stílus 1 (fehér)
stílus 2 (fekete)

+ betűméret | - betűméret   



Szőnyi György Endre

AZ ÉNFORMÁLÁS PETRARKISTA TECHNIKÁI
BALASSI BÁLINT ÉS PHILIP SIDNEY K?-LTÉSZETÉBEN

1. Horváth Iván 1982-ben megjelent könyvében több helyen is hangsúlyozza, milyen félrevezető lehet régi irodalmunkban a források túlhajtott nyomozása, s hogy egy-egy ’jó pedigrével rendelkező forrás’ vélt felfedezése és az e feletti kritikátlan öröm milyen bakikhoz vezetheti el az irodalomtörténészeket. Egyik ilyen példája Ovidius Heroidái, melyet sok kutató (Szilády, Dézsi, Waldapfel) - legalábbis részleges - ihletőként említett Balassi női dalainak (Siralmas nékem, Csak bú bánat, Lelkemet szállotta) forrásai között, majd Eckhardt egyszer azok előzményeit a magyar költészetben mutatta ki (az 1566-os Horváth Ilona énekében), másszor pedig maga is azt állította, hogy "a költemény az ovidiusi heroidák mintájára készült, tehát egy hölgy nevében annak szerelmeséhez írott levél alakjában" (idézi Horváth 1982, 281). Horváth Iván, kinek irodalomelméleti érdeklődése és érzékenysége jól ismert, ezúttal is szinkronban volt az irodalomról való diskurzus változó trendjeivel, hiszen a nyolcvanas évektől például az angol reneszánsz értelmezői is hasonló problémákat vetettek fel. 1990-ben ezen felvetések hatására írtam egy összehasonlító bemutatást Balassi és Philip Sidney költészetének bizonyos párhuzamairól, mely Angliában jelent meg, s a hazai szakirodalomban ismeretlen maradt, a Balassi-bibliográfia (Stoll 1994) sem tud róla. Jelen tanulmányom e korábbi cikk kibővített magyar adaptációja, számot vetve az azóta sem csökkenő intenzitású Balassi-szakirodalom újabb eredményeivel, beleértve Horváth Iván bravúros, saját korábbi teóriáját ’visszavevő’, új hipotézisét is a Balassi-kötetkompozíciót illetően (1994, 1997).

Jól ismert tény, hogy nem sokkal halála után Philip Sidney-t már úgy emlegették, mint "az angol Petrarcát". A magyar reneszánsz irodalomban Balassinak jutott ez a szerep, ahogy ezt Rimay kanonizálta: "Műve célpontjául Júliát tette meg, kinek szépségétől, erkölcseinek édességétől és elméjének nagy díszétől megejtve, hozzá a rábeszélés különféle fajtáival szerelme viszonzásáért könyörög, hol kéréseket, hol fenyegetéseket, dicséreteket, hízelgéseket, hol meg példákat szapora és éles elmével mindenütt előhozva, úgy, hogy sem Catullus Lesbiája, sem Tibullus Neaerája, sem Propertius Cinthiája, sem magának Petrarcának Laurája, Scaliger Taumantiája, sem Béza tiszta lelkű Candidája, sem magának Secundusnak Juliája, sem a szerelemnek díszesebb és csinosabb édességeit nem szedhették, sem tüzesebb lángjait nem szedhették" (Rimay 1992, 48).

A két költő életrajzi párhuzamainak, illetve Sidney magyarországi kalandjainak bemutatását már alaposan kiaknázták a magyar és az angol kultúrtörténészek (lásd Gál 1969; Evans 1973; Gömöri 1990; Osborn 1972; Szőnyi 1980 és 1989; stb.). Kevés szó esett viszont összehasonlító megközelítésben úgynevezett petrarkizmusukról, vagyis költői teljesítményük ideológiai, műfaji és stilisztikai kereteiről. Jószerivel az egyetlen ilyen megjegyzés még Szerb Antaltól, 1934-ből származik, mely - bármely szellemes és éleslátásról tanúskodó is - éppenséggel hozzájárulhatott ahhoz, hogy a további esztétikai összehasonlításoktól eltántorítsa az értelmezőket: "Kultúra szempontjából Balassa kora legjobb költőivel egy nívón állt, de civilizáció szempontjából mi volt? Rablólovag, ’országúti úriember’, ahogy később az angolok a típusát nevezték, az országúton megtámadta és földre teperte egy mészáros özvegyét, aki a szomszéd városba igyekezett, és amikor járókelők jöttek, elfutott. Sidney és Spenser platonizmusához Sidney és Spenser magas élete kell, és egy magas civilizáció teljes fényében izzó udvar, ahol ilyen életek leélhetők - magyar erdők, magyar országutak vad lovasánál eléggé csodálatos és megrendítő, hogy mint álomkép és ideál élt benne, ha meg nem is valósulhatott, a nagy költészet, amelyben formára talál az Égi Szerelem" (Szerb 1982, 153).

A közelmúlt Sidney-szakirodalma számos olyan pontot vetett fel, amelyek radikálisan aláásták az angol költőről való hagyományos, Szerb Antal véleményében is tükröződő képet. Néhány tanulmány (Hager 1981; Marotti 1982; McCoy 1979) rámutatott a költő szerelmi lírájának és politikai ambícióinak szoros összefüggéseire, illetve a patrónusi rendszer szerepére Sidney önreprezentációjának alakulásában. Mások arra hívták fel a figyelmet, hogy a posztstrukturalista elméletek ’intertextualitás’-koncepciójának fényében új módon kellene megközelíteni az ’irodalmi hatás’ és a ’hagyomány’ jelenségeit. Amint Gary Waller megjegyezte: "eddig a 16. század angol petrarkizmusának kutatói a kulturális összefüggésekre úgy tekintettek, mint irodalmi ’hatás’, ’forrás’, ’allúzió’ kérdéseire. E fogalmakat egyre nehezebb problémamentesen alkalmazni, mert egyre nyilvánvalóbb, hogy az ’irodalmi’ és a ’kulturális’ szövegek egymástól elválaszthatatlanok" (1984, 69). Mindennek hatására a nyolcvanas évekre megformálódott Sidney-kép már sokkal kevésbé volt idealizált, mint a korábbi, és a magyar költővel való összevetés is realisztikusabbá válhatott. Különösen, hogy a magyar irodalomtörténet Balassi személyét mindig is úgy mutatta be, mint ahol a költői én egyéni és társadalmi ambíciók, s nemkülönben frusztrációk hálójában próbálja megmutatni magát. E vonatkozásban egyébként fontos lehet az a Clifford Geertz kulturális antropológiájára visszatekintő interpretációs irányzat, mely újhistorizmus néven vonult be az irodalomelméletbe (lásd Geertz 1973). Stephen Greenblatt Renaissance Self-Fashioning (Reneszánsz énformálás, 1980) című könyve először alkalmazta Geertz interpretatív kulturális antropológiáját irodalmi elemzés céljával, s éppen reneszánsz költőket vett új szempontú vizsgálat alá. Geertz szerint: "Nem létezik kultúrától független emberi természet, s kultúrán itt nem elsősorban konkrét viselkedési minták - szokások, hagyományok - értendők, sokkal inkább a viselkedést kormányzó ellenőrző rendszerek: tervek, előírások, szabályok, instrukciók..." Greenblatt ennek értelmében definiálja az énformálást, melyben az irodalom három egymással összefüggő módon funkcionál: (1) mint az adott szerző konkrét viselkedésének manifesztációja; (2) mint a viselkedést (is) formáló kódrendszer megtestesülése (e kódrendszer Greenblatt szerint a hatalmi manipulatív mechanizmus, mely meghatározza az énformálást); (3) s ugyanakkor mint reflexió erre a kódrendszerre (Greenblatt 1980, 4). Ha az interpretáció csak az első funkcióra koncentrál, akkor irodalmi biográfia lesz az eredménye. Ha a kódrendszer rekonstruálása a cél, akkor fennáll a veszély, hogy az irodalom egyszerűen beolvasztódik az ideológiai felépítménybe, mely per definitionem a társadalmi szabályokat és instrukciókat fejezi ki. Végül, ha a művet csak a valóságra reflektáló elkülönült rendszernek tekintjük, az eszmetörténet és az ’újkritika’ hibáját ismételjük: a kontextus háttérré degradálódik, a mű pedig vagy egy időtlen, egyetemes emberi esszencia, vagy egy önmagába zárt autonóm rendszer státuszát nyeri, s mindenképpen a társadalmi élettel ellentétes pólusra kerül. Az újhistorikus számára tehát a hagyományos megközelítések - akár elvonatkoztattak a szociológiai szempontoktól, akár érvényesítették azokat - hibásak voltak, mert különneműnek tekintették irodalom és élet minőségeit. Az intertextualitás ’felfedezése’ valóban kopernikuszi fordulatnak tekinthető az irodalomtudományban, melynek szemszögéből minden korábbi vizsgálat - imponáló eredményeik ellenére is - hibás premisszákon alapulónak bizonyul. Geertz tézisét elfogadva Greenblatt "kulturális poétikának" nevezi elemzési módszerét, s a fent említett mindhárom aspektust igyekszik feltárni.

