stílus 1 (fehér)
stílus 2 (fekete)

+ betűméret | - betűméret   



KRÓNIKA
 
Botta István
(1918-1999)

Elment egy egyháztörténész, a 16. század művelődés- és irodalomtörténetének kiváló ismerője, az MTA Reneszánsz Osztályának (a "Rebakucs"-nak) külső munkatársa. Pályája nem saját jószántából fordult a múlt tanulmányozása felé, a 20. század viharos történelme kényszerítette erre. 1940-ben kezdte meg evangélikus lelkészi pályáját, ezzel egy időben jogi és bölcsészettudományi tanulmányokat is folytatott. 1948, a kommunista hatalomátvétel után politikai kiállása, ifjúsági munkája egyre több parazsat gyűjtött a fejére, majd a forradalom hatására 1956 novemberében az Evangélikus Sajtóosztály vezetésével bízták meg. 1958 elején a visszarendeződés jegyében felmentették állásából, majd a következő esztendőben Budapestről Tordasra helyezték; itt szolgált 1986-os nyugdíjaztatásáig.

A kádári "konszolidáció" éveiben energiáit egyre inkább a tudományos kutatás kötötte le, szabad idejében levéltárakat és könyvtárakat nézett át. Ez irányú tevékenységét a születése szerint evangélikus Klaniczay Tibor karolta fel: publikációs lehetőséget adott, bevonta a közös munkába. A régi magyar irodalom kutatása ekkortájt kezdett megszabadulni az ideológiai ballaszttól, lehetővé vált, hogy e tudományterület védelme alatt kifejezetten egyháztörténeti munkák is megjelenjenek - így vált lehetségessé a palástjától megfosztott Schulek Tibor evangélikus lelkész tudományos rehabilitálása is.

S jöttek egymás után az újdonságokat hozó művek, amelyek nem kis részben a szlovákiai levéltárak adataira épültek. 1978-ban jelent meg a Humanizmus és Reformáció sorozatban első jelentős könyve, Melius Péter ifjúsága: A magyarországi reformáció lutheri és helvét irányai elkülönülésének kezdete címmel. Ez a kötet felkavarta az állóvizet, termékeny vitát indított. Noha a kutatók többsége nem fogadta el a szerző hipotézisét arról, hogy Melius Juhász Péter azonos lett volna a hitéért rabságot szenvedett Somogyi Péterrel, az alcímben megjelölt témát a felekezeti egyháztörténet-írás zűrzavara után hosszú időre, s idáig kikezdhetetlenül rendbe tette. Már ebben a művében is érezhető volt a polémia a régebbi református egyháztörténet-írás képviselőivel, ez még inkább felerősödött az egyházi kiadásban megjelent Dévai Mátyás, a magyar Luther című kis könyvében (1990), amely a magyar reformátor lutheránus voltát védelmezte meg. A következő esztendőben látott napvilágot - szintén a Humanizmus és Reformációban - vaskos monográfiája, amelynek megírására már régóta készült, a Huszár Gál élete, művei és kora (1512?-1575). Megszületésének végső szakaszát e sorok írója lektorként végigkísérte, a hihetetlenül szerteágazó és óriási nyersanyag itt meg nem jelent részéből később önálló tanulmányok lettek. A könyv az életmű méltó betetőzése, megkoronázása lett, a források és a művek alapján, a szakirodalom teljességének ismeretében tisztázta mindazokat az irodalom-, nyomdászat- és egyháztörténeti kérdéseket, amelyek e nyomdász-reformátor-író életével, életművével kapcsolatban felmerülhettek.

Botta István egyik utolsó képviselője volt annak az 1945 előtt végzett egyháztörténész generációnak, amely bölcsészettudományi tanulmányokat is folytatott, s egyformán otthon volt a teológia- és irodalomtörténetben. Evangélikus lelkészként főként egyházának reformátorait igyekezett bemutatni, visszaperelve őket a felekezetileg elfogult református egyháztörténet-írás kisajátító törekvéseitől, s időtálló módon tárva fel a két egyház szervezeti szétválásának körülményeit. A régi magyar irodalom kutatói sokat tanultak tőle, tudása hiányozni fog, emlékét - amíg még élünk - megőrizzük, de a nevét mindennél inkább maradandóvá teszik alapvető fontosságú könyvei és tanulmányai.

Szabó András
 
 
Szilágyi Péter
(1921-1999)

Szilágyi Péter életét néhány rövid mondatban össze lehet foglalni. 1921-ben született Bicskén. 1950-ben szerzett latin-magyar szakos tanári oklevelet. Pályáját az ELTE bölcsészkarán kezdte, tanított középiskolában, a Varga Katalin Gimnáziumban és a budafoki Budai Nagy Antal Gimnáziumban, ahonnan 1962-ben az Országos Széchényi Könyvtárba távozott. Itt azonban mindössze két esztendőt dolgozott s innen az Iparművészeti Főiskolára ment tanítani, ahol művészeti kérdésekről tartott előadásokat. Életének utolsó évtizedében az ELTE Tanárképző Főiskolai Karán tanított irodalmat. Négy évtizeden át tartott tehát előadásokat felsőfokú oktatási intézményben. 1970-ben szerezte meg az irodalomtudomány kandidátusa s 1993-ban az irodalomtudomány doktora címet.

A tudományos életben verstani dolgozataival hívta fel magára a figyelmet. Több tanulmányt szentelt Ady Endre verselésének. Horváth János Rendszeres magyar verstanát kiválóan ismerte és magasra értékelte, ugyanakkor bizonyos kérdésekben nem értett vele egyet. Írt azonban egyik tanulmányában az esztétikai arányról és a matematikai arányról, az aurea sectio kérdéséről. Szabó Lőrinc, Petőfi Sándor, Babits Mihály, Tóth Árpád költészetéről, ritmikájáról, versformáiról az ItK-ban, a Látóhatárban, a Filológiai Közlönyben, a Magyar Filozófiai Szemlében, az Irodalomtörténetben jelentetett meg hosszabb-rövidebb tanulmányt. 1984-ben az Irodalomtudományi Intézet Verstani Bizottsága kiadásában megjelent tanulmánykötetben Zrínyi három epigrammájának a ritmikáját elemezte. Tanulmányaiban szinte azonnal fel lehet ismerni klasszikus, görög-latin verstani képzettségét. Tökéletesen ismeri Horatius verseinek metrikáját, világosan látja, hogy az ötvenes-hatvanas években az egyetemeken és főiskolákon mellőzött verstannak a magyar költészetben el nem hanyagolható funkciója van. Verstani ismeretek nélkül a verselemzés félmunka, amely meg sem kíséreli a vers egyik leglényegesebb elemét megérteni, megértetni. 1981-ben több verstani tanulmányát kötetben jelentette meg, melynek a Forma és világkép címet adta. Ennek bevezetőjében aggályát olvashatjuk: "Még ma is sokan tekintenek úgy a poétikára és ezen belül a verstanra, mint száraz tényhalmazra, meddő szabályrendszerek felsorolására, Hatvany Lajos kifejezésével: a tudni nem érdemes dolgok tudományára." Válasza erre a felvetésre roppant egyszerű: "ha a verset esztétikai egészként nézzük, és másként aligha nézhetnénk, akkor egészen nyilvánvaló, hogy a formai elemek tudatos értelmezése esetén gazdagabban, teljesebben tárul elénk a műalkotás. A vers formavilágának jelentős részével pedig éppen a poétika foglalkozik, és így lesz a poétika és ezen belül a verstan az irodalomtörténet segédtudománya, alkotó része, amely nélkül a korszerű verselemzés egyszerűen elképzelhetetlen."

