Alföld - 47. évf. 2. sz. (1996. február)

vissza a tartalomjegyzékre | a borítólapra | az EPA nyitólapra


Dobos István

Hagyomány és értelmezés

Az örökségek folyamatos újragondolása

Nem tartom elképzelhetetlennek, hogy az előadás-tervezetében mottóként választott Derrida-idézettel, mely magyarul így szól: „Az örökség sosem adott, mindig elvégzendő tevékenység", Szegedy-Maszák Mihály Heidegger egyik fontos figyelmeztetésére emlékeztet bennünket. Ennek lényege talán így ragadható meg: ismét meg kell tanulnunk, hogy „a történelem nem pusztán olyan valami, amelyről ismereteink vannak", hanem inkább olyan, „amely mi magunk vagyunk" (Heidegger). E gondolat felidézésével azt kívánom ez alkalommal sugalmazni, hogy a megértés történetiségéből következően minden előretekintésünk valójában a múltról tudósít. Másként kifejezve: az irodalom hagyományát sohasem készen kapjuk, hanem jelenbeli megértésünkkel magunk is alakítjuk. Ez azt jelenti, hogy itt az interpretáló hozzá is tartozik ahhoz, amit meg akar érteni. Az így nyert távlatból elkülöníthetjük a hagyomány fogalmát a tradicionalizmus félreértésétől, s kísérletet tehetünk a címben megjelöl eredeti kérdés átfogalmazása nyomán kijelölt feladat jelentésének a feltárására. Önkéntelenül is felvetődhet a kérdés: adhat-e felvilágosítást a nyitott lehetőségek latolgatásához a történelem, vagy fogalmazhatnánk úgy is, ahogy Koselleck: „extrapolálhatók-e a változás irányai a jövőre nézve?" Az előretekintés szándékának megfogalmazására majdnem törvényszerűen érkezik az óvatlan általánosítás, a fenntartás nélkül megfogalmazott tagadó válasz. Ezzel a nem teljesen jogosulatlan ellenvetéssel szemben a következő megfontolásnak is meg kell védelmeznie magát: az örökség értelmezése egy lehetséges jövő feltételeiről ad számot, anélkül azonban, hogy azokat maga prognosztizálhatná. Magam ezt a hagyományfelfogást tekintem irányadónak. Az alapföltevés megfogalmazásával el is érkeztünk választott témánkhoz.

Minden megszorítások figyelembevételével mindössze két részletkérdés mértéktartó vizsgálatát tekintem feladatomnak, remélve, hogy a tanácskozáson szó esik majd hasonló problémákról. Elsőként azt kísérlem meg hozzávetőleges pontossággal bemutatni, hogy mai irodalomértésünk horizontjain hogyan jelenik meg a hagyomány és a megértés összefüggése, majd az egymástól eltérő értelmezőközösségek közötti párbeszéd lehetőségének feltételeit mérlegelem. Ennek során azt próbálom hangsúlyozni, hogy a hagyománytörténetre irányuló megértésünk sem választható el a dialogikus formától. Meggyőződésem ugyanis, hogy irodalomkutatásunk további alakulása a módszertani megújulás mellett jórészt az értelmezői hagyományok tudatosítatlan örökségének a feltárásán múlhat. E két, egymástól elválaszthatatlan feladat szempontjából az sem közömbös, hogy kialakulhatnak-e irodalomértésünk mai diszkurzusában a párbeszédnek olyan formái, amelyek az eddigiek mellett a kölcsönös megértés szolgálhatják.