Gondolatainak másik ihlető forrása Michel Foucault; elsősorban is a francia filozófus azon tézise, miszerint minden hatalom csak nyelvhasználaton, diskurzuson keresztül létezik, következésképpen minden szöveg hatalmi relációkat (is) kifejez. Ezt a tézist Greenblatt az énformálásra is alkalmazza: "Az énformálás mindig, bár nem kizárólagosan, nyelvileg történik" (Greenblatt 1980, 9). Ugyancsak kulcsfontosságú Greenblatt történelemszemléletében az a foucault-i tétel, hogy a történelem kutatásában fel kell ismerni és le kell küzdeni a jelent a múltba visszavetítő olyan tendenciákat, amelyek mintegy automatikusan folyamatos történetet konstruálnak. Foucault új korszakot nyitott azzal, hogy kérlelhetetlenül elutasította a régi típusú szellemtörténeti ’hatásvizsgálatokat’, s ehelyett a történelmi jelenségek magánvalóságát, másságát, differenciáltságát igyekezett felderíteni. További fontos tétele volt a jelenségek pluralitásának hangsúlyozása, tehát sohasem egy történetről beszélt, hanem történetek - egymással a legkülönbözőbb módokon összefonódó - sokaságáról. (Csak zárójelben jegyzem itt meg, hogy a köztudottan diszkontinuus régi magyar kultúra kutatásában különösen hasznosan alkalmazható lenne e teória.) Greenblatt tézisei a következőképpen tükrözik ezeket a meggondolásokat: Greenblatt nem hajlandó különbséget tenni szöveg és valóság/történelem között (intertextualitás). Számára nem létezik semmi olyan történés, amiről nem valamilyen szövegből szereznénk tudomást. A textualitás nemcsak antagonizmust tartalmaz, hanem azonosságot, kohéziót is, a másság is belül van, különben érthetetlen, felfoghatatlan lenne. Ezért mondhatja, hogy a hatalom önmagából termeli ki a szubverziót. Az énformálás fő aspektusai: a) Abszolút hatalomnak alávetés (Isten, szent könyv, intézmény). b) Egy fenyegető idegenséggel szembeni védekezés (eretnek, vadember, boszorkány, áruló, antikrisztus), mely lehet - i) kaotikus formátlanság (a rend hiánya); ii) hamis, negatív forma (a rend paródiája). c) Mindig egynél több autoritás és idegenség hat egy adott időszakban. d) Az énformálás autoritás és idegenség találkozásának fókuszában jön létre. Az ily módon formálódott személyiség mindig magában hordozza saját maga szubverziójának és elvesztésének jeleit is.

Bár e tanulmány keretei nem teszik lehetővé, hogy átfogó elemzést végezzek, felhasználva az említett angol tanulmányok módszertani eredményeit, a továbbiakban megkísérlek néhány szempontot adni Balassi és Sidney petrarkista szerelmi költészetének lehetséges összehasonlításához, arra téve tehát a hangsúlyt, hogy e költők miként írták újra a hagyományban előttük lévők szövegeit.

2. Marion Campbell mutatott rá, hogy a petrarkizmus egy fontos vonása a költői én fragmentálása, és ugyancsak ő tisztázta az eredeti petrarkizmus és annak Sidney-féle változatai közti különbségeket (1984). Gary Waller ehhez hozzátette (1984, i. h., de már korábban is: 1982), hogy Sidney szerelmi szonettjeinek genezise két kulturális kereszt-áramlat, a petrarkizmus és a protestantizmus eredőjében keresendő, hangsúlyozva, hogy "mindkettő olyan diskurzus, mely legfontosabb pontjain aláássa magát" (1984, 77). Vagyis az angol petrarkista költészet nem pusztán az itáliai Petrarca hatását, átvételét mutatja, hanem annak - a kulturális modell bonyolult összetevőinek eredményeként - sajátosan újraírt változatát. Kár is volna szót vesztegetnünk e triviálisnak tetsző figyelmeztetésre, ha nem tapasztalnánk még a mai irodalomtörténetben is a források és a hatások szinte kultikus tiszteletét, s hogy ez az angol irodalmárok között is így volt, mutatja a Campbell- és Waller-féle vélemények által kiváltott nagy vita, mely az újhistorizmus néven meggyökeresedett irodalomkritikai áramlat térnyeréséhez kapcsolódott. Ezen elmélet szerint, ismét csak Waller megfogalmazásában, "ahelyett, hogy koherens és egységes ideológiákat erőszakolnánk az irodalmi művek mögé, inkább ismerjük el, hogy sem az író, sem az olvasó nincs központi helyzetben [decentered], mindkettő átmeneti locus diskurzusok ellentmondásos és bizonytalan struktúráiban" (i. m., 81). Ez a felfogás célravezető módon felhívja figyelmünket a petrarkista költő helyzetének alapvető paradoxonára: vagyis hogy az értelem és a szenvedély (ratio & passio) egymás ellen hat. Az értelem dicséri a szeretett hölgyet és magasra értékeli erényeit, a szenvedély egyszerűen meg akarja kapni. Ám ha megkaphatná, immár nem lenne oka és értelme dicsérni őt, hiszen legfontosabb erénye nem más, mint elérhetetlensége, mely egyben a szerelmes költő önkínzásának katalizátora is. Ezt nevezem én petrarkista paradoxonnak. A költészet e helyzetben úgy (is) működik, mint valami biztonsági szelep, és feltehetőleg megalapozott az a gyanúnk, hogy az igazi petrarkista komolyan sosem gondolhatott az imádott hölgy teljes birtoklására. A vágy tárgyának fő funkciója az volt, hogy alkalmat adjon - s itt Coleridge definícióját idézhetjük a lírai kifejezésről - "az erős érzések gondosan szabályozott túlfolyatására" [carefully devised overflows of powerful feelings]. Az élet természetesen sok ellenpéldát produkált. Sokszor hallottuk Horváth Iván által is felidézni Jakobson Mi a költészet? című esszéjét, ahol Jakobson Mácha cseh költőről megemlékezve mutatja be, hogy egy író magánnaplójában könnyen élhet pornográf leírásokkal arról, akit lírai verseiben idealizált angyalnak mutat be. A példa jó arra, hogy emlékeztessen a különböző típusú diskurzusok sajátos együttélésére, s nem is kell csodálkoznunk, ha a reneszánszból is számos ilyen esettel találkozunk egészen Balassiig, akinek titkosírásos megjegyzése idealizált szíve hölgyéről jól ismert: "Ha az Isten karácsonyig éltet, azt gondolom, hogy nagy úr leszek, ha másképpen nem is, farkam után" (B?-M I, 369).

Visszatérve a petrarkista paradoxonra, úgy tűnik, hogy e lírai kifejezésmód "kiegyensúlyozott, de mégis feloldatlan morális feszültség rendszerévé vált" (Montgomery 1984, 46). És minden petrarkistának kihívást jelentett, hogy miként kezelje a paradoxonból rá háruló feszültséget. A mester, Petrarca zseniális megoldáshoz jutott: Laura halálával transzcendentalizálta szerelmét, ettől kezdve érzelmeit már nem veszélyeztette a beteljesülhető valóság. A Daloskönyv fikciós kerete biztosítja a visszatekintő nosztalgia lehetőségét: a hölgy halála után a költő érzelmei már könnyen emelkednek felül a testi szenvedély látóhatárán. E transzcendentalizáció az eszmék szintjén a valóságosból a költőibe, az esztétikaiba való átmenet síkján játszódik le, s Marion Campbell értelmezésében már Laura neve is emblematizálja ezt a folyamatot: "az élő lány babérrá (lauro) változik, mely a költői tehetség jutalma; vagy szellős lélegzetté (l’aura), mely a költői ihlet és inspiráció jelképe" (i. m., 89).