Szilágyi Péter válaszában joggal száll szembe azzal a nézettel, amely szerint a vers formája a mondanivaló mellett elhanyagolható része a műnek. Ahogyan egy új épületet külső formájáról ítélünk meg akkor, amikor tulajdonképpen annak funkcióját sem tudjuk, ugyanúgy a vers formai sajátosságait, a sorok hangsúlyát, ritmikáját, dallamát, hangrendjét, a versszakok sorainak számát, a sorok számának szabályos vagy szabálytalan ismétlődését a költő határozottan választja mondanivalójához.

Szilágyi Péter tiszteletreméltó verstani ismereteit József Attila időmértékes verselése (Bp., 1971) és Ady Endre verselése (Bp., 1990) című kötetével mindannyiunk számára bizonyította. Az előbbivel az irodalomtudomány kandidátusa címet, az utóbbival az irodalomtudomány doktora címet nyerte el.

Tudásánál talán csak szerénysége volt nagyobb. Egyik kollégája szerint középiskolai tanítványai rajongtak érte. A tanárképző főiskolán gyakran találkoztam vele az órák szünetében. Kezében ott parázslott az elmaradhatatlan cigaretta, beszélgetéseink tárgya csak a mindennapok gondja volt. Soha nem hivalkodott kiváló verstani ismereteivel, nagyszerű memóriájával, magas szintű klasszikus nyelvtudásával. Kevesen tudták róla, hogy szeretett piacon vásárolni s otthon még főzőcskézni is. Ezt is csak akkor tudtam meg, amikor néhányszor összeakadtunk a vásárcsarnokban. Távozása mindannyiunknak fájdalmas, azt hiszem, még nagyon sokáig hiányozni fog kollégái körében.

Kilián István
 
 
Tasi József
(1939-1999)

A filológus, aki voltaképpen egész életében másoknak, a kultúra különböző rendű és rangú szereplőinek nyomában jár, hogy pörlekedvén az elmúlással, megmentse és hozzáférhetővé tegye, ami a múltból arra érdemes - maga alig kap figyelmet. Az ő személye a nyilvánosság számára ritkán vagy sohasem "érdekes", s bár személyisége éppúgy öntörvényű, külön univerzum, mint minden emberé, személyére szóló figyelmet többnyire csak akkor kap, ha - meghal. Az ilyenkor kötelező nekrológ persze eleve korlátozott lehetőségű "műfaj": még post festa sem képes a maga bonyolultságában és egyediségében fölidézni azt, akiről szól. Amit adni tud, az - túl néhány életrajzi és pályatörténeti adaton - legföljebb a gesztus, a megbecsülés kinyilvánítása.

Hogy mennyire így van ez, magam is csak most látom igazán, amikor barátomról, Tasi Józsefről kell ilyen alkalomból írnom. Esendő, sokszorosan sebzett, érzékeny lélek volt, aki - legtöbbünkhöz hasonlóan - nagyon is rászorult a megerősítő, visszaigazoló figyelemre, de csak ritkán kapta azt meg. Pedig ő maga önzetlen, segítőkész ember s jó kolléga volt, éppúgy segítette a pályán első lépéseit tevő "névtelen" kezdőt, mint a szakmai hierarchiában messze fölötte álló akadémikust vagy éppen a vidékiség hátrányaival küzdő, a főváros lehetőségeitől távol élő kutatótársat. S mint irodalomtörténész, a modern magyar irodalom nagy "nyomozó" filológusainak egyike is jelentős teljesítményt produkált. A maga műfajában, az adatföltáró, folyamatrekonstruáló, anyagát továbbelemzésre előkészítő filológiában a legjelentősebbek közé tartozott. A lehetséges források megtalálásához és föltárásához, rendezett "fölkínálásához" különleges alkat, széles körű, alapos tudás, nagy szorgalom és intellektuális alázat szükséges, s benne mindez együtt volt. Ez tette lehetővé számára, hogy olyan "nyomokból", amelyek másoknak nem sokat mondtak, elsüllyedt, feledésbe merült világrészeket tudjon rekonstruálni. Elsősorban József Attila-kutató volt, legfontosabb eredményeit e területen érte el, de - mint minden igazi filológus - sok egyébbel is foglalkozott. Érdeklődésében éppúgy helyet kapott például Móricz Zsigmond vagy Illyés Gyula, mint az újabbak közül, mondjuk, Pilinszky János.

Pályája késve - késleltetve - indult. 1939. március 16-án született, de csak 1967-ben kapta meg diplomáját s csak 1971-ben lett a Petőfi Irodalmi Múzeum munkatársa. (Közben, 1965 és 1971 közt az Országos Széchényi Könyvtárban dolgozott.) A múzeumban előbb a hangtárban foglalkoztatták, majd - egy politikailag "kényes" interjúja miatt, rendőri beavatkozásra - fegyelmivel áthelyezték a múzeum könyvtárába, s hosszú ideig ott is kényszerült maradni. De szerencséje volt, mert közvetlen főnöke, Botka Ferenc biztosította számára a kutatás lehetőségét, s ahol lehetett, segítette. Így Tasi hamar beletanult a filológiába, s megtalálta azokat a témákat is, amelyek igazán érdekelték, s amelyek ugyanakkor új, fontos eredményekkel kecsegtettek. (1976-ban közölte az ItK a József Attila könyvtáráról készített magisztrális könyvtár-rekonstrukcióját. Még ugyanabban az évben bukkant rá a "nagy témára", a költőnek a Bartha Miklós Társaságban vitt szerepére, amelyből utóbb kandidátusi disszertációját is írta.) Amikor 1981-ben visszahelyezték a hangtárba, igazi helyére, "csak" folytatnia kellett addigi kutatásait.