Elsőként vessünk egy pillantást a későpozitivista historizmusra. Kétség nem fér hozzá, hogy ez a múlt századi előfeltevés-rendszer többé-kevésbé mai irodalomértésünk szemléletmódjaiban is jelen van. Ha igen támadhatóan kell fogalmaznom, megkockáztatom a föltevést: jobbára nem kérdések formájában, hanem inkább a korábban szóba hozott értelmezői hagyományok tudatosítatlan örökségének részeként. Többet kellene foglalkoznunk azzal, mennyiben lehetséges a XX. század végén folytatnunk a magyar irodalomtörténet-írásnak azt a hagyományát, mely szerint a történeti megértés csak a jelentől elválasztott, azt mindenkor megelőző folyamatok retrospektív magyarázatát jelentheti. Ez a közismert tétel azt a nehezen megalapozható előfeltevést foglalja magában, hogy a hagyomány a megértő szemlélet számára mindenkor valódi közvetlenség és adottság. Másként fogalmazva: a tradíció lineáris-kronologikus időrendben egymást követő múltbeli tapasztalatok együttese, ennélfogva a karteziánus episztemológia képlete szerint ismerhető meg. e gondolatépítmény követelménye szerint a hagyomány rekonstruálása során az irodalomtörténész akkor jár el helyesen, ha legyőzi a jelen múltra visszaható erejét, s az egykori értelem helyreállításával jut el az örökségként kapott szövegek eredeti, történetileg hiteles jelentéséhez. Viszonylag kevés példát láthatunk azoknak az elméleti előfeltevéseknek a felülvizsgálatára, amelyek az irodalom történeti kutatásában hosszú idő óta kiindulópontul szolgálnak. Ehhez az önreflexióhoz azonban el kellene szakadnunk attól a meggyökeresedett elképzeléstől, melyet a nyelv reprezentációs felfogásán nyugvó gondolkodás alakít ki az esztétikai tapasztalat szerkezetéről, midőn azt alany és tárgy, megismerő szubjektum és szöveg szembenállásaként szemléli. Ebben az esetben ugyanis aligha kerülhető el annak feltételezése, hogy a szövegben rögzített jelentés és érték tőlünk független létében mindig azonos önmagával.

Jól tudom, nem is olyan könnyű szembenézni azzal, hogy a klasszikus modernség magyar irodalmának hagyomány-felfogását megőrző kritikai gondolkodás a tradíció megszólíthatóságát illetően végső soron külső hasonlóságokat mutat a későpozitivista historizmussal. A hagyomány ugyanis itt sem a történeti és a jelenbeli megértés kölcsönösségében alakul, sokkal inkább a zárt kánon képzetével kapcsolódik össze. Az alkotást mindenek elé helyező irodalomszemlélet lényegében a történeti időtől elválasztott szubjektum teremtő eredetiségének romantikus elképzelését hasonlítja át, és kizárólagossá teszi a szerző elvét. Az esztétikai érték időtlenségének feltételezése azt is magában foglalja, hogy a szövegek lényegében változatlan formában őrzik meg jelentésüket, és az irodalom történetében elfoglalt helyüket. Ebben a gondolatkörben a jelen távlata, mely serkentője lehet a hagyományképződésnek és a kánon átrendeződésének határozottan elválik az időtálló szellemi értékekben gazdag múlt horizontjától. Az értékőrzés híveinek a régi s új viszonylagosságából származó bizonytalanság ad ösztönzést saját interpretációs gyakorlatuk elvi megalapozásához, s ennek megfelelően a merev kánon érvényességének fenntartására helyezik kritikai tevékenységük súlypontját. Ez a hagyomány adja tovább az esztétikai tapasztalat történetietlen értelmezésének azt az alapmintáját, amelyben a jelenbeli és a múltbeli horizontot éles határ választja el egymástól, következésképp az élő irodalom sem képezheti az irodalomtörténet szerves részét. Ebben a gondolatkörben a korabeli literatúra történeti megértéséhez és értékeléséhez nem távlatra van szüksége a kutatónak, hanem távolságra. Ezzel a problémakatalógussal azt is jeleztem, miben látom annak a könyvsorozatnak a valódi jelentőségét, mely az élő magyar irodalom alkotói életműveit kosmonográfiák formájában mutatja be, s örvendetesen gyarapodó kötetei a pozsonyi Kalligram Könyvkiadó gondozásában látnak napvilágot Szegedy-Maszák Mihály szerkesztésében. A kritika élő gyakorlatában igen határozott jelét láthatni annak, hogy az elméletben és a történeti anyagban egyaránt otthonos értekezők a szüntelenül változó tradíciót a jelenbeli megértés előfeltételeként gondolják el, s a hagyomány értelmezésében is az irodalom megszakításokon át megmutatkozó folyamatszerűségére helyezik a hangsúlyt. Véleményem szerint ez az igény jellemzi a fiatalabb korosztályhoz tartozó egyéni arculatú kritikusok közül - hogy csak néhány nevet említsek - például Bényei Tamás, Borbély Szilárd, H. Nagy Péter, Katona Gergely, Kulcsár Szabó Zoltán, Oláh Szabolcs, Rácz István György, Szilágyi Márton, Szirák Péter írásait, és akkor még nem is szóltam mások mellett azokról az idei debreceni diákköri konferencián bemutatkozott egyetemi hallgatókról, akik már jelen vannak a kritikai nyilvánosságban.