Arra az időre, mire az angol petrarkisták elkezdtek verselni, Petrarcának a fent leírt megoldása (a fragmentált ént állítsuk helyre az Isten ’örök könyvébe’ való beírás által) már elviselhetetlenül statikusnak tűnhetett. Csak egy kései angol petrarkistának - Edmund Spensernek - sikerült felemelő megoldást találnia az eszményítés és a földön járó szenvedélyek feszültsége között, de az ő szerelme kivételes volt: verseit ugyanis menyasszonyához írta, közvetlenül házasságuk előtt. Így a keresztény frigy megszentelte a földi szerelmet, és felemelte azt a platonikus eszmények világába. Figyelemre méltó, ahogy Spenser az antikvitás óta sokat használt toposzt - szerelmese az általa elért költői hírnév révén fog örökké élni - keresztény/neoplatonista elevációval ötvözi: választottja nevét a mennybe írja fel.

- híred élni fog,
ami porba hal, az csak földi lom,
szépséged a dalaimban lobog,
s dicső neved a mennybe fölirom.
S ott szerelmünk, bár minden sírba hull,
?-rökké él s örökké megujúl.
(Amoretti 75, Szabó Lőrinc fordítása: Spenser 1978)

Egyébként Szabó Lőrinc fordításában némileg elsikkad e keresztény-neoplatonista retorika, amely az angol eredetiben nyilvánvaló, ugyanis a költő nem egyszerűen a kedvese szépségét lobogtatja dalaiban, hanem erényeit:

you shall liue by fame:
my verse your vertues rare shall eternize,
and in the heuens wryte your glorious name.
Where whenas death shall all the world subdew,
our loue shall liue, and later life renew.
(Spenser 1970, 575)

Sidney nem volt ilyen szerencsés: imádottja férjnél volt, és a középkori trubadúrok távolról rajongó, szublimált szerelmi ideálja egyáltalán nem elégítette ki. Szerelmi versciklusán végig érzik az elveivel és önmagával folytatott küzdelem, melynek eredményeként bevallja: nem tud az érzéki vágyaktól szabadulni, s - igazán ettől lesz a ciklus ’reneszánsz’ - nem is akar. Követői a petrarkista szerelmi hagyomány útján még tovább mentek, és szélsőséges álláspontokra jutottak. Shakespeare megtapasztalta a végletes elundorodást, ahogy arról a 129. szonett tanúskodik:

A szellemet mocsokba tékozolni
Kéj [...]
Vad, állati és hazug szenvedély;
Mihelyt élvezted, már csömöre éget;
Észbontó inger, s mihelyt megkapod,
Észbontó undor, mint lenyelt csalétek.
(Szabó Lőrinc fordítása)

John Donne pedig eljutott az én végletes fragmentálásáig, meghasadva a kendőzetlen érzékiség lázadása (Songs and Sonnets) és a teljes önfeladást felvállaló devóció között (Holy Sonnets).

E paradigmában Sidney ciklusa, az Astrophel and Stella kiegyensúlyozatlannak és koherenciát nélkülözőnek tetszik, melyet mégis imponáló egységbe foglal Sidney mesteri retorikája. Az idők során a ciklusról a kritikusok a legszélsőségesebben ellentétes véleményeket fogalmazták meg, melyek vázlatos tipológiája a következőképpen állítható fel:

(1) A ciklusnak nincs művészi struktúrája, mert az közvetlenül és nyilvánvalóan önéletrajzi. A versek témája "tisztátalan meggyőzés", vagyis a csábítás szándékának retorizált kifejezése (Lanham 1972). - (2) Az Astrophel and Stella egy ügyesen álcázott moralitás. "Sidney szándéka az volt, hogy elkápráztasson bennünket Astrophel csillogó elmeélével, de közben tanító célzattal bemutassa, hogy miként fordulnak kétségbeesésbe annak a reménykedő vágyai, akinek értelme [reason] meghódol akarata [will] előtt" (Roche 1982, 140). - (3) Két hangot hallunk, két Astrophelt. Az egyik a szenvedő szerelmes, a másik egy bonyolult szójátékkal megpróbálja áthidalni a szakadékot imádat és vágy között (Montgomery 1984, 49). Astrophel és Stella mindketten szubverzív személyek, egyrészről követik a petrarkista hagyományokat, másrészről alá is ássák az ott kijelölt szerepeket, míg végül Astrophel rájön: a két ellentétes világ, imádat és vágy összeilleszthetetlen. - (4) Sidney költészete egyaránt petrarkista és udvari. "A versek mögötti ’stabil Sidney’ keresésénél gyümölcsözőbbnek tűnik annak nyomon követése, ahogy a versek áthatolnak különböző, egymást átfedő és egymásnak ellentmondó diskurzusokon" (Waller 1984, 79). - (5) Bármennyire is a vágy dominál Sidney verseiben, ennek lényege mégiscsak az, hogy a férfit versírásra ihleti. Katona Gábor (1995, 9) hangsúlyozza ugyan, hogy Laurával ellentétben Stellának nem kell meghalnia, így elválásuk után (kapcsolatuknak köszönhetően) mindketten az önismeret egy magasabb szintjén élhetnek majd, cikke befejezéseként mégis a 90. szonettet idézi, melynek utolsó szava ’írni’: "And love doth hold my hand, and makes me write".

Bármelyik érvelést követjük is, az nyilvánvaló, hogy a petrarkista paradoxon feloldásának biztonsági szelepe az írás, és Sidney verseiben a versírás tevékenysége az, ami a vágyat magát transzcendentalizálja.

and now employ the remnant of my wit,
To make my selfe beleeve, that all is well,
While with a feeling skill I paint my hell.
(AS 2)
[most ép eszem morzsái hadd segítsenek,
Hogy elhiggyem magamnak: minden úgy jó,
Ahogy jó érzékkel magam festem le poklomat.]
Ezt Balassinál is tapasztalhatjuk, de nem tekinthetünk el attól a ténytől, hogy Sidney - újító és úttörő volta ellenére is - sokkal inkább otthon volt az európai irodalmi konvenciókban, tehát inkább megengedhette magának a petrarkista hagyománytól való távolságtartást. Mikor a versírásra reflektál, vissza-visszatérő motívuma a hagyományos klisékkel való küzdelme, melyekkel vagy azt állítja szembe, hogy ő egyszerűen, a szívéből ír, vagy azt, hogy szerelmese biztatja erre: Loving in truth, and faine in verse my love to show,
That the deare She might take some pleasure of my paine:
[...]
Biting my trewand pen, beating my selfe for spite,
"Foole", said my Muse to me, "looke in thy heart and write".
(AS 1)
Szerelmem versbe úgy szeretném önteni,
fájdalmam néki így örömet ad talán,
[...]
tétlen tollam rágom csak, és töröm fejem,
bolond, szólt Múzsám, a forrás szived legyen.
(Képes Júlia fordítása)

Egy ehhez igen hasonló concettóra lelünk Balassi versében, a poétikai és ikonográfiai szempontból is nagy jelentőségű Dobó Jakab éneke ellen szerzett énekben:

Ezt írván, Julia kérdé, hogy mit írnék?
Szerelem szép képét írom, néki mondék.
Monda: Hát éngem írj! S reám mosolyodék.
(Negyvenhatodik, 7. vsz.)