Munkássága több, egymást erősítő, kiegészítő és gazdagító síkon bontakozott ki. Elsősorban s mindenekelőtt irodalomtörténész volt, aki a 20. századi magyar irodalom történetéről gazdag anyagot hozott fölszínre. József Attila-kutatásaiból több könyve született (József Attila és a Bartha Miklós Társaság, Bp., 1995; József Attila könyvtára és más tanulmányok, Bp., 1996), Móricz Zsigmond szerkesztői tevékenységét - múzeumi kollégáival közösen - három gazdag anyagú levelezéskötetben dolgozta föl (Móricz Zsigmond, a Nyugat szerkesztője, Bp., 1984; Móricz Zsigmond, a Kelet Népe szerkesztője, I-II, Bp., 1988, 1999), s összeállította - Macht Ilonával - Juhász Gyula fotóikonográfiáját ("Fekete album szürke erdejében": Juhász Gyula összes fényképe, Bp., 1998). Folyóiratokban, heti-, sőt napilapokban szétszórt kisebb-nagyobb értekezéseinek, adatközléseinek száma tekintélyes, írt Kassákról, Szabó Lőrincről és számos kismesterről, az irodalmi élet sok érdekes, de feledésbe merült szereplőjéről. (Ezekből az írásaiból gazdag anyagú, olvasmányként is érdekes kötetet lehetne összeállítani.) Pár írása tanúsítja, vonzotta irodalom és képzőművészet összekapcsolódása is.

Személyes ambíciója és munkaköri kötelessége összetalálkozásaként rendszeresen készített tematikus- és életút-interjúkat írókkal, de a szellemi élet különböző területein dolgozó más alkotókkal is. (Első publikációja is egy ilyen interjú volt [1969], azt József Attila filozófiaprofesszorával, a már nagyon idős Bartók Györggyel készítette.) Hogy ki mindenkit faggatott ki, fölsorolni is lehetetlen, de itt is megemlítendő közülük a NÉKOSZ-interjúk sorozata, vagy az irodalomtörténetileg talán legjelentősebb, a Pilinszky-interjú. Ezek a tartalmukban is, hanganyagukban is becses dokumentumok részben nyomtatásban is megjelentek vagy megjelenőben vannak, de a publikálatlanokat is őrzi a PIM hangtára, s így szolgálhatják a kutatást.

Munkahelye, a Petőfi Irodalmi Múzeum tette számára lehetővé, ám személyes hajlamait is kiélhette egy sor, emlékkiállítást és tudományos konferenciát egybefogó rendezvény szervezésében. Közülük a legfontosabbak alighanem az Illyés- (1992), a József Attila- (1994), a Nagy László- (1995) és a Pilinszky-kiállítás és -konferencia (1996). Ezeknek - mármint a konferenciáknak - az anyagát utóbb, egy-két évvel később, megszerkesztve, kötetekben is közreadta ("Költő, felelj!" Illyés-tanulmányok, Bp., 1993; "A Dunánál": Tanulmányok József Attiláról, Bp., 1995; "Inkarnáció ezüstben": Tanulmányok Nagy Lászlóról, Bp., 1996; "Merre, hogyan?" Tanulmányok Pilinszky Jánosról, Bp., 1997). Valamennyi kötet jelentős hozadéka az irodalomtörténet-írásnak, a közreműködők nyitott szellemű megválasztása és a gondos szerkesztői munka kiemeli őket a pusztán alkalmi, efemer vállalkozások közül. A legfontosabb, a meglehetősen gazdag irodalomban is kilátópontot jelentő kötet persze a Tasihoz legközelebb álló költő bemutatása lett, a József Attila-kötet. (Külön öröme volt, hogy ezekre a megbeszélésekre a kortárs magyar irodalom számos jelesét is meghívhatta és vallomásra is bírta őket. A konferenciakötetekben így Esterházy Pétertől Petri Györgyön át Tandori Dezsőig az élő magyar irodalom sok jelese is írással szerepel.)

Halála előtt az enigmatikus sorsú, sok vonatkozásban paradigmatikus pályát befutó Simon Andor munkásságát kutatta. Szinte mindent összegyűjtött róla, ami emberileg elérhető, a kismonográfia első fejezeteinek nyersfogalmazványával el is készült, de éppen a legizgalmasabb részeket - Simon Andor csúcsra jutásának, majd váratlan és végleges elhallgatásának történetét - már nem írhatta meg.

Váratlanul, 1999. szeptember 15-én halt meg. Előtte két nappal még hosszan beszélgettünk; orvoshoz készült, de terveiről beszélt. Amióta tudom, hogy nincs többé, nem tudok szabadulni egy közös sorsunkról elmélkedő régi auktor nyugtalanító soraitól: "Nem használ semmit idődnek szépen tündöklő virága, semmit nem barátidnak melletted álló serege, [...] semmit nem szükséghedre nézendő bőséghed, nem használ okos, és bölcz elmélkedésed [...]: Migrabimus omnes, mindnyaian el menyünk, mindnyáian el költözünk, czak azok bóldogok az kik iól mennek ez világból, jól mennek azok, az kik megh-utállyák semminek tartyák az halált."

Vajon neki jó halála volt-e?

Lengyel András
Vajda György Mihály nyolcvanöt éves

Minden bizonnyal az anyakönyvi hivatal tévedéséről van szó, hiszen szellemének és személyiségének fiatalossága, lendülete sokkal hűbb mérce, mint a születési dátum. Ugyanakkor a zavarba ejtően gazdag eddigi életmű és a sokszínű tevékenység, valamint az általa felhalmozott bölcsesség és az őt körülvevő tisztelet mégis meggyőzi méltatóját, hogy mindezek egy sok évtizedes következetes és szinte felmérhetetlenül termékeny életpálya eredményei.

Könyvei, tanulmányai, előadásai és tudományszervező tevékenysége, hazai és nemzetközi tudós testületekben ellátott szerepei egyszerre mutatnak fel rendkívüli sokszínűséget és homogeneitást. Tudományos tevékenységét mintegy vezérszálként végigkíséri néhány, számára különleges jelentőséggel bíró téma vizsgálata - korai alapművei a német klasszikus dráma és színház jellemzőit elemzik, de nevéhez kötődnek olyan népszerűsítő és kézikönyvszerepet egyaránt betöltő munkák is, mint a Színházi kalauz, valamint a társszerzővel, illetve társszerzőkkel összeállított A világirodalom története évszámokban, illetve A huszadik századi irodalom kronológiája. Noha a német nyelvű kultúrák iránti érdeklődése mindvégig megmaradt - felölelve azon belül a német klasszikán túl a brechti drámát és annak elméletét, J. R. Becher műveit és a Monarchia irodalmának taglalását (Keletre nyílik Bécs kapuja: Közép-Európa kulturális képeskönyve 1740-1918 című könyve egyidejűleg jelent meg és aratott sikert magyar és német nyelven) -, munkásságának éppilyen fontos részét képezi a komparatisztika történetének, részkérdéseinek vizsgálata is, beleértve az izmusok elemzését és a motívumkutatást egyaránt. Az utóbbi évek tanulmányai pedig visszakanyarodást is jelentenek tudományos pályája kezdeti, hangsúlyosan filozófiai érdeklődése felé.