A közelmúlt irodalomértelmező hagyományait tekintetbe véve a tradíció és a megértés hatásösszefüggésének reflexiója megjelenik egy sokrétű gondolkodásmódban, mely végső soron az általános megértéselmélet alapelveit követi. Ha nem csalódom a filozófiai hermeneutikának többféle tendenciáját egyesíti a szóban forgó teória interpretációs eljárásaiban. Érzékelhető ebben az irodalomszemléletben a megértésnek olyan fölfogása, amely utat nyit ahhoz, hogy a tradíciónak alávetett értelmező ne csak részesüljön az igazság eseményéből, hanem résztvevőként helyet is kapjon létrejöttének folyamatában. Másfelől azt is látnunk kell, hogy itt a dialogikus megértés közegében létező relátumok részvétele a jelentésalkotásban korántsem egyenrangú. A megértés mindenkori hatástörténeti föltételezettsége ebben az elméleti kontextusban a hagyomány „igazságigényének" és autoritásának elismerésével jár együtt. Voltaképpen tehát a tradíció az, ami itt megszólít bennünket, s a kérdésekkel való szembesülés sem az ember teljesítménye, hanem a hatástörténeti tudaté. Ismeretes, hogy Gadamer az „elszenvedés" és a „részvétel" metaforikusan meghatározatlan kifejezéseivel nevezi meg azt, amiben a megértés „részesül", miközben a hatástörténet a tulajdonképpeni cselekvő, s ez a meghatározottság csak részben válhat tudatossá. Ehhez a kérdéshez egy közbevetett megjegyzés után nyomban vissza fogunk térni.

A kiemelkedő irodalomtörténész egyéniségek munkássága elméleti és módszertani szempontból oly sokrétű, hogy a kiindulópontként választott alapföltevésünk összefüggésében még csak feltételes érvényességre számot tartó megállapítást sem tehetünk velük kapcsolatosan. Egy kivételt szorosan az előbbi gondolatmenet folytatásaként azért kell tennünk, mert Kulcsár Szabó Ernő legújabb kötete, a Történetiség, megértés, irodalom a címben megjelölt tárgy irodalomelméleti megközelítését tartalmazza, s ezzel együtt, saját kérdésünk szempontjából a magyar irodalomtudomány egy újabb gondolkodásmódját jeleníti meg. Nos, a hatás- és befogadáselmélet hermeneutikai modelljében a szubjektum önmegértése nincs alávetve a hagyománytörténésnek mint a maga „történeti apriorijának". A recepcióesztétika távlatából az irodalom rendelkezik azzal a történeti folytonossággal, ami közvetlenül nincs ugyan jelen, de nem is a megértésen kívül létezik, mivel alkotás- és befogadás kölcsönhatása révén, esztétikai tapasztalatok horizontváltásaiban jön létre. A megértő itt tehát nem egy léte szerint megragadhatatlan, csaknem önálló, egyén fölötti lényegiséggel áll szemben, amely minden jelentésképzés végső istanciája, hanem mindenekelőtt poétikailag megformált szövegvilágokkal, s az általuk létrehívott értelmezői hagyománnyal. (Vö.: Jauss: Asthetische Erfahrung und literarische Hermeneutik).