Az Astrophel & Stella hatodik szonettje igen szellemes katalógusa a Sidney korában rendelkezésre álló költői diskurzusoknak és stílusoknak:

Some lovers speake when they their Muses entertaine,
Of hopes begot by feare, of wot not what desires:
[...]
Some one his song in Jove, and Jove’s strange tales attires,
Broaded with buls, and swans, powdred with golden raine:
Another humbler wit to shepheard’s pipe retires,
Yet hiding royall bloud full oft in rural vaine...
A vers végkifejlete megint csak a Sidney-féle természetes versírást propagálja: I can speake what I feele, and feele as much as they,
But thinke that all the Map of my state I display,
When trembling voice brings forth that I do Stella love.
(AS 6)
[Némely szeretők, Múzsájuk kedvét keresve, félsztől
Nemzett reményről, s ki tudja még miféle vágyakról szólnak
[...]
Némelyek Juppiter palástját húzzák versükre, hímezve
Bikával, hattyúval, arany esővel permetezve:
Mások, a szerények, pásztorsíppal fuvoláznak,
Királyi vért a rusztikus vénába rejtve...
[...]
Mit érzek, én is elmondhatom, s érzek annyit, mint ők
Mindahányan, míg érzelmeim mappáját kitárom,
S remegő hangon elrebegem: hogy Stellát tényleg szeretem.]
A tizenötödik szonett variáció ugyanerre a témára, s virtuózan reflektál a ’Petrarca újraírása’ kihívásra. Ferencz Győző jóvoltából magyarul is olvasható: Ti, kik csörgedező csermelyt kerestek,
amely a Parnasszus hegyén fakad,
s ha ott nő, a fonnyadt virágokat
sem vagytok versekbe préselni restek;
ti, kik szótárral írjátok a verset,
s a sorvégre a rím lármázva csap,
mitől hajdan Petrarca sírt, ti csak
honi mód nyafogjátok a keservet;
ti rossz úton jártok, a sok segély
elárulja, az érzelem sekély,
s így végre, leleplezi a lopást.
De szerelmed, műved és nevedet
ha tényleg a hír kebelén neveled:
nézd Stellát, s aztán kezdd az alkotást.
(Klasszikus angol költők, 293)

Az a zsenialitás, amivel úgy lép túl a hagyományon, hogy közben tökéletes eleganciával maga is gyakorolja, azt látszik bizonyítani, hogy Sidney versei és ciklusa ellenáll minden egyértelmű, egységes, egyhangú magyarázatra irányuló törekvésnek, talán még erősebben, mint amint azt egyébként bármely irodalmi műalkotástól elvárhatnánk. Diskurzusok dinamikus egybejátszása, a közönség-reakció kiszámított retorikai működtetése (bizonyos szociokulturális rituálékhoz való alkalmazkodással) a Sidney-költészet leglényegibb tulajdonságainak tűnnek. Ez emeli ki őt a Petrarca-imitátorok tömegéből, s ez bizonyítja, hogy sikeresen írta újra "a szegény olasz" rég elhalt szavait (a 15. szonett eredetiben: "poore Petrarch’s long deceased woes"). Balassi szerelmi lírája érdekes párhuzamokat mutat Sidney-ével. A dolgozat hátralévő részében ezekre a párhuzamokra fogok koncentrálni, egyaránt figyelembe véve a hasonlóságokat és azokat az egyéni sajátosságokat, amelyek egy európai hagyomány egységében a változatosságot és a sokszínűséget tanúsítják.

3. Balassi - maga is ígéretes fiatal arisztokrata - huszonnégy éves volt, mikor megismerkedett Losonczi Annával, és egymásba szerettek. A hölgy férjezett volt (akárcsak Sidney imádottja, Stella), néhány évvel idősebb a költőnél, de mindez nem akadályozta a szerelmi viszony kiteljesedését. Itt, a petrarkista paradoxon feloldhatósága szempontjából fontossá válik az életrajzi különbség Sidney és Balassi között, hiszen az angol költő legnagyobb sikerét mindössze egy frivolan adott csók jelentette, és míg az Astrophel and Stella ciklus alaphangja mindvégig a reménytelen testi vággyal való birkózás, addig Balassi szerelmi ciklusának első része éppen a sikeres, hódító szerelmest mutatja, ami természetesen radikálisan eltér a Petrarca által kreált fikciós alaphelyzettől is. Balassi húsz-egynéhány énekben ünnepelte szerelmi sikereit, s az irodalomtörténészek véleménye szerint ezzel megszületett a magas regiszterű magyar szerelmi líra, egyaránt betöltve ezzel a trubadúr- és a petrarkista költészet eddig hiányzó funkcióját (Horváth 1970, 1976, 1982; lásd még Bán 1973; Eckhardt 1972a; Klaniczay 1960; Komlovszki 1992; Pirnát 1996; Varjas 1976). Költői tanoncsága idején divatos külföldi mintákat próbált imitálni (olasz ’padovana’-t és Regnart verseit), és talán valamiféle magyar mintákat is követett, bár ennek súlyáról évtizedes vita folyik a Balassi-kutatók között (Horváth 1982, 1987-88; Kőszeghy 1987-88, 1989; Pirnát 1996). Már legkorábbi verseiben is érezhető azonban a tanult mintákon átütő természetes érzelem, bár ez valószínűleg nem olyan tudatos újraírás eredménye, mint Sidney esetében. Az ötödik énekben Anna a Sidney múzsájához hasonló, megértő-ironikus pózban mutatkozik:

Dicsértessék jótétéért,
megbocsátott én fejemnek,
Megcsókolván és ezt mondván:
miért mondasz kegyetlennek?
(?-tödik, 7. vsz.)

A kezdeti szenvedélyes versfaragást követően egyre tudatosabban nyúlt a rendelkezésére álló formák felé, s akárcsak Sidney Angliában, olyan külföldi mintákat adaptált, amelyeket előtte senki sem gyakorolt Magyarországon. Döntő jelentőségűnek bizonyult, hogy 1583-ban megismerkedett a Poetae tres elegantissimi című, egy évvel korábban, Párizsban kiadott kötettel, amely Marullus, Angerianus és Janus Secundus neolatin verseit tartalmazta. A neolatin költők intertextuális bekapcsolásával Balassi - tudatosan vagy ösztönösen, ez eldönthetetlen - a klasszikus, antikizáló és a petrarkista hagyomány egymásba vetítését is választotta. (Egyébként ugyanez figyelhető meg Sidney költői programjában.) Ettől a pillanattól kezdve költészete sokkal bonyolultabbá vált, mely mögött a versbeli én szerepjátékai álltak. Tudatosan rejtette el magát enigmákban és mitológiai-allegorizáló szcenáriókban; egynémely invenciói tisztán mutatják, hogy pontosan számba vette a befogadói reakciókat is, például mikor Anna-Júlia dicséretét a Venus-Cupido mitológiába fonva heraldikai-emblematikus keretben küldi el a címzettnek:

Ez amaz Julia, kinek ábrázatja,
mint címer egy pecsétbe,
Szívedben felmetszve, kiben magát nézze,
ha képét tükerébe
Ő látni akarja, mert ott szebben látja,
minémő színe, képe.
(Harminchetedik, 9. vsz.)

A fenti idézet már a Júlia-ciklus idejéből származik, melyben eluralkodik a tipikus petrarkista fikció: a hölgy elérhetetlensége, megközelíthetetlensége, melynek feloldására szolgálna az Eckhardt Sándor (1972 [1913], 216), majd Horváth Iván (1982, passim) által leírt dicséret-vád-szánalomkeltés-mechanizmus. Mint tudjuk, a biográfiai háttér ekkor nagyon is összevág a lírai fikcióval: válása után feléledt érdeklődése Anna iránt; a hölgy már nem annyira fiatalsága, inkább az özvegységében megörökölt vagyona okán lehetett vonzó a költő számára. Az ostromlott azonban átláthatott Balassi szándékán, mert ezúttal nem méltatta érzelmeit viszonzásra, s ezzel Balassi egyszerre a petrarkista költő jól bevált helyzetében találta magát: azt kellett elhitetnie, hogy szenvedélyes, ám reménytelen szerető, mert a választott hölgy nem fogadja el udvarlását és nem viszonozza érzelmeit. Balassi, Janus Secundus nyomán, költői nevet adott szerelmének, és Júliának, ’ragyogó’-nak nevezte el, saját magának pedig fanyar öniróniával a Credulus nevet adta. Ez az invenció megközelíti Sidney választását, aki az angol petrarkisták közül egyetlenként nem konvencionális vagy antikos nevet adott szerelmének, hanem Stellának, vagyis ’csillag’-nak keresztelte, magát pedig Astrophelnek, ’csillag-szerető’-nek. 1589-re a költő reményei füstbe mentek: Anna egy másik, jóval fiatalabb és jóval gazdagabb főúrnak nyújtotta kezét, a szerelmes poéta szerencsecsillaga minden vonatkozásban lehanyatlott. Anyagi helyzete a csőd szélén, politikailag ellehetetlenült, s végül érzelmeit is visszautasították, méghozzá igen megalázó módon maradt alul a szerelmi versengésben. Kibujdosott Lengyelországba, maga választotta száműzetésbe, de mielőtt elment, felvázolta egy nagyszerű versgyűjtemény tervét, amely valamennyi addig írt versét tartalmazta volna, gondos elrendezésben, a Júlia-ciklust helyezve fókuszába.