Az MTA Irodalomtudományi Intézetének főmunkatársaként, osztályvezetőjeként elvitathatatlanul nagy szerepet játszott Vajda György Mihály a modern világirodalmi szemlélet és az elméleti kérdések iránti fogékonyság honi térnyerésében - oly módon is, hogy a nemzetközi tudományos élet legjelentősebb képviselőit hívta meg Magyarországra (hogy csak néhány nevet említsünk a legnagyobbak közül: Haskell M. Block, Ulrich Weisstein, Eva Kushner, Horst Frenz, Enzo Caramaschi), illetve jómaga is állandó résztvevője volt a nemzetközi kongresszusoknak, számos nyugat-európai és észak-amerikai egyetemen kérték fel vendégprofesszornak. A komparatisták jelentős seregszemléjeként tartjuk számon a budapesti AILC kongresszust (1976), amelynek egyik fő szervezője szintén Vajda György Mihály volt. Néhány évvel később pedig már a tekintélyes nemzetközi szervezet elnöki tisztjét látta el (1982-1985), ami nem pusztán szervező munkájának elismerését jelzi, hanem azt a szerkesztői tevékenységet is tekintetbe vették, amit az európai nyelveken írt irodalmak korszakkötetei érdekében tett.

A komparatisztika Vajda György Mihály tevékenységének köszönhetően lett egyetemen tanítható és tanítandó diszciplína - tanszékalapítóként nem pusztán a Szegedi Tudományegyetem, hanem a Bayreuthi Egyetem is sokat köszönhet neki. Szegeden már a hetvenes években megvalósította azt a doktoranduszképzési formát, ami majd csak negyedszázad múlva nyert polgárjogot egyetemi struktúránkban. Kollégáival, tanítványaival igazi műhelyt alkotott és ettől nyugdíjba vonulása után sem szakadt el - tudására, meglátásaira számíthatott a Monarchia irodalmait vizsgáló kutatócsoport éppúgy, mint az interkulturalizmus milyenségéről töprengő kollégák. Ámulatba ejt tudományos horizontjának kiterjedése: nemcsak a marginális irodalmak szisztematizálása terén dolgozott ki alaptételeket, hanem rendkívül alapos filológiai vizsgálatokat végzett a Don Juan-motívum felbukkanásairól is, amire nemcsak irodalmárok, de zenészek is szívesen támaszkodnak.

Vajda György Mihály születésnapi köszöntése pusztán apró színfoltokat villant fel egy csodálatra méltó és egyben bátorítást is nyújtó gazdag tudományos pályából. Legyen szabad azonban kitérni pár szóval a tanáregyéniségre is: nem pusztán tudást, de emberi tartást, az alkotás megbecsülését is elleshettük tőle. Feledhetetlen élmény volt látni, amint az egyetemi katedrán, már jóval túl a nyolcvanon, az általa már nem tanított diákokhoz szólva pillanatok alatt visszafiatalodott és magával ragadta a hallgatóit. Erre a varázslatra szükségünk és igényünk van.

Kürtösi Katalin
A hetvenéves Fenyő István köszöntésére

Aki mostanság Fenyő Istvánnal, az MTA Irodalomtudományi Intézetének (társadalombiztosítási és nyugdíjintézeti, de nem szellemi értelemben) ny. tanácsadójával találkozni óhajt, leginkább a nemzeti bibliotéka, az Akadémiai Könyvtár és az alma mater, az Eötvös Könyvtár háromszögében teheti ezt meg, és láthatja, amint jól olvasható, általam mindig is irigyelten szép kézírásával a hagyományos írólapokra jegyzetel: a centralistákról szóló monográfiájának második kötetén dolgozik. A kép szinte idilli - az irodalomtörténész és az ember idevezető hét évtizede azonban korántsem volt ilyen.

Az Eötvös Kollégium utolsó évfolyamainak, amelyekhez ő is tartozott, életútja igencsak szétágazott. A belső emigrációtól a kultúrpolitika vezető pozícióiig találunk példákat. Az utóbbiakat betöltött akadémikusok, művelődéspolitikusok pályájára - tudománytörténeti értelemben - akár a "tragikus" jelző is illik: munkáikat újraolvasva nem a tehetség ereje csap meg vagy az elitképzés hozadéka nyűgöz le, hanem elszomorít a tapasztalat, ahogyan talentumuk, műértésük szinte bekezdésről bekezdésre alárendelődik az ideológia felvállalt követelményeinek. Hatásuk ezért gyakorlatilag - zuhanó idézettségük szemlélteti ezt - véget ért pályájukkal és az uralkodó ideológia letűnésével.

Hogy a most hetven esztendős Fenyő István nem tartozik közéjük, annak ezúttal kizárólag szakmai okait firtatjuk. A haza és haladás, magyarság és egyetemesség, közösségi költészet és szolidaritás meghirdetett elveit, a "holnapra megforgatjuk az egész világot" hangulatát, a 48-as évforduló aktualizáló lendületét ő is osztotta, ám ehhez az elmúlt másfél évszázad magyar irodalmából más hagyományelemeket (is) keresett és talált, mint a kizárólagosnak hirdetett vonulat. Emberöltővel ezelőtti munkahipotézise szerint monográfiát tervezett a centralistákról (akkor még divat volt Eötvöst balról bírálni a Dózsa-regény forradalom-modellje miatt), a Nyugat mozgalmáról, és részt kért, kapott kora irodalmának kritikai rostálásából olyan funkciókban, amilyeneket kora biztosíthatott számára kiadói szerkesztőként, kulturális újságíróként, kritikusként az írott sajtóban és a rádióban. Bajza József redivivus gyanánt, hiszen saját korát 1957 után - mint nagyon sokan azok közül is, akik ezt ma tagadják - egy új reformkornak hitte és remélte, amiben a felsorolt értékek (zömüket kötetcímmé is emelte) újra elnyerik jelentőségüket. Vízválasztónak azt a tömör véleménymondást tekinthetjük, amit az 1976-os, Szerdahelyi István és Király István közötti, Révai József értékeléséről szóló vita kapcsán adott, és amely szerint Révai legfőbb tévedése volt, miszerint "nem ismerte fel, hogy demokrácia nélkül a szocializmus üres szólam marad."

A szaktudós Fenyő Istvánnak megadatott a szintézis lehetősége. Kedves reformkori folyóiratairól fejezeteket írhatott a sajtótörténeti kézikönyv számára, a József Attila-díjas kritikus pedig elkészíthetett két kritikatörténeti kötetet is a nemzeti irodalom azon szakaszáról (az 1817 és 1830, illetve az 1830 és 1842 közötti évekről), amikor kialakultak és rögzültek az irodalmi gyakorlat normái, írott és íratlan szabályai. Olykor bizony a 20. századiaknál élesebb és kíméletlenebb hangnemben.

E sorok írója nem is titkolja némi elfogultságát, mert nem felejtheti 1977 júniusának azt a délelőttjét, amikor kandidátusi értekezését védte, és élvezhette a bírálóbizottság elnökének, Fenyő Istvánnak maradéktalan jóindulatát, segítőkészségét. Ma ugyanígy beszél a szakma fiataljairól, kézirataikról, amiket benyújtottak az általa sok szeretettel és utánjárással szerkesztett Irodalomtörténeti Füzetek számára. Első igazi filológiai tette, az Auroráról írott kismonográfia 1955-ben ugyanebben a sorozatban jelent meg. Boldogabb históriájú népeknél ez semmiség - nálunk akár jelkép is lehet. És persze készül a "reformkori Eötvös Kollégium", a nagybölcsességű centralisták, a sokat csúfolt doktrinérek történetének második kötete is - a nagy példázat a magyar értelmiség (mindenkori?) terveiről, reményeiről és kudarcairól.