Mondhatunk-e valami közelebbit a tradíció és a megértés összefüggésében hazai irodalomkutatásunknak arról az irányzatáról, amely a dekonstrukció vonzáskörében bontakozott ki, hisz egyszerűen más áll érdeklődésének a homlokterében. Amennyire ezt meg tudom ítélni, van némi jogosultsága annak a feltevésnek, hogy másfelől Derrida elmélete a történeti megértés tekintetében is kínál gyümölcsöző lehetőséget az interpretáció számára. Derrida feltűnően tartózkodik például az olyasfajta historikus periodizálásoktól, amelyek „mindig egy utánt és egy előttet implikálnak és az után mindig az előtt után jön" (F. Rötzer). Ebben a narrációban ugyanis az új mindig a régi meghaladásának a lehetőségét jelöli ki. Magától értetődő, hogy Derrida ezt a feltevést nem fogadhatja el, mivel nem paradigmákban gondolkodik. Másfelől érdemes eltűnődni azon, hogy Derrida milyen nagy figyelmet fordít a gondolkodás és a történetiség összefüggéseire, és általában az időbeli folyamatok értelmezésére, s itt nemcsak a térnek idővé és az időnek térré alakulásaként értett temporizáció jelenségére lehetne utalni. Lévi-Strausst és követőit például azért is bírálja, mert magának a strukturális sajátosságnak az ahistorikus jellegéből következően Derrida szerint „Csak úgy lehet leírni a strukturális szerveződés tulajdonságait, hogy a leírás pillanatában nem vesszük figyelembe ennek múltbeli feltételeit, elhanyagoljuk az egyik struktúrából a másikba való átmenet problémáját, azaz a történelmet zárójelbe tesszük". E példa azt sugalmazza, hogy talán indokolt volna - bár jól tudom a feladat korántsem egyszerű -, ha a francia gondolkodó világában otthonos értekezőink tüzetesen megvizsgálnák a dekonstruktív szemléletmódnak a történeti időhöz való viszonyát. Persze csak abban az esetben látszik ez szükségesnek, ha az interpretáció-elméletnek ebből az irányából eredően vállalkoznak az irodalomtörténet-írás feladatának nagyon is időszerű újraértelmezésére. Ezen a ponton, s egyúttal ennek a gondolatsornak a végéhez érve, nem kerülhetjük meg a dialógus értelmére irányuló kérdés közvetlen megfogalmazását. Hiszen ez kimondatlanul minden megértő viszonyulásunkat megelőzi, s ennek hatálya alól saját megközelítésünk sem vonhatja ki magát. A tradíció és a megértés hatásösszefüggéseinek vizsgálatában ugyanis a különböző hagyomány-értelmezések közvetítése magától értetődően azt igényli tőlünk, hogy párbeszédbe bocsátkozzunk. A valódi nehézségek itt kezdődnek. Azt remélem, hogy a kölcsönös megértés egy lehetséges távlatából talán az eddig elhangzottakra is új horizontot nyithatunk.