Mint tudjuk, eredeti terve nem maradt fenn, csak torzított, tizenhetedik századi formában, a Balassa-kódexben. A kódex filológiai-textológiai problémái szinte csak Shakespeare szonettjeinek nehézségeihez hasonlíthatók, azonban a másoló megjegyzéseivel már ez az anyag is elég alapot nyújt, hogy Balassi petrarkizmusát felbecsüljük. Ehhez további támpontot nyújt Rimay előszava, melyet Balassi verseinek kiadása elé szánt, s melyből nemcsak a direkt Petrarca-Balassi-összehasonlítás érdekes, de az a genealógia is, ahogy Rimay végigveszi a szerelmi költészet nagyjait "az első, a közép s az utolsó időbeli elmék" között, pontosan érzékelve az ’újraírás’ mechanizmusát, melyet a "ha csak Ausoniusról, Dantesről, Petrarcháról, Bocatiusról, Eneas Silviusról szállítjuk ennek ez munkának successióját és származatját is Sanazariusra, Auratusra, Macrinusra, Vezeliusra, Corderiusra, Moneriusra [stb.]" (Rimay 1992, 52, kiemelés tőlem) gondolatmenet érzékeltet.

A szakirodalom Balassi petrarkista lírájában a következő elemeket szokta elkülöníteni: önálló poétikai invenció, bonyolult mitológiai keret az irodalmi minták nyomán, valamint a nyers magyar valóságból fakadó primér élmények átültetése. Ám ezeken az általánosságokon túl alig találunk egyetértést az irodalomtörténészek között Balassi valódi intencióit illetően, de arról sem, hogy mi volt pontos terve a versgyűjteménnyel. Az már szinte biztosan kizárható, hogy a kötet kronologikus felépítést követett volna, s az sem valószínű, hogy a rendezőelv nem lett volna több, mint a humanisták varietas doktrínája. Ellenkezőleg, úgy tűnik, hogy a tudatosan szerkesztett ciklusok közül legalább kettőben szerepet szánt a 33-as számnak. E momentumokra hagyatkozva az interpretációk historiográfiáját három fázisra oszthatjuk:

(1) Feltételezték, hogy - mint az Astrophel and Stella - Balassi kötete is fikcionalizált önéletrajz, melyben a kronológiát egy belső, pszichológiai logika felülírja (Varjas 1976; Nemeskürty 1978). - (2) A ciklus több, mint egy lírai önéletrajz, mert filozófiai és vallásos tartalmak kifejezésére is aspirál, melyre számszimbolikával utal. Gerézdi sejtése nyomán (Gerézdi-Klaniczay 1964) Horváth Iván dolgozta ki e koncepciót, amely szerint az eszményi Balassi-kötet 3-33 verset tartalmazott volna, s az egészet a "Három Hymnus a Legszentebb Szentháromsághoz" éppen 99 sort tartalmazó ciklusa vezette volna be, valahogy Dante Commediáját imitálva (lásd Horváth 1970, 1976, 1982). - (3) Miután a teória már a közoktatás szintjére is lehatolt, az elmélet szerzője most - miként az előző elméletben, ismét csak Gerézdi sejtése nyomán - impozáns visszavételt javasolt (Horváth 1994, 1997), megtagadva az eszményi Balassi-kötet koncepcióját, sokkal valószínűbbnek tételezve, hogy a koncepció, ha volt is ilyen, már a költő tevékenysége során megbicsaklott, hiszen kibujdosása előtt nem tudta megvalósítani tervét, a későbbiekben pedig már nem érezhette időszerűnek azt. Új élethelyzetekkel és poétikai kihívásokkal találkozva jelentőségteljesebbnek találhatta az eredeti koncepció rejtett, zárványszerű fenntartását, semmint annak kristálytiszta, mesterségesen konstruált megmutatását. E rejtőzködő szimbolizmust Horváth új koncepciójában már nem Dantéhoz, sokkal inkább Petrarca Daloskönyvéhez méri, így eljut arra a pontra, hogy míg korábban a ’Balassi az első trubadúr’ modellt részesítette előnyben, s Balassi petrarkizmusáról meglehetősen szkeptikusan nyilatkozott, most maga szolgáltat új - s nyomós - érveket ahhoz, hogy a költő végre teljes joggal megkaphassa ’az első magyar petrarkista’ címet.

?-sszevetve a fenti koncepciókat, a lírai önéletrajz-modell tűnik a legrealisztikusabbnak, s nem áll ellentétben az én fragmentációjáról szóló modern elméletekkel, melyet a petrarkista költők esetében a már említett paradoxon feloldására irányuló kísérletek szemléltetnek. Ha összevetjük Sidney és Balassi versgyűjteményeit, azt látjuk, hogy a magyar költő fikciós kerete talán összetettebb, hosszabb időtartamot fog át, s az önéletrajzi dokumentatív mag is változatosabb, mint Sidney esetében, hiszen itt több személyhez fűződő, hosszabb-rövidebb időtartamú kapcsolat alkotja a narratív keret alapszövetét. Balassi gyűjteményében az első vers egy ’aenigma’, melyben a költő szerelmét (és természetesen az olvasót is) a ciklus dramatis personae szereplőinek azonosítására biztatja. Ez az átlátszó ködösítés kettős célt szolgál: nyilvánvalóan jól bevált retorikai figura, de a mikroszociológiai kontextusról sem szabad elfeledkeznünk, vagyis hogy a szereplők valóságos személyek voltak, egy zárt világ, a hatalmi elit és a patrónusi rendszer fontos figurái. A második és a harmadik vers gyűrűk küldéséről szól, de a ’játszó személyek’ száma nem kettő - ahogy azt várhatnánk -, hanem három. A költő későbbi felesége, Krisztina küldi az első gyűrűt a férfinak, aki válaszul szeretőjének, Annának küld ajándékot. Szeretné feleségül venni, ami persze lehetetlen. A gyűjtemény első ciklusa kettejük kapcsolatát, szélsőséges érzelmektől, féltékenységtől, reménytől és frusztráló csalódástól fűtött szerelmi harcát állítja fókuszába, melynek végén mégiscsak Krisztinát veszi el (miután más hölgyekkel, Bebek Judittal és Morgai Katával is próbálkozott). A ciklus istenes versekkel zárul: a 32. versben egy az Úrtól áldást kérő lengyel ének parafrázisát adja, s itt a többes szám (bár az eredetiben is így van) a házasulandó pár kettősére is vonatkozhat; a záró, 33.-ban pedig megbánja "ifjúságának vétkét", ám az utolsó strófa megint csak ellentétbe kerül az olvasó várakozásával, hiszen a felvezetés szerint "Kiben bűne bocsánatáért könyörgett akkor, hogy házasodni szándékozott", ám a vers végkifejlete nem a házasság révébe való beevezés akár felszabadult, akár belenyugvó derűjéről szól, hanem úgy tűnik, már a házasság tisztító intézményéhez fűzött reményeinek eloszlása után keletkezett:

Éneklém ezeket megkeseredett szívvel,
Várván Úr kegyelmét fejemre szent lelkével,
Té-tova bujdosván, bűnömön bánkódván,
tusakodván ördöggel.
(15. vsz.)

Aligha jöhet itt tehát számításba a petrarkista paradoxon Edmund Spenser által feltalált megoldása: a platonista filozófiai keretben megvalósított szent, keresztény egyesülés, mely legalizálja a testi kapcsolatot is.

