stílus 1 (fehér)
stílus 2 (fekete)

+ betűméret | - betűméret   



Varga Imre

LÁSZLÓ KIRÁLY ALAKJA ISKOLADRÁMÁINKBAN

Mikor I. Géza halála (1077. április 25.) után az ország nagyjai annak öccsét, Lászlót tették Magyarország urává, még élt a mintegy ötéves korában (1057) megkoronázott, 1063 végétől 1074 tavaszáig ténylegesen uralkodó Salamon király. Nem számítva ezt a bő tíz esztendőt, Salamon haláláig két királya volt az országnak, ami állandósult testvérviszályt, trónvillongást okozott. László ezért nem sietett magát felkenetni s királlyá koronáztatni mindaddig, míg Salamon ebbe bele nem egyezik. Úgy tetszett, hogy 1081-ben megbékélt, elfogadta, hogy László kormányozzon, ő pedig megtartja királyi méltóságát, és pozsonyi udvartartásához kellő jövedelmet élvez László részéről. De mint már oly sokszor, most is hamarosan meggondolta magát, kelepcét állított Lászlónak. Cselvetése azonban nem sikerült, László elfogatta és Visegrád várába záratta, ahonnan csak István király, Imre herceg, Gellért püspök szentté avatásakor (1083) szabadult, hogy aztán előbb nyugaton, majd ott kudarcot vallva, keleten, a kunoknál próbáljon szerencsét.

Ennek a néhány esztendőnek a fentebb említett mozzanatait vitte színpadra egy névtelen jezsuita drámaszerző, akinek cím nélküli munkája mind ez ideig ismeretlen volt, és felfedezőjének, Alszeghyné Tési Editnek gondozásában a jezsuita iskoladrámák második kötetében látott napvilágot.

A kéziratos kötet szövegei az 1768-92-es évekből származnak. A dráma másolata nem tartalmaz címet, évszámot, szerzői (rendezői) nevet. Nem tájékoztat az előadás helyéről. A főszöveg után olvasható három cantio közül azonban az első prológus jellegű, melyben megtaláljuk a közönség üdvözlését, a téma megjelölését, a szokásos mentegetődzést. Nem pénzért játszanak, ajándékul, tiszteletük jeléül adják elő Salamon és László életét. Előadásra vallanak a szövegben olvasható rendezői utasítások is. Az első és második kimenetel után a kézirat intermediumot, a harmadik után pedig cantust jelez. De csak egy közjátékot találunk a három cantio után “Ad Actum 2dum" utalással. Ez azonban tárgyánál fogva az első kimenetel után kellett hogy álljon. Az ez előtt álló “Inter Medium Cantus Additio" viszont a második kimenetelhez tartozik.

A darab nem csak azért jelentős, mert ez ideig az egyetlen kiadós (háromfelvonásos) magyar nyelvű dráma Lászlóról és Salamonról. Irodalmi, művészi értéke ugyan nem nagy, de drámatörténetileg fontos dokumentum. Modell értéke van. Azt mutatja, hogyan keletkezett az iskoladrámák egy része, hogyan hasznosították az elődök munkáját, hogyan kompilálták a “szerzők" darabjaikat már ismert, játszott drámákból. Toldozták-foldozták mások szerzeményét, átalakították, rövidítették, új részekkel egészítették ki a közkincsnek tekintett drámatermést, mely szép számmal állhatott rendelkezésükre a különböző rendházakkal kapcsolatos iskolákban az évenként szokásos előadások rendezésének megkönnyítésére. Ritkán történhetett, hogy egy kész drámát minden változtatás nélkül adtak újra elő, bizonyára a helytől és az alkalomtól függően az előadást rendező személy kisebb-nagyobb módosításokat végzett rajta. Erre mutat, hogy számos esetben az ugyanazon személyről, témáról szóló előadásokról változatos címmel maradtak fenn adatok. A kisebb-nagyobb módosítások mellett jelen esetben arról van szó, hogy ismert drámaszövegek felhasználásával, két darab cselekményének egybevonásával és egy új rész hozzádolgozásával új dráma született.

A dráma cselekménye azzal indul, hogy az esztergomi érsek, Nehemiás az ország nevében arra kéri Lászlót, koronáztassa meg magát. László ezt azzal hárítja el, hogy él a megkoronázott király, Salamon; “egy égben két napot, egy királyi székben két koronás fejet senki nem látott". Atyafiságos megegyezést kíván előbb Salamonnal. Ezért követet küld hozzá, kéri, jelenjék meg a hónap utolsó napján a mosoni mezőn. A rendek addig is tekintsék Salamont uralkodó társának, akit egyedül illet a korona.

Salamon László követének szolgálatát ígéri. Valójában azonban nincs szándékában lemondani az egész országhoz való jussáról, kész “fenekestül felforgatni, vérben-tűzben hagyni az országot". Hogy Lászlót “kibogározza tellyességgel az országból", hűséges emberét, Vidát bízza meg, hogy a tárgyalás helyéhez közeli barlangban rejtőzködjék el embereivel, és az adott jelre rohanjon Lászlóra. A második kimenetel Vida monológjával ér véget. A Salamonhoz való hűség és a haza szeretete közt habozik.