Jó egészséget, sok családi boldogságot, töretlen munkakedvet mindehhez, kedves Fenyő Tanár Úr!

Kerényi Ferenc
Kókay György hetvenéves

"Hová lépsz most, gondold meg, oh tudós..." avagy "Ment-e a könyvek által a világ elébb?" Kedvem volna így kezdeni, Vörösmartytól elorzott szavakkal, egy képzeletbeli beszélgetést a hetven esztendős Kókay Györggyel. Ha valaki, akkor ő tudna erről érdemlegeset mondani, higgadtan és tényszerűen, bölcs derűvel, egy csipetnyi sóval fűszerezve, ahogy szokta volt annak idején, amikor még szerda délelőttönként Tarnai Andor intézeti szobájában, a kopott asztalok és leemelhető székkarfák meghitt világában folyt az eszmecsere életről és irodalomról, múltról és jelenről, szakmáról és politikáról, de főleg és mindenekelőtt: könyvekről. Elsárgult hajdaniakról és nyomdaszagú frissekről, megjelentekről és megírandókról, készülőkről és megálmodottakról.

Aki csak azt tudja Kókay tanár úrról, hogy irodalomtörténész, a 18. század magyar irodalmának, ezen belül is a felvilágosodás korának, még közelebbről Bessenyei György munkásságának tudós kutatója, az nem téved ugyan, de nem ismeri őt igazán. Mindezekkel mások is foglalkoztak, foglalkoznak. Az a szemlélet és módszer azonban, amellyel ő közelíti meg a vizsgált korszak szellemi és irodalmi életét, személyes és egyedi: kutatói életművét félreérthetetlenül meghatározza és megkülönbözteti. Elsősorban nem művekkel és alkotókkal, hanem könyvekkel és kiadványokkal (újságokkal, folyóiratokkal) foglalkozik, ezek titkait igyekszik tényszerűen, minél pontosabban és teljesebben feltárni, művelődés- és társadalomtörténeti szerepüket, hatásukat felmérni. Szűkebben körülhatárolt szakterülete a könyv- és sajtótörténet, valamint a könyvészet (bibliográfia).

Mire a köszöntést hordozó folyóiratszám megjelenik, az ünnepelt már a 71. születésnapján is túl jár, hiszen 1929. január 17-én látta meg a napvilágot egy budapesti szabómester családjában. Az erre alkalmas kézikönyvekből megtudható, hogy 1947-1951 között magyar-latin-könyvtár szakot végzett a Pázmány Péter, majd Eötvös Loránd Tudományegyetem bölcsészkarán. 1952-ben könyvtárosi diplomát szerzett, és rövid " népkönyvtári" működés után egészen 1963-ig az Országos Széchényi Könyvtárban teljesített szolgálatot. Tudományos érdeklődése már itt a későbbiekben kiteljesedő irányba fordult. 1963 és 1966 között ösztöndíjas aspiránsként készítette kandidátusi értekezését, amelyet azután 1968-ban sikeresen meg is védett A magyar hírlap- és folyóirat-irodalom kezdetei 1780-1795 címmel. 1966-ban lett az MTA Irodalomtudományi Intézetének tudományos munkatársa, és azóta folyamatosan itt dolgozik. 1976-ban tudományos főmunkatárs lett. 1984-ben átvette a Bibliográfiai osztály vezetését, 1997 és 1999 között pedig a 18. századi osztályt is ő irányította. (Egyes - kétes hitelű - dokumentumok szerint ma már nyugdíjas, de a jelek ennek örvendetesen ellentmondanak.)

Kókay György személyiségében, munkásságában nincs semmi harsány és kirívó, alakját nem övezik legendák. Ő csak dolgozik. Halkan, szerényen, tempósan, gondosan és elmélyülten. Kapkodni, sietni, idegeskedni senki sem látta. Szakmai felkészültségéről, szorgalmáról és munkabírásáról, adatainak megbízhatóságáról, rendszerező és szerkesztő képességéről nem szavai, hanem az asztalra tett munkái: könyvei, tanulmányai, szövegkiadásai tanúskodnak. Sokszor még a neve is elsikkad, háttérben marad: nem mindenkit érdekel, ki dolgozott éveken, évtizedeken keresztül Bessenyei György műveinek kritikai kiadásán (Tarnai Andorral és Bíró Ferenccel együtt), A magyar irodalomtörténet bibliográfiájának egymást érő vaskos kötetein, vagy hogy ki szerkeszti 1972 óta folyamatosan a Magyar Könyvszemle évfolyamait.

Igaz, saját tudományos publikációi önmagukban is kiemelkedő helyet biztosítanának számára a magyar irodalomtudomány történetében. Hogy csak a legjelentősebbeket említsem: A magyar hírlap- és folyóirat-irodalom kezdetei 1780-1795 (1970), A magyar sajtó története 1705-1848 (1979), Könyv, sajtó és irodalom a felvilágosodás korában (1983), Geschichte des Buchhandels in Ungarn (Wiesbaden, 1990), illetve ugyanez magyarul: A könyvkereskedelem Magyarországon (1997). Munkásságának két alappillére a forrásfeltárás és a történeti összegezés. Mindkét vonatkozásban példa értékű 1991-ben, A magyarországi könyvkereskedelem története címmel megvédett nagydoktori értekezése, melyben a kézzel írott, majd a nyomtatott könyvek magyarországi elterjedésének útját tárja fel a kolostori könyvtáraktól Mátyás király nevezetes gyűjteményén keresztül a 19-20. század üzleti vállalkozásban terített könyvkínálatáig. A nagy témák mellett azonban feltűnnek a Kókay-életműben más színek is: Jókai-kiadások sajtó alá rendezése, szöveggyűjtemények (válogatás a Magyar Hírmondó cikkeiből, 1981; Magyar folyóiratok programcikkeinek válogatott gyűjteménye, 1978; Levelek a magyar sajtóról 1780-1848, 1990) valamint érdekes résztémákat felvillantó dolgozatok, például Bessenyei "áttéréséről" , Napóleon proklamációjáról vagy éppen Lodovico Muratori "reformkatolikus" teológiai nézeteiről.

Mondanom sem kell, hogy Kókay György nemcsak az intézetben szokásos családias megszólítás szerint "tanár úr" , hanem valóban tanít: sajtótörténetet az ELTE Könyvtártudományi Tanszékén, a Pázmány Péter Katolikus Egyetemen, a székesfehérvári és a szombathelyi Tanárképző Főiskolán. 1987 óta címzetes egyetemi docens. Előadásokat tart itthon és külföldön, magyar és német nyelven. A tudományos közéletben is tevékenyen részt vesz mint az MTA Sajtótörténeti Munkabizottságának elnöke, a Könyvtörténeti Munkabizottság, a Nemzetközi Magyar Filológiai Társaság és 1996-tól kezdve az Irodalomtudományi Bizottság tagja.