A második ciklusból értesülünk Balassi házasságának kudarcáról, illetve arról, hogy a régi szerető, Anna közben megözvegyült. A költő újra reménykedik, s e kétségbeeséssel ötvözött vágyakozás ihleti a cikluson belüli kisciklus, a Júlia-Credulus-románc megalkotására. Ez az a rész, ahol a legtöbb hasonlóságot látjuk Balassi és Sidney költészete között: a témák és a motívumok szinte azonosak, és az a hatásmechanizmus is, ahogy a mitológiai apparátus, a Cupidóval való folyamatos vitatkozás és egyezkedés, illetve a dicséret, a vád és a szánalomkeltés gondosan elegyített adagolása ellenére a szerelmes ostroma sikertelen marad. Az udvarló költő minden kínon és gyötrelmen átmegy, frusztrációját időnként más nőkön való hódítással enyhítve (remedia amoris-motívumok, vö. az Astrophel & Stella 88., 91., 97., 106. számú verseivel). Végül örökre le kell mondania Júliáról (az asszony ismét férjhez megy), ekkor határozza el, hogy kibujdosik, és az ismert szép elégiában búcsút mond hazájának. Balassi megoldási kísérlete a petrarkista paradoxonra igen hasonló a Sidney-éhez: képtelen feloldani azt, mint ahogy transzcendentalizálni sem tudja. A megmaradó megoldási lehetőség: egy drámai feszültségű struktúrában felmutatni a költői én fragmentációját és ellentmondásait. Egy ehhez kapcsolódó mechanizmus a férfiasság transzponálása a vitézi síkra, melyet jól tükröznek Balassi úgynevezett ’vitézi énekei’ vagy Sidney-nél a 30. szonett politikai referenciái (Báthori István lengyel királyságát és a török háborúk kérdését taglalja) és a 41. szonett lovagi torna jelenete.

A második koncepció Balassi lírai teljesítményét a poeta doctus szűrőjén keresztül szemléli. Strukturális érvek támogatni látszanak azt a feltevést, hogy Balassi fantáziáját megmozgatta a hármas szám és annak kombinációi, illetve azt is mondhatnánk, hogy a számszimbolika általában, hiszen könnyűszerrel érvelhetnénk a tízes (Celia-ciklus), a nyolcas (Nyolc ifjú legény...) vagy a hetes szám (Az hét planétákhoz hasonlítja Juliát) misztikus jelentősége mellett is. Visszatérve a hármasra, valóban, a metrika szintjétől (a Balassi-versszak szótagszáma és rímei) a stanzaszerkezeten át a saját kezű versfüzér versszervező elvéig, illetve az első két ciklusból láthatóan egészen a kötetkompozíciós vízióig fellelhető a hármas rendszerek kitüntetett szerepe. Rendkívül inspiráló volt Horváth Ivánnak az a feltevése, hogy a Hymni tres ad S.S. Trinitatem ciklus (egyébként 99 soros) szövegében fellelhető a rejtett magyarázat Balassi magas filozófiai céljait illetően is:

De ha megmentesz, ez jók következnek:
Egyik ez, hogy mindholtomig dicsérlek,
Másik meg ez, hogy azok is megtérnek,
Kik segedelmedről kétségben estek.
Horváth szerint a "mindholtomig dicsérlek" kifejezés nem szó szerint, a költő verselési tevékenységére értendő, hanem arra a számmisztikai struktúrára, amely még a nem ájtatos, akár frivol szerelmes versekben is s szintúgy a kötetkompozícióban emlékművet állít a teremtő kozmikus művének: "A szövegek alaposabb elemzése nyomán megértettük a költő vallási életének 1587-88 telén lezajlott mély fordulatát (éppen krisztusi korú, 33 esztendős volt ekkor), megértettük nagy elhatározását: hogy egész életművét az Isten szolgálatába állítja. Ekkor fogant meg benne kötetterve..." (Horváth 1994, 47). Ehhez még azt tehetjük hozzá, nem lényegi megfigyelésként, hogy a "mindholtomig dicsérlek" kifejezés az első Hymnusnak éppen a harmincadik sorában van. ?-sszefoglalóan elmondhatjuk, hogy ez a teória a poeta doctus-elv alapján a vallásos és a világi költészet összefonódottságát hangsúlyozza, a kettő egybekapcsolódását egy komplex, többfunkciós költészetben.

Anélkül, hogy állást kívánnék most foglalni a két értelmezési hagyomány között, inkább arra emlékeztetnék, hogy az újabb Sidney-kritika is egyre inkább akként mutatja be a költőt, mint akinek művészetében a vallásos és az udvari-világias líra szoros egységet alkot. E reneszánsz költészet egyenrangúan fontos alkotóelemei a politikai ambíció, az individualista énformálás, a vallásos áhítat, a humanista retorika, de még a merkantilizmus is: a Balassinál megfigyelt Istennel való alkudozás ("Mert ha elveszek is, Uram, mi hasznod? / Aval ugyan nem öregbül hatalmod...", Az Szentháromságnak első személye..., 7. vsz.) bőven előfordul Sidney-nél is. S ezek az alkotóelemek valójában mind különálló, de egymással a legkomplikáltabb módon összeműködő nyelvi diskurzusokban jelennek meg, ahogy a modern elmélet ’intertextualitás’ terminusát Gary Waller körülírja: "egy ’irodalmi’ szöveg mindig a végtelenségig átszövött szöveg" (1984, 79).

A poeta doctus-motívumhoz kapcsolódna a két költő filozófiai nézeteinek szemléje is. A források és a hatások vonatkozásában mindkettő esetében megint csak jól kiaknázott terepen mozgunk: akár Sidney, akár Balassi platonizmusa sok vizsgálatot és tudós megjegyzést ihletett. Kevesebb figyelmet fordítottak az irodalomtörténészek eddig arra az aspektusra, hogy mi a funkciója e platonizmusnak egyrészt a költői egészen belül, s hogy másrészt miként viszonyul a filozófiai réteg a poétikaihoz illetve az ideológiaihoz. Mindkét esetben megfigyelhetjük a platonista filozófia figurációteremtő erejét, hiszen nagy kérdés, hogy a lélek mint a test követe (alkalmanként vice versa) képek valóban transzcendentálisan értendők, vagy - mint az angol metafizikus költők esetében is - inkább arról van szó, hogy a filozófiai toposz - a gondolati koncepció nélkül is - a metafora, a képes beszéd kiváló alapjának bizonyul. Balassi ’platonista’ versére, a Júliához hasonlított planétákra

Jó és nagy szép voltát áldott Juliának
ha ki tudni akarod,
Égi planétáknak gondold ő mivoltát,
s azonnal megtudhatod...
(?-tvenharmadik, 8. vsz.)

szinte rímel Sidney szonettje:

Stella, the onely Planet of my light,
Light of my life, and life of my desire,
Chiefe good, whereto my hope doth only aspire...
(AS 68)
[Stella, a fényes, egyetlen planéta
életem fénye s vágyam élete,
A legfőbb jó, melyet reményem vágyna...]
De ugyanúgy megtaláljuk az elvontabb platonista koncepciókat, például a szépség és a jóság azonosítását is Sidney-nél: Who will in fairest booke of Nature know,
How Vertue may best lodg’d in beautie be,
Let him but learne of Love to reade in thee,
Stella, those faire lines, which true goodnesse show.
(AS 71)
[Az, ki a Természet szép könyvéből kitanulja,
hogy az Erény legjobban a szépben lakozik,
hadd tanulja a szerelmet tégedet olvasva,
Stella, kinek szépsége erényed mind mutatja.]
Illetve ennek finom szubverzióját Balassinál: Úr Isten, hogy lehet az kegyetlenségnek
ilyen nagy szépség fészke?
Ha az mennybéliek olyan kegyelmesek,
térj te is kegyelemre!
Angyali orcádot mert te megalázod,
ha űzsz számkivetésre.
(?-tvenhetedik, 10. vsz.)