Napjainkban az a kísértés látszik erősnek, hogy a nyelvjátékok heteromorf jellegéből következően jogosulatlan az egymástól eltérő értelmezőközösségek közötti párbeszéd lehetőségének feltételezése. Magam afelé hajlok, hogy kissé elsietett ez a következtetés. Kézenfekvő, hogy nem határozhatók meg közös metaelőírások minden nyelvjáték számára. Ezt az alapföltevést azzal az észrevétellel kell kiegészíteni, hogy egy probléma megoldása ilyen feltételek mellett is lehet érvényes, ám ha az, akkor csupán egy nyelvjátékon, egy kultúrán belük, egy legitimáló közösség céljaira vonatkoztatottan. Ennél valóban képtelenség tovább menni. Ez a körülmény azonban akkor keltheti bennünk a dialógus hiábavalóságának képzetét, ha megértésünk arra irányul, hogy minden ellentmondáson és elkülönböződésen át ismét helyreállítsa az azonosságot egy integráló elbeszélésben. Úgy látszik, hiányoznak az eszközeink, hogy olyan utat nyissunk, mely túlvezet a gondolkodásunkat alakító nyelven, a véletlenszerű kulturális normákon, s az érvényesként elfogadott legitimáló szabályokon. Éppen ezért talán más irányba mozdulnának el kérdésfeltevéseink, ha irodalomértésünkben az értelmezőközösségek mindenkori jelenlétének tudatosítása mellett az egyidejű érvényesség feltevésének elvi elismerése alkotná az irodalmat leíró különféle nyelvek közötti párbeszéd egyik feltételét. Érdemes hozzáfűzni ehhez még azt is, hogy „a megszólítás megkívánja a megszólíthatóságot" - ahogy Odorics Ferenc írja, s ezt a véleményét csakis megerősíteni tudnám. Mielőtt még színt vallanék nyomban el kell oszlatnom egy lehetséges félreértést. Az egyidejű érvényesség feltevésének elvi elismerése korántsem hatálytalanítaná a kritikát, sőt véleményem szerint termékenyebbé tehetné azt. A különböző értelmezői nyelvek közötti párbeszéd sikeres megvalósításához viszont nézetem szerint szükségesnek látszik a diszkurzuselmélet némely megfontolásának a következetes érvényesítése. A megszorításnak itt nem csupán formális, hanem elméleti jelentőséget is szánok.

Ezek után szeretném megvilágítani - a gyorsabb előrehaladás érdekében csak a fő jellemzőt megragadva - hogy az általam szorgalmazott interpretáció, mely a szövegek értelmére irányuló kérdés megfogalmazásában irodalom-hermeneutikai alapelveket követ, milyen viszonyban áll a diszkurzusanalitikai kommentárral. Mindenekelőtt abban különbözik az ellenőrzött beszédként értett diszkurzust irányító szabályok leírásától, hogy benne az értelmező minden esetben meghatározza azt a helyet, ahonnan beszél - szemben az interpretáció megalapozhatatlanságát képviselő Foucault-val -, s pontosan kijelöli saját írásmódjának a diszkurzív keretfeltételeit. A kommentár - mivel saját távlatát a benne megszólaló alany képtelen igazolni - csak azt ismételheti el, amit a kommentálandó szöveg voltaképpen mond. A távolság, mely az interpretációt elválasztja a megértendő szövegtől, hermeneutikai nézetből azonban mindenekelőtt történeti. Annak az értelmezőnek a horizontján, aki a hagyománytörténés folytonosságában való történeti és nyelvi „ottlét" előzetes megértésével szüntelenül reflektálja saját előfeltevéseit, az említett distancia olyanként jelenik meg, mint ami nemcsak elválasztja, hanem történeti jellegéből következően össze is köti az interpretálót a tőle mintegy elkülönülten létező szöveggel. Ennélfogva annak megértését teszi lehetővé. Úgy gondolom, ennyiből is világos milyen alapjellemzőkkel írható körül ez az értelmezői pozíció. Térjünk most vissza a dialógus lehetőség-feltételeinek kérdéséhez.

A diszkurzusok folytonos és szabad cseréjének igényével kapcsolatosan talán indokolt ismételten A szavak és a dolgok szerzőjének arra a fontos megszorítására emlékeztetnem, hogy a csere és a kommunikáció pozitív alakzatai csak bonyolult korlátozó rendszerekben hatnak, s ezek nélkül bizonnyal működésképtelenek is lennének. Vajon eljuthatunk-e annak belátásáig, hogy ezek a kényszermechanizmusok nemcsak korlátozzák, hanem hatékonnyá is teszik az interpretációt. A különböző irodalomértelmezői közösségekben azzal vehetné kezdetét a gondolati különbségek kimunkálásának folyamata, s ezzel a kölcsönös megismerés is - talán szükségtelen is azt hangsúlyoznom, hogy korántsem az összeegyeztethetőség követelményének igényével -, ha a kritikai reflexió a diszkurzív keretfeltételek szemmel tartásával az adott elmélet tárgyterületére vonatkozóan fogalmazná meg ítéleteit. A félreértés természetszerűen így sem kerülhető el, de érdemes legalább megközelítő pontossággal tudni, mi az, amivel párbeszédet kezdeményezünk.