1954-ben házasodott, két felnőtt gyermeke van. A szélesebb, nem csupán szakmabeli nyilvánosság elé egyszer lépett. 1994-ben, 65. születésnapja alkalmából állami kitüntetést kapott: a Köztársasági Érdemrend Kiskeresztjét. Nemigen emlegette: nem az az ember, aki szereti, ha ünneplik. Mégis, a kerek évfordulón, ha kissé késve is, hadd köszöntse most Kókay Györgyöt, a kollégát, a tudós kutatót, tanárt, lapszerkesztőt az írásainak gyakran helyet adó ItK szerkesztőgárdája és olvasóközönsége! Isten éltesse sokáig, erőben, egészségben!

Kecskés András
Szili József hetvenéves

Vallomással kezdem: egyetemi hallgatóként az ő nevét ismertem meg elsőként az Elméleti Osztály tagjai közül. A Helikon 1965-ös évfolyamában jelent meg A szocialista művészet néhány általános formai jelensége és az elidegenedés leküzdése című dolgozata. A kor pártos szellemében az elidegenedéssel nem volt elegendő teoretikusan szembenézni, hanem még le is kellett "küzdeni" - ahogy azt a tanulmány már a címével is félreérthetetlenné tette. Ám nagy megrökönyödésemre a szerző nem annyira az elidegenedést próbálta leküzdeni, mint inkább a legfőbb vitapartnerének tekintett Lukács György kirekesztő szemléletét. Védelmébe vette a művészetnek Lukács által lebecsült vonulatát, amelyet - mint megtudtam - a "térbeli forma" jellemez elsősorban. Bár nem egészen tudtam, hogy mire kell gondolni, valamelyest útba igazított, hogy Semprun regénye, A nagy utazás szerepelt reprezentatív példaként. Sőt a kitűnő regény egyenesen a joyce-i módszer pozitív változatának minősült, amiből persze az is következett, hogy az Ulysses sem lehet az ördögtől való. Akkoriban írtam szakdolgozatomat a művészi elidegenedésről, éppen Lukács György esztétikai főművéből kiindulva. Az Ulyssesről nem volt határozott véleményem, viszont szerettem A nagy utazást, így hát a tanulmány nem kis fejtörést okozott. Nem tudhattam, hogy Szili József a polgári dekadencia hatása alá került - hiszen nem átallotta lefordítani (méghozzá az ötvenes években) T. S. Eliot The Waste Landjét, de ez csak napjainkban lepleződött le, amikor a fordítás megjelent a Kappanyos András által válogatott Angol költők antológiájában (2000).

1968-ban kerültem az Elméleti Osztályra, éppen mikor az a legválságosabb időszakát élte fennállása óta. Az osztályt eredetileg az a (kultúr)politikai intenció hívta életre, hogy marxista védőpajzsot emeljen Lukács György állítólagos revizionista kártevésével szemben. Az itt tevékenykedő munkatársak lelkesen láttak neki a megtisztelő feladatnak, de - a hivatalos állásponttól meglehetősen elkanyarodva - úgy védték meg a realizmust, hogy annak fogalmába még az avantgárd is belefért. Időközben Lukácsot visszazárták az MSZMP-be, s az Elméleti Osztály megszűnése bizonyosnak látszott. Ebben a siralomházi hangulatban Nyírő Lajos mellett Szili József tartotta a lelket a többiekben. Az ő akkori teljesítményét is csak a (ma induló generáció számára talán felfoghatatlan) korabeli kontextusban lehet értelmezni. Igazi feladatteljesítő volt (az én szememben ez föltétlenül pozitívum): ha például a művészi visszatükrözésről kellett írnia, hát arról írt, de úgy, hogy Lukács koncepciójával szemben megpróbálta kijátszani Caudwellét (A művészi visszatükrözés szerkezete: A művészet ismeretelméleti kérdései Christopher Caudwell és Lukács György esztétikájában, 1981). Tulajdonképpen az is rendíthetetlen, sztoikus attitűdjét, katasztrófaelhárító képességét bizonyítja, ahogy átvette Nyírő Lajostól az irodalomelméleti kézikönyv szerkesztését - azok után, hogy az egy évtized alatt nem készült el és úgy nézett ki, hogy sohasem fog elkészülni. Szili József zseniális ötlettel állt elő: kinyilvánította, hogy nincs szükség átfogó kézikönyvre; ekkor az összes érdekelt társszerző megkönnyebbülten sóhajtott fel, s pillanatok alatt elkészült A strukturalizmus után című kézikönyv (1992).

A rendszerváltás kevés embert szabadított fel Szili József nemzedékében oly mértékben, mint őt. Végre utat engedhetett eredendő dekonstruktivista hajlamainak. A történetiség időbeli, lineáris fogalmával szemben most már a történelmet is problémák köré szerveződő, mondhatnám, "térbeli forma"-ként értelmezte, melyben az egymáshoz kapcsolódó gondolatok teremtenek valódi folytonosságot. Előbb általános szinten fogalmazta meg ezt (Az irodalomfogalmak rendszere, 1993), később konkrétabban, mindenekelőtt a 19. századi irodalmat elemző tanulmányaiban ("Légy, ha birsz, te >>világköltő<<...": A magyar líra a XIX. század második felében, 1998). Míg Németh G. Béla kényszeredett klasszikusnak, szkeptikusan konstruktivista gondolkodónak állította be Arany Jánost, Dávidházi Péter pedig a "magyar strukturalizmus atyját" üdvözölte benne, addig Szili József a költő formaművészetében rejlő játékosságot emelte ki, mintegy dekonstruktív-posztmodern jelenségként mutatva fel Aranyt (Arany hogy istenül: Az Arany-líra posztmodernsége, 1996). A hajdani feladatteljesítő szigorúan fegyelmezett attitűdjét levetve alakította ki az elmúlt évtizedben a maga autonóm, nemcsak problémavállaló, hanem egyúttal problémafelvető magatartását. A stílusa is megváltozott. "Van valami, ami nem tetszik nekem Goethe Faustjában - olvasható például Az ember tragédiájáról írt tanulmányában. - Éppenséggel az, hogy annyira goethés. Kendőzetlenül. Túlcsiszolt? Túl tökéletes? Minuciózusan grandiózus? Mint a weimari paloták: nincs kissé alacsonyan a firmamentum?" Abban viszont - szerencsére - folytonosnak mondható pályája, hogy nagy kedvvel ülteti át magyarra az irodalomelméleti alapműveket: ahogy korábban Wellek-Warren örökzöldjét (Az irodalom elmélete, 1972), utóbb Northrop Frye nagyszerű esszékötetét (A kritika anatómiája, 1998).

Veres András
Intézeti hírek
(1999. január 1.-december 31.)