Ami platonizmus és ideológia viszonyára vonatkozik, azt leginkább a protestáns platonizmus terminussal írhatjuk körül - igen termékeny kutatási terület lenne mindkét költő esetében, különös tekintettel zsoltárfordításaikra. Ezt éppúgy, mint a prózai traktátusaikból kivesézhető poétikai elméletük összevetését, más alkalomra kell hagynunk, de talán az eddigiek is sejtetik egy némileg új rendszerű komparatív megközelítés gyümölcsöző voltát, mely további érveket szolgáltathat Horváth Iván számos megfigyelésének, de kapcsolódik ahhoz a programhoz is, amelyet Kőszeghy Péter vetett fel: "Ha tipologizálni akarjuk Balassi költészetét, nézetem szerint a legkézenfekvőbb megoldás, hogy körülnézünk a 15-16. századi Európában: volt-e ilyen, valóban markánsan lovagi típusú, de már az inventio poetica (= fikció) humanista vívmányát ismerő, a petrarkista tematika sémáiból építkező, jobbadán dallamhoz kötött költészet másutt is. Úgy vélem, volt, s ez nem más, mint a nemzeti nyelvű, petrarkista dalköltészet, amely leginkább a 16. század elejétől virágzik Európa-szerte" (1987-1988, 337). Sidney költészete (is) kiválóan beleillik Kőszeghy tipológiájába, még annyiban is, hogy a korabeli Anglia - akárcsak Magyarország - korántsem állt az európai fejlődés élvonalában, bizonyos fokig periférikus terület az, ahol még igen erős a középkorias, lovagi retorika, nemcsak a költészetben, de az udvari tornákon is, melyeken Sidney rendszeresen részt vett. S az sem mellőzendő, hogy Angliában, bármennyire divatos is volt a szonettírási hagyomány, a szerelmes vers legalább annyira énekelt is maradt. Sidney maga is dalokkal keverte szonettciklusát (a nótajelzései is fennmaradtak), emellett pedig jól ismert az a meglehetősen nagy tömegű, populáris szerelmi dalköltészet, amely a híres angol madrigálszerzőket is megihlette.

4. Látjuk tehát a hasonlóságokat, de látnunk kell a különbségeket is. Az Európa ellentétes peremvidékein működő, két petrarkista költő művészetének hasonlóságai után vessünk egy pillantást az eltérésekre, azokra a sajátosságokra, ahogyan mással összetéveszthetetlen módon írták újra Petrarca ideológiáját saját világuk diskurzusrendszerében.

Vessünk számot Szerb Antal megjegyzésével a civilizáció és a kultúra közötti különbségekről! Eszerint a közös ideál és az egybefogó poétikai hagyomány közös platformra hozza Balassit és Sidney-t, a szociológiai és a politikai különbségek viszont megmagyarázzák a létrehozott költői művek különbségeit. Ám van egy olyan közös esztétikai alap is, amiről éppen ellenkező irányba indult el az angol és a magyar verselő: ez pedig a petrarkista kliséktől való tudatos elszakadás, vagy hogy még pontosabbak legyünk, a petrarkista örökség igen sajátságos, egyéni kezelése.

Ha most erre koncentrálunk, vagyis Petrarca újraírásának egyéni sajátosságaira, Sidney és Balassi egymással ellentétes pólusra kerül. Sidney a petrarkizmussal annak legérettebb formájában ismerkedett meg, s bár ő írta az első petrarkista szerelmi ciklust angolul (de nem az első petrarkista szerelmes verset, mely már a megelőző generáció tollán, az 1540-es években elkészült), oly gyorsan magáévá tette a hagyományt, hogy azzal egy időben már el is tudott szakadni tőle. Költészetének ezért egyik legjellemzőbb vonása az irónia, amivel az egyébként komolyan vett petrarkizmushoz visszacsatol. Számos, tökéletesen petrarkista módon díszített versben élcelődik a petrarkisták költői módszerein, s ezzel szembeállítja a saját maga egyszerű, szókimondó verselését (ami persze szintúgy csak retorikai fogás). Költészetét a mai napig is frissen tartó, elidegenítő iróniáját az alábbi képekkel illusztrálhatjuk:

So while thy beautie draws the heart to love,
As fast thy Vertue bends that love to good:
`But ah’, Desire still cries, ’give me some food’.
(AS 90)
[S míg szépséged a szívet szerelemre hajtja,
Mint a böjt, Erényed a szerelmet megjobbítja;
Ám a Vágy felkiált: "most enni adjatok nekem..."]
Inventio poeticája néha már a manierista extravagancia területére téved: I on my horse, and Love on me, doth trie
Our horsemanships, while by strange worke I prove
A horseman to my horse, a horse to Love;
And now man’s wrongs in me, poor beast, descrie.
(AS 49)
[Én lovamat, s a Szerelem engem nyergel,
S így leszek én lovam lovasa s - bármily furcsa -
A szerelemnek pedig engedelmes, jó hátasa.
Hát - szegény párák -, valóban szép is e látvány!]
Balassi viszonya forrásaihoz ennél komolyabb, s talán naivabb is volt. Mindent megtett, hogy pontosan kövesse mintáit, akiknek magas költészetét a kultiválatlan magyar talajban meg kívánta honosítani, ám saját, természetes ihlete mégis visszavezette az irodalmi levegőjű dikciótól egy frissebb, egyszerűbb stílushoz, amely legalább annyira kapcsolódott a középkori májusénekekhez, mint a reneszánsz concetti világához. Ez világ sem kell már nékem
Nálad nélkül, szép szerelmem,
Ki állasz most énmellettem,
Egészséggel, édes lelkem!
[...]
Én drágalátos palotám,
Jó illatú, piros rózsám,
Gyönyörű szép kis violám,
Élj sokáig, szép Juliám!
(Harminckilencedik, 1-3. vsz.)

De amikor befejezi a verset, a zárókép már akármely petrarkista ikonográfiába s akármelyik Sidney-versbe gond nélkül illenék:

Júliámra hogy találék,
?-römemben így köszenék,
Térdet-fejet néki hajték,
Kin ő csak elmosolyodék.
Nincs mit csodálkozni azon, hogy Balassi petrarkizmusa különbözik is a Sidney-étől. Az angol lovag már túllépett a tradíción és visszanézett rá, néha jóindulatú, néha frusztrált iróniával; Balassi költészetében inkább még a populáris regiszter hangját érezzük erősnek, mely sosem engedi az erudíciót teljesen ránőni az érzelmi inspirációra.

5. Bár azt gondolom, hogy Balassi és Sidney költészetének párhuzamos vizsgálata többet jelent, mint esetleges egymás mellé helyezést, azt nem állítanám, hogy majdnem ugyanilyen inspiráló összehasonlító vizsgálatot ne lehetne végezni szinte valamennyi európai petrarkista és Balassi között, beleértve Balassi mintáit, a neolatin lírikusokat is. Inkább komparatistának, mint filológusnak vallom magam, de az összehasonlítást korántsem azért javasoltam, hogy erőszakolt kapcsolatokat, netán végső kulcsnak vélhető megoldásokat állítsak fel két kortárs költő viszonylatában. Éppen az ellen tiltakozom, hogy az (európai) irodalmat úgy tekintsük, mint vándormotívumok labirintusát, melynek belső erecskéiben az aranymosó filológusok szitáin könnyűszerrel akadnak fenn a fémrögök. Ehelyett azt javasolnám, hogy vizsgálatunk tárgyaihoz, az irodalmi művekhez olyan várakozással nyúljunk, mint amelyek mind - önmagukban - valamiféle projektet kívánnak megvalósítani, és ezt a projektet nekünk, az olvasónak ajánlják fel. Mivel a projekt mindig kódolva, netán sifrírozva van, akárcsak Balassi "aenigmá"-jában, nem nélkülözhetjük az interpretációs aktust és annak segítő rendszereit (például a Panofsky által javasolt stílustörténetet és az ikonográfiai dekódolást), azonban a dolgok végül mindig a mű és az olvasó között dőlnek el, mindkét pólus énformálásának részeként, akiket, persze, átláthatatlanul közrefog és összefon az intertextuális háló.

Hivatkozott irodalom

Balassi Bálint 1951, 1955 - ?-sszes művei, kiad. Eckhardt Sándor, Bp., Akadémiai Kiadó, I-II.

Balassi Bálint 1976 - ?-sszes versei, kiad. Horváth Iván, Novi Sad, Az Újvidéki Egyetem Magyar Tanszéke (Tanulmányok / Studije, 9).

Balassi Bálint 1986 - Gyarmati B. B. énekei, kiad. Kőszeghy Péter, Szabó Géza, Bp., Szépirodalmi Kiadó.

Balassi Bálint 1993 - Versei, kiad. Kőszeghy Péter, Szentmártoni Szabó Géza, Bp., Balassi Kiadó (Régi Magyar Könyvtár: Források, 4).

Bán Imre 1973 - Il petrarchismo di Bálint Balassi e le sue fonti veneziane e padovane = Venezia e Ungheria nel Rinascimento, ed. Vittore Branca, Firenze (Civilta Veneziana, 28), 261-274.

