai élmény lenyomata konkrét, mint egy alma, mondaná Weöres Sándor, vagy mint egy „pofon a közízlésnek", mondották hajdan a klasszikus avantgardisták.

„Merre tart az irodalom?" - A tanácskozás kérdésének első felére nemcsak az ezredfordulón lehetetlen válaszolni, s nem csupán az irodalom fogalmának képlékennyé válása miatt. A múlt ismeretének utólagos bölcsességével is kötve hiszem, hogy a Még egyszer szövegei alapján biztonsággal meg lehetetett volna jövendölni, milyen igazság lép majd működésbe, nem egészen négy esztendővel később az Új versek lapjain. Az irodalomról sokmindent tudni lehet, tudni-nem-érdemes dolgokat is, rengeteget, amelyek nélkül a tudomány nem élhet meg. De az irodalom fejlődési iránya, jövendő útja olyan mélyen rejtőző titok az időben, amely lényege szerint prognosztizálhatatlan. Az pedig, hogy merre tart a tudománya, lehet ugyan riasztó kérdés, de kérdés, hogy tudni-érdemes-e?

Az olvasó, az olvasás gyönyörűsége szempontjából. Befejezésül szabadjon még egyszer idéznem Borgest, aki A klasszikusokról című kis jegyzetében a következő vallomást vetette papírra: „1930 táján úgy véltem, hogy csak néhány szerző kiváltsága a szépség: most már tudom, hogy közkincs, és hogy egy-egy középszerű író esetleges lapjairól vagy akár egy utcai beszélgetésből is felragyoghat. A maláj vagy a magyar irodalmat például egyáltalán nem ismerem, mégis biztosra veszem, hogyha módot adna rá az idő, hogy tanulmányozzam őket, meglelnék bennük minden szükséges lelki táplálékot." - Azért folyamodtam Borges jegyzetéhez, mert meggyőződésem, hogy utóvégre mégiscsak erről volna szó: a „lelki táplálékról", amelyért olvasunk és ami miatt könyvet veszünk a kezünkbe. Mert „nem az a klasszikus mű - folytatja Borges -, amely ilyen vagy olyan elengedhetetlen érdemekkel rendelkezik; hanem az a könyv, amelyet az emberek - a legkülönbözőbb okoktól vezéreltetve - nemzedékeken át előlegezett áhítattal és titokzatos hűséggel olvasnak." - De jó volna, ha ezt a titokzatos hűséget, amiről Borges beszél, az irodalomtudomány is segítene megerősíteni.