Azzal is tisztában vagyok, hogy a legkülönfélébb elméletek nyelvhasználati szabályainak követése és feltárása az eddigieknél jóval nagyobb terhet ró az értelmezőre, s még így is kilátástalannak látszhat a vita némely irányzattal, például a dekonstrukcióval. A dekonstrukciót szöveginterpretációs módszerként feltüntető meghatározásokkal szemben ugyanis Derrida szüntelenül hangsúlyozza, hogy nála a dekonstrukció gyakorlata legalább olyan mértékben kötődik a rétegekre bontott szövegek idiomatikus vonásaihoz, mint saját nyelvhasználatának egyediségéhez. A dekonstrukcióval mégis vitába lehet szállni, - ha valakinek éppen ehhez támad kedve - amikor egy adott tárgyterületre vonatkozó kijelentéseket fogalmaz meg, mint például Derrida a Grammatológia első fejezetében vagy az Írás és különbség szövegeiben, s kiváltképp a Szellemről című Heidegger-interpretációjában. Derrida a kritikát magát nem teszi lehetetlenné, csak a bírálatnak azt a válfaját, amelyben a középpont utáni vágy által irányított integratív gondolkodás attitűdje nyilvánul meg. Talán nem szükséges túlzott részletességgel igazolnom, hogy magam sem vágynék ilyen kritikára.

Természetesen korántsem azt akarom sugalmazni,hogy az eddiginél jóval nagyobb tudatossággal ellenőrzött értelmezői nyelvhasználat bármiképp is biztosíthatná az irodalomról tehető kijelentések érvényességét. Mindössze arra gondolok, hogy a valódi párbeszéd bizonyos szabályok követését igényli. Emlékezhetünk rá, erre legutóbb Veres András hívta fel a figyelmet a kortárs irodalom történeti értékelésének sarkalatos kérdéseit felvető írásában. A korlátozás, s ezt ismételten nyomatékkal hangsúlyoznám a fenti összefüggésben nem jelent semmi egyebet, mint annak előzetes megértését, hogy a dialógus érdekében engedelmeskednünk kell bizonyos diszkurzív kényszereknek. Ebből a szempontból a megegyezés vagy az egyetértés tehát nem tartalmi megegyezést jelent. Voltaképpen a közös nyelv fenntartására irányul, éppen ezért nem is elsősorban cél, hanem előfeltétel. ez a megértő viszonyulás és problémalátás olyan önreflexiós irodalmárt feltételez, aki - Szegedy-Maszák Mihály egy korábbi megfogalmazásában - „a fogalmakat állandóan teremti és megszünteti".

A fenti eszmefuttatással azt is jeleztem, hogy véleményem szerint a párbeszéd felülvizsgálatában érdekelt értelmező még napjainkban sem veheti magától értetődően tekintetbe az irodalomkutatás egyik megszüntethetetlen bizonytalansági együtthatóját. Arra a kézenfekvő összefüggésre gondolok, hogy itt módszer és tárgy elválaszthatatlanul összetartozik, ugyanakkor az irodalom fogalmának a jelentése elméleti kontextusoktól függően változik, s márcsak ezért sem indokolt az egyetlen és egységes irodalomfogalom feltételezése. Magától értetődő, hogy a mindenkori jelen egymástól eltérő értelmezőközösségeinek távlatából, akárcsak a múltban, napjainkban is többféle irodalom és többféle irodalomtörténet létezik. Enneka felismerésnek az érvényre juttatása az értelmezői hagyománnyal párbeszédet kezdeményező irodalomtörténészt is hozzásegíthetné ahhoz, hogy megfelelő módon találjon utat a tradícióhoz, s ne próbáljon túllépni rajta. E helyütt csak utalhatok arra, hogy lényegében ezeknek a hatásösszefüggéseknek a feltárására vállalkozott a tudományos megközelítésnek szorosabb értelmében a pécsi kollokvium-sorozat. Előadásom végéhez közeledve talán egyetlen példa is jól szemléltetheti azokat a gondokat, amelyekkel a történeti megértés változásainak megvilágítására vállalkozó kutató szembekerülhet.