Berry, Edward 1998 - The Making of Sir Philip Sidney, Toronto, The University of Toronto Press.

Bori Imre 1976 - Kiadásunkról = Balassi 1976, 145-150.

B?-M = Balassi Bálint 1951, 1955.

Campbell, Marion 1984 - Unending Desire: Sidney’s Reinvention of Petrarchan Form in Astrophil and Stella = Waller & Moore 1984, 84-95.

Craft, William 1994 - Labyrinth of Desire: Invention and Culture in the Work of Sir Philip Sidney, Newark, University of Delaware Press.

Di Francesco, Amedeo 1994 - Castelletti e Balassi: Drammaturgia e trattatistica nella riscrittura ungherese dell’Amarilli = Klaniczay emlékkönyv, szerk. Jankovics József, Bp., Balassi Kiadó, 233-249.

Eckhardt Sándor 1972 - Balassi tanulmányok, Bp., Akadémiai Kiadó.

Eckhardt Sándor 1972a - Balassi Bálint és Petrarca = Eckhardt 1972, 253-266.

Eckhardt Sándor 1972 [1913] - Balassi Bálint irodalmi mintái = Eckhardt 1972, 172-252.

Evans, Robert J. W. 1973 - Rudolf II and His World: A Study in Intellectual History 1576-1612, Oxford, Clarendon (új, javított kiadás: London, Thames & Hudson, 1997).

Gál István 1969 - Philip Sidney’s Guidebook to Hungary, Hungarian Studies in English, 4: 53-64.

Geertz, Clifford 1973 - The Interpretation of Cultures, New York, Basic Books.

Gerézdi Rabán-Klaniczay Tibor 1964 - Balassi Bálint = A magyar irodalom története, szerk. Klaniczay Tibor, Bp., Akadémiai Kiadó, I, 448-482.

Gömöri György 1990 - Sir Philip Sidney magyarországi kapcsolatai és hírei Magyarországról = G. Gy., Nyugatról nézve, Bp., Szépirodalmi Kiadó, 23-40.

Greenblatt, Stephen 1980 - Renaissance Self-Fashioning from More to Shakespeare, Chicago, The University of Chicago Press.

Hager, Alan 1981 - `The Exemplary Mirage’: Fabrication of Sir Philip Sidney’s Biographical Image and the Sidney Reader, English Literary History, 48: 1-17.

Hager, Alan 1991 - Dazzling Images: The Masks of Sir Philip Sidney, Newark, University of Delaware Press.

Horváth Iván 1970 - A Balassi-sor számmisztikai értelmezéséhez, ItK, 74: 672-679.

Horváth Iván 1976 - Az eszményi Balassi-kiadás koncepciója, ItK, 80: 613-633.

Horváth Iván 1982 - Balassi költészete történeti poétikai megközelítésben, Bp., Akadémiai Kiadó.

Horváth Iván 1987-88 - Egy vita elhárítása, ItK, 91-92: 642-665.

Horváth Iván 1994 - Szöveg, 2000, 6/11: 42-53.

Horváth Iván 1997 - Az eszményítő Balassi-kiadás ellen (Előzetes közlemény) = Művelődési törekvések a korai újkorban: Tanulmányok Keserű Bálint tiszteletére, szerk. Balázs Mihály stb., Szeged, JATE, 1997 (Adattár XVI-XVIII. Századi Szellemi Mozgalmaink Történetéhez, 35), 191-203.

Kalstone, David 1964 - Sir Philip Sidney and ’Poore Petrarchs Long Deceased Woes’, Journal of English and Germanic Philology, 63/1: 21-32; újraközölve: Kinney 1986, 241-254.

Kalstone, David 1965 - Sidney’s Poetry: Contexts and Interpretations, Cambridge, Mass., Harvard University Press.

Katona Gábor 1995 - The Lover’s Education: Psychic Development in Sidney’s Astrophel and Stella, Hungarian Journal of English and American Studies, 1/2: 3-19.

Kinney, Arthur F. ed. 1986 - Essential Articles for the Study of Sir Philip Sidney, Hamden, CT, Archon Books.

Klaniczay Tibor 1960 - A szerelem költője = K. T., Reneszánsz és barokk (1961); Szeged, Szukits Könyvkiadó, 1998, 147-236.

Klasszikus angol költők a középkortól a XX. századig 1986 - Szerk. Szenczi Miklós stb., Bp., Európa Kiadó.

Komlovszki Tibor 1992 - A Balassi-vers karaktere, Bp., Balassi Kiadó.

Kőszeghy Péter 1987-88 - Horváth Iván: Balassi költészete történeti-poétikai megközelítésben, ItK, 91-92: 310-338.

Kőszeghy Péter 1989 - Elhárítva: Megjegyzések Horváth Iván ’Egy vita elhárítása’ c. cikkéhez, ItK, 93: 597-604.

Lanham, Richard 1972 - Astrophil and Stella: Pure and Impure Persuasion, English Literary Renaissance, 2/1: 100-115; újraközölve: Kinney 1986, 223-240.

Marotti, Arthur 1982 - `Love is not love’: Elizabethan Sonnet Sequences and the Social Order, English Literary History, 49: 396-428.

McCoy, Richard C. 1979 - Rebellion in Arcadia, New Brunswick, NJ, Rutgers University Press.

Montgomery, Robert L. 1984 - Astrophil’s Stella and Stella’s Astrophil = Waller & Moore 1984, 44-56.

Nemeskürty István 1978 - Balassi Bálint, Bp., Gondolat Kiadó (Nagy Magyar Írók).

Osborn, James M. 1972 - Young Philip Sidney, 1572-77, New Haven, Yale University Press.

Pirnát Antal 1996 - Balassi Bálint poétikája, Bp., Balassi Kiadó.

Rimay János 1992 - Írásai, kiad. Ács Pál, Bp., Balassi Kiadó (Régi Magyar Könyvtár: Források, 1).

Roche, Thomas P. Jr. 1982 - Astrophil and Stella: A Radical Reading = Spenser Studies, III, eds. Patrick Cullen, Thomas P. Roche, Pittsburgh, University of Pittsburgh Press.

Sidney, Philip 1962 - The Poems, ed. William A. Ringler Jr., Oxford, Clarendon.

Spenser, Edmund 1970 - Poetical Works, ed. J. C. Smith, E. de Selincourt, Oxford, Oxford University Press.

Spenser, Edmund 1978 - Királyi szépség, mennynél fényesebb: Amoretti, epigrammák, Epithalamion, Bp., Magyar Helikon.

Stoll Béla 1994 - Balassi bibliográfia, Bp., Balassi Kiadó (Balassi Füzetek, 1).

Szerb Antal 1982 - Magyar irodalomtörténet (1934), Bp., Magvető Kiadó.

Szőnyi György Endre 1980 - John Dee, an English Magus and Eastern Europe, Hungarian Studies in English, 13: 71-83.

Szőnyi György Endre 1989 - Philip Sidney és Balassi Bálint recepciója: Én-formálás és kánonformálás a késő reneszánszban, ItK, 93: 493-510.

Szőnyi György Endre 1990 - Self-Representation in Petrarchism: Varieties in England (Sidney) and in Hungary (Balassi), New Comparison [Norwich], 9 (Spring): 60-72.

Szőnyi György Endre 1998 - Az ’újhistorizmus’ és az amerikai Shakespeare-kutatás, Helikon, 44/1-2: 11-33.

Tóth Tünde 1997 - Balassi Bálint és az inventio poetica = Hommages a Kulin Katalin, szerk. Halász Katalin, Bp., Palimpszeszt, 263-285.

Varjas Béla 1976 - Balassi Nagyciklusa, ItK, 80: 585-613.

Waller, Gary F. 1982 - Acts of Reading: The Production of Meaning in Astrophil and Stella, Studies in the Literary Imagination, 15: 25-35.

Waller, Gary F. 1984 - The Rewriting of Petrarch: Sidney and the Languages of Sixteenth-Century Poetry = Waller & Moore 1984, 69-84.

Waller, Gary F. & Moore, Michael D. eds. 1984 - Sir Philip Sidney and the Interpretation of Renaissance Culture, London, Croom Helm.


stílus 1 (fehér)
stílus 2 (fekete)

+ betűméret | - betűméret