Január 6-án a franciaországi CNRS Humanizmuskutató Központjának munkatársai tartottak előadást az Irodalomtudományi Intézetben (Jean-François Maillard: Imprimeurs et érudits dans la premiere moitié du 16e siecle; Catherine Magnien: Etienne Pasquier et ses éditeurs).

*

A január 21-22-én Párizsban ülésezett La circulation des hommes, des oeuvres et des idées entre la France című konferencián Ács Pál tartott előadást L’Italie et la Hongrie címmel.

*

Az Irodalomtudományi Intézet Martinkó András-díját január 30-án Tarnói László vehette át Értékítéletek a magyarországi német nyelvű irodalmi életben a 18-19. század fordulóján című tanulmányáért (ItK, 1997, 235-246).

*

A február 3-4-én Debrecenben ülésezett Deuxiemes journées d’études françaises című konferencián Karafiáth Judit ismertette Jeux surréalistes című előadását.

*

Március 10-én Martin Warnke adott elő az Irodalomtudományi Intézetben (Figuren: Auf den Spuren eines literaturtheoretischen Begriffs bei Dürer).

*

A Vajda György Mihály 85. születésnapja alkalmából március 18-án Szegeden megrendezett A kultúraköziség dilemmái című konferencián Szörényi László adott elő Severini János polivalens nemzeti tudata címmel.

*

A március 23-án Milanóban megrendezett Cavaglia-ülésszakon Sárközy Péter adott elő.

*

Italia ed Ungheria dagli anni trenta agli anni ottanta címmel megjelentek az 1993 októberében az MTA Irodalomtudományi Intézete és a velencei Fondazione Giorgio Cini által Budapesten rendezett konferencia előadásai. A tanulmánykötetnek a Római Magyar Akadémián március 24-én megtartott könyvbemutatóján Bodnár György, Sárközy Péter és Szörényi László adott elő.

*

Az április 2-4-én a wolfenbütteli Herzog August Bibliothekben sorra került Barocke Erzahlsammlungen című konferencián Tüskés Gábor adott elő Das erste Mirakelbuch von Maria Thall (1661) und seine Wirkungsgeschichte címmel.

*

Az április 7-én az MTA Irodalomtudományi Intézetében megtartott Northrop Frye-konferencián Szili József adott elő A kritika anatómiája címmel.

*

Az április 13-án Sopronban megrendezett Rát Mátyás-emlékkonferencián Kókay György tartott előadást Rát Mátyás, a magyar nyelvű újságírás megindítója címmel.

*

Az április 24-26-án Miskolcon ülésezett Kassák Lajos című konferencián Bónus Tibor Avantgárd és önéletrajz (Kassák: A ló meghal...); Ferenczi László A kronológia problémái; Kappanyos András Tréfa, szatíra, irónia és az avantgárd és Tverdota György Kassák avantgárdja, a harmincas évekből visszatekintve című előadása hangzott el.

*

Április 28-án Giorgio Patrizi, a római La Sapienza Egyetem professzora tartott előadást az Irodalomtudományi Intézetben Rinascimenti e cultura della modernita: Problemi di periodizzazione e di categorie interpretative della cultura italiana tra Quattro e Cinquecento címmel.

*

Április 29-én Edinburghben Ács Pál tartott előadást Central European Renegade Intellectuals as Sultan’s Interpreters in 16th Century címmel.

*

A május 5-7-én a csehországi Strakonicében a F. L. Čelakovský születésének bicentenáriumára emlékező tudományos tanácskozáson Berkes Tamás Kisfaludy a Čelakovský című előadása hangzott el.

*

A május 12-én Veszprémben sorra került A Monarchia az irodalomban - az irodalom a Monarchiában című tudományos tanácskozáson Császtvay Tünde Éhes költő a "Veszprém"-mel álmodik: Az Új Nemzedék egyik próbálkozása az 1870-es évek második felében című előadásával szerepelt.

*

A május 24-27-én Vilniusban megtartott Comparative Literature Today: Theory and Practice című konferenciának Kappanyos András volt az egyik előadója (Forms of Irony: Modern and Postmodern).

*

Május 26-29. között Ámor, álom és mámor: A szerelem a régi magyar irodalomban és a szerelem ezredéves hazai kultúrtörténete címmel rendezett konferenciát az MTA Irodalomtudományi Intézetének Reneszánsz Osztálya az egyetemek régi magyar irodalomtörténeti tanszékeivel közösen. Az intézet munkatársai közül Ács Pál Ne paráználkodjál!; Bartók István Vita a nők ember-voltáról a 16. században; Bene Sándor Prostitúció és politika - Bethlen Miklós Velencében; Németh S. Katalin De osculis: A csók mint téma a 16-17. század magyar költészetében; Szörényi László pedig Szexualitás és erotika 18. századi gyóntatási kézikönyvekben címmel adott elő.

*

A május 28-án Pécsett Az első magyar nyilvános könyvtár megalakulásának 225. évfordulójára rendezett konferencián Kókay György ismertette A könyvtárak és a magyar művelődés a 18. század második felében című előadását.

*

Június 5-én Párizsban Szörényi László részt vett a FISIER éves ülésén.

*

A Magyar Írószövetség által szervezett tokaji írótáborban június 17-én Szörényi László adott elő Élő irodalom és irodalmi hagyomány címmel.

*

A június 19-22. között a milanói Istituto di Studi Umanistici Francesco Petrarca által Pienzában megrendezett Rapporti e scambi tra l’Umanesimo italiano e l’Umanesimo europeo című tudományos tanácskozáson Pajorin Klára Silvio Piccolomini ed i primi umanisti ungheresi című előadásával szerepelt.

*

A június 24-26-án a hollandiai Wassenaarban megtartott Seminar of Early Modern Dutch-Hungarian Relations című konferencián Ács Pál mondta el Hungarian Friends of Erasmus in the Sixteenth Century and Today, Jankovics József pedig Let’s Make a Little Holland of Transylvania: The Netherlands as seen by Hungarian Students című előadását.

*

A július 18-23-án Yorkban sorra került Sixth International Milton Symposion alkalmával Dávidházi Péter tartotta meg Milton and the Vindicative Tradition in Hungarian Literature című előadását.

*

A Nemzetközi XVIII. Századi Társaság július 24-augusztus 2. között Dublinban megrendezett tanácskozásán Sárközy Péter szólalt fel Az árkádikus kultúra Kelet-Közép-Európában című előadásával.

*

A Petőfi-emlékhelyek július 30-án Segesvárott megrendezésre került XV. Találkozójának Kerényi Ferenc volt az egyik előadója: Mítosz és valóság: Petőfi-képünk és a legendák.

*

Az augusztus 8-án a romániai Szovátán sorra került Határon: Párbeszéd az ezredvég magyar irodalmáról és irodalomtudományáról című tudományos tanácskozáson Odorics Ferenc adott elő (A megértés alakzatai - az értelmezés trópusai).