A nemzetközi irodalomtudomány fogalomkészletében szinte alig találhatunk olyan értelmű kategóriákat, amelyek hiánytalanul megfeleltethetők volnának például az önelvű nemzeti irodalomtörténet-írásunkban használatos kifejezéseknek. Természetesen még az idegen nyelvű szakmunkákban is találkozhatunk számos olyan megnevezéssel, amelyeknek nincs egyértelmű megfelelője a magyar nyelvben. Szegedy-Maszák Mihály korábbi tanulmányaiban igen gazdag példaanyaggal szemléltette a fordítás nehézségeit. Az előzőekben a fordíthatatlanságnak nem arra a fokozatára gondoltam, mint például az Esetlegesség irónia, szolidaritás - hozzáértők szerint kitűnő - magyar változatában is megmutatkozik. A magyar nyelv egyszerűen nem adhatja vissza azt a modalitást - anélkül persze, hogy a fordítás a legkisebb mértékben is félrevezetne -, amivel Rorty finoman kifejezi a filozófia különböző hagyományaihoz fűződő viszonyulását. Következetesen he-t mond ugyanis, amikor a tőle idegen metafizikai gondolkodásra utal, ellenben she-t, ha a hozzá közel álló ironikus megközelítésről beszél. A hazai irodalomértés hagyományát tanulmányozó kutatónak azonban más természetű kihívással kell szembenéznie. Ezért is kellene a mainál jóval többet tudnunk a hagyományt újrateremtő mindenkori befogadók irodalmi tapasztalatáról, a recepciónak azokról a helyzeteiről, amelyekben feltehetően egykor olvasták a szövegeket. Az örökségként kapott fogalmak jelentésének és használatának a megvilágítása végső soron lehetetlen anélkül, hogy valami rajtuk kívül esőre nem vonatkoztatnák őket. Gyakran számolnunk kell azzal, hogy elsődlegesen különböző szokásrendszerek megnyilatkozásának részeként nyernek csak jelentést. Ebben az esetben tehát indokoltnak látszik, hogy az interpretáló - a kritikai beszédhelyzet kialakítása során - elsősorban olvasói konvenciók és nyelvhasználati szabályok pontos kijelölésére vállalkozzék. Nézetem szerint csak akkor nem helyénvaló az efféle eljárás, ha az értekező ítéleteinek a mélyén az irodalmat leíró nyelvek egyetemes szabályrendszerének gondolata húzódik meg.

Nem volna-e mégis indokolt napjainkban - s itt elsősorban az oktatásra gondolok - a nemzetközi irodalomtudomány távlatát határozottabban érvényesíteni irodalomtörténet-írásunk hagyományainak a közvetítésében? Természetesen annak tudatában, hogy az elvileg lezárhatatlan hatásfolyamatban résztvevő „megértett utóéletéhez" a jelenkor kutatója is csak a maga szükségképpeni applikatív magyarázatával kapcsolódhat, s korántsem tekintheti adottnak azt az értékelési viszonylatrendszert, amelyben az értelmezői hagyomány ítéleteit, fogalmait minősíthetné.

Végezetül annak a reményemnek szeretnék hangot adni, hogy talán sikerült valamennyire világossá tennem mennyire távol áll saját megközelítésemtől az a hagyományszemlélet, melyben az új magyarázat azért jobb a réginél, mert átlátja azokat a feltételeket, amelyek a korábbi feltételezéseket meghatározták. Rüdiger Bubner kíméletlenül találó jellemzése szerint - s ezzel teljes mértékben egyetértek - az ilyen történésznek „a saját feltételekkel szembeni elkerülhetetlen vaksága ismét csak az eljövendőknek fog feltárulkozni".