*

A Nemzetközi XVIII. Századi Társaság augusztus 8-10. között Nápolyban megtartott tanácskozásán Sárközy Péter szólalt fel Az olasz felvilágosodás eszméinek jelentkezése Magyarországon című előadásával.

*

Az augusztus 10-14-én Münchenben megrendezett Internationaler Emblemkongress előadója volt Tüskés Gábor (Rhetorisches Konzept und ikonographisches Programm des Freskenzyklus in der Prunkstiege des Raaber Jesuitenkollegs).

*

A Hajnal István Kör konferenciáján, augusztus 27-én, Miskolcon Völgyesi Orsolya volt az egyik előadó: Családtörténet, politikatörténet, mikrotörténelem (Novák Antal).

*

Az augusztus 27-29. között a nagyszalontai Csonka-toronyban működő Arany János Múzeum centenáriuma alkalmából rendezett Arany János és Arany László emlékezete című konferencián Dávidházi Péter "Lassabban e kitagadással": Arany János és a nyelv idegen csemetéi; Korompay H. János Arany László zárójelei: Arany János levelezésének textológiájához; Kecskés András A magyar verselés alapfogalmai Arany János és Arany László verselméletében; Szörényi László pedig Néhány meggondolás a Buda halálához című előadásával vett részt.

*

Szeptember 3-án Wolfenbüttelben, a Herzog August Bibliothek magyar kiállításának megnyitóján Németh S. Katalin tartott előadást (Ungarn im Spiegel Europas). Ugyane kiállítás záróünnepén, december 3-án Szörényi László adott elő.

*

Szeptember 20-21-én Szörényi László és Gránicz István Moszkvában tárgyalt az Orosz Tudományos Akadémia Gorkij Intézetének és Szlavisztikai Intézetének vezetőivel az MTA Irodalomtudományi Intézetével való együttműködésről.

*

A Móra Ferenc születésének 120. évfordulója alkalmából szeptember 23-án megrendezett kiskunfélegyházi tanácskozáson Császtvay Tünde Móra Ferenc és a petőfisták Gyulai-afférja című előadásával vett részt.

*

A szeptember 28-30-án Pozsonyban megtartott Avantgárd-konferencián Karafiáth Judit szólalt fel Le mouvement surréaliste et le culte du mouvement című előadásával.

*

Az október 14-17. között az MTA Irodalomtudományi Intézete és a wolfenbütteli Herzog August Bibliothek közös szervezésében Miskolcon ülésezett Der Mythos von Amor und Psyche in der europäischen Renaissance című tanácskozáson Ács Pál olvasta fel Thou shall not comit adultery! The Metaphor of Adultery Fornication as Applied in the Literature of the Reformation című előadását; Kőszeghy Péter pedig Az első magyar nyelvű verses szerelmi regény: a Theagenes és Chariclia címmel adott elő.

*

Az október 18-19-én Miskolcon sorra került Politika és irodalom című tudományos tanácskozáson Pajorin Klára olvasta fel Enea Silvio politikai eszméi és az első magyar humanisták című előadását.

*

Október 22-28. között Kecskeméti Gábor és Pajorin Klára a Centre National de la Recherche Scientifique (CNRS) párizsi szövegtörténeti kutatóintézetében (Institut de Recherche et d’Histoire des Textes, Centre Félix Grat) a francia-magyar együttműködésben készülő nemzetközi humanizmuskori szövegtörténeti adattárról (Europa Humanistica: Humanistes européens éditeurs de textes anciens) folytatott megbeszélést.

*

Október 23-án Szörényi László részt vett Rómában az Istituto Storico per il Medio Evo által szervezett Középkori történetírók enciklopédiája című vállalkozás szerkesztőségi ülésén.

*

Az október 26-án Párizsban megrendezett L’Existentialisme dans la philosophie et littérature françaises et hongroises című kerekasztal-beszélgetés előadója volt Angyalosi Gergely és Tverdota György.

*

A Bolyai-ösztöndíjasok november 4-i budapesti konferenciáján Kappanyos András szólalt fel Ismétlődés az avantgárdban című előadásával.

*

A november 5-6-án Budapesten megrendezett A forradalom után című tudományos tanácskozáson Dávidházi Péter ismertette Peragit tranquilla potestas Quae violenta nequit: Egy claudianusi mottó üzenete a szabadságharc után című előadását.

*

A november 12-13-án Nyíregyházán megrendezett Vetésforgó-konferencián Gyapay László Profanizálódás és költészet Kölcsey irodalomfelfogásában című előadása hangzott el.

*

A november 15-én Rómában megrendezett Magyarok Olaszországban című tudományos tanácskozáson Hafner Zoltán tartott előadást A római magyar emigráció működése 1949-1989 között címmel.

*

November 17-én Amedeo Quondam, a római La Sapienza Egyetem professzora tartott előadást az Intézetben Problemi attuali delle ricerche sul Rinascimento címmel.

*

November 18-án Goriziában Szörényi László adott elő az Istituto per gli Incontri Mitteleuropei a Párizs-környéki békékről szervezett konferenciáján.

*

A karlócai béke 300. évfordulója alkalmából november 18-19-én Zágrábban rendezett konferencián Bene Sándor adott elő Rattkay György Illíria-felfogásáról.

*

A november 25-28. között Budapesten megrendezett Republic of Letters, Humanism, Humanities című nemzetközi konferencián Ács Pál Erasmus and the Beginnings of the Protestant Martyrology in Hungary; Bene Sándor Erasmus redivivus: Gregorio Leti on the Decline and Fall of the Humanist Model of the Public Sphere és Kecskeméti Gábor Erasmian Method, Sturmian Source, Amesian Intention: Teaching Cicero in Hungary című előadása hangzott el.

*

A december 3-4-én Párizsban sorra került Le roman au tournant du siecle: Evolution du genre et histoire des idées című tanácskozáson számos intézeti előadó szerepelt: Angyalosi Gergely: Valeurs mises en doute, valeurs problématiques; Bónus Tibor: Multilinguisme théorique dans le roman - Proust, Krúdy, Kosztolányi; Erdődy Edit: Sur un roman oublié de Ferenc Molnár; Karafiáth Judit: Réveillez-vous! de Tibor Déry; Tverdota György: Le Calife-cigogne de Babits: Interprétation psychologique ou mythologique?

*

A december 10-11-én Kolozsvárott sorra került Álmodónk, Vörösmarty című konferencián Gyapay László Csongor és Tünde című előadásával vett részt.

*

Az Irodalomtudományi Intézet és az Újvidéki Egyetem szervezésében december 14-15-én Budapesten megrendezett Nádas Péter-konferencián Angyalosi Gergely Nádas és Bergman, Erdődy Edit Nádas Péter újabb kritikái, Pomogáts Béla Nádas Péter, Tverdota György pedig Körmondat és lassított felvétel című előadásával vett részt.

*

A december 17-én Budapesten megtartott A Mediterráneum, a törökök és Európa című konferencián Sárközy Péter adott elő A török az Árkádiában címmel.


stílus 1 (fehér)
stílus 2 (fekete)

+ betűméret | - betűméret