Lelki küzdelmét László a terepet kémlelő vezéreinek odaérkezése szakítja meg. Minthogy kérdezősködésükre nem válaszol, párviadalra kelnek, melyben megsebesítik Vidát. Mielőtt azonban végeznének vele, megérkezik László. Elítéli a vérontást, maga kötözi be Vida sebét. Ez, mikor azt hallja László szájából, hogy a békességért kész az országot is átadni Salamonnak, ő megelégszik annak “egy csekély szegletivel", felfedi Salamon tervét.

László saját embereit állítja lesbe, és mikor Salamon keménysége miatt a kettejük közti egyezség meghiúsulván, Salamon a jelszót kiáltja, László katonái jelennek meg, s láncra verik. Salamonban forr a méreg. László még mindig kész megbocsátani: “Be mehettz Posonyba, de korona nélkül". Salamon nem fogadja el László feléje nyújtott jobbját, bosszúállással fenyegetődzve indul visegrádi börtönébe.

Szerkezetileg nem előkészített, a történelmi igazságnak is ellentmondó sorokkal ér véget az első felvonásnak ez az utolsó (hatodik) kimenetele. A rendezői utasítás tájékoztat róla, hogy Salamont “el viszik a fogházba, ahol énekelni kezd, kinek éneklésétől el lankadva a vitézek, ki jön lopva Salamon". A jelenet ügyetlen befejezéseként még Salamont halljuk: “A mint látom, el nyomta az énekemtűl gerjet álom a vitézeket, el illantok. Pericles, Régi hív szolgám, te benned függ életem. Ki ne kiálts, jer velem, embernek tészlek!"

A második felvonásban Salamon Pericles kíséretében egy vadon erdőbe érkezik. Szolgáját elküldi maga mellől, hogy “fel háborodott elméjét" magányában lecsendesítse. Valójában a halálra készül. Az elszenvedett csúfságok után kardjába akar dőlni, bár sokkal illendőbb lett volna annak “László vérétől pirulnia". De egy 12 év óta ebben az erdőben élő remete, Eubulus kiragadja a kardot kezéből, és rövid, nem túlságosan meggyőző beszédével visszatartja Salamont “az asszonyi módon" való gyáva haláltól.

Visszaérkezik Pericles, akinek Salamon elmondja, hogy Eubulus megmentette az életét, megmutatta neki az utat. Lemond a királyságról, átengedi azt Lászlónak, aki nálánál jobban szolgálja az országot. Üzenetet küld “Juditha hites társának", hogy “ezen Istriai erdőben szerencséssen él", valamint köszönetet mond Lászlónak, hogy kiűzte az országból, mert íme, “királyságnál nagyobb és boldogabb póczra hágott"; sohasem hagyja el többé “ezen erdőben lakását".

Bizonyára ezt a rövidre szabott második felvonást követőleg hangzott el a főszöveg után olvasható “Cantio 2da". A Salamon módjára nagyravágyóknak hirdeti: “Ki vermet ás másnak alája, / Magának lesz az koporsója".

A harmadik végzés kezdetén László még mindig nem koronás király. A Salamonnal való alkura gondol, hogy talán már megtörte őt a gyalázat és a nyomorúság. Újból ügyetlen szerkesztésre vall, hogy itt tájékoztatják Lászlót, hogy Salamon megszökött fogságából. Talán éppen a görögökkel szövetkezve tör Lászlóra? László dolgát Istenre bízza, aki tudja, mennyire kerülte a “magas polcot".

A második jelenetben betoppan Pericles. Számot ad Salamonról, hogy Istriában, Pola városa mellett remeteként él az erdőben, nagyobbra becsülve csendes lakását, mint az ország igazgatását. László szívesen cserélne véle.

Megjelenik Lászlónál Nehemiás érsek a főrendekkel, és arra kéri Lászlót, hogy most, amikor Salamon “megváltoztatta élete rendjét", koronáztassa meg magát. László vonakodik elfogadni a koronát. Legyen az Máriáé, ő csak helytartója kíván lenni, hiszen Szent István mint örökös királynénknak, neki adta át az országot. Az érsek boldogan egyezik bele László szándékába, a király pedig azzal bízza meg, írjon új törvényeket, hogy Mária országának helytartójaként a magyarok királynéjának akarata szerint igazgassa az országot.

A negyedik kimenetel László rövid monológja. Boldog, hogy Mária újólag visszanyerte koronáját. Helytartójaként azért kíván élni, hogy ellenségeinek ellenségeként védelmezze országát.

A dráma ötödik, utolsó kimenetelében csúcsosodik ki a Mária-kultusz és a római egyház szolgálata. Itt olvassa fel Nehemiás a Lászlótól rendelt törvényeket, számszerűleg hetet, hogy a darab befejezéseként László hűséget fogadjon a Mária sugallta törvényekhez.

A törvények a 18. század második felében Magyarországon is erősen fellendült Mária-tisztelet és ennek szellemében az eretnekellenesség kifejezői. Az elsőhöz (“Az egy Római közönséges igaz hit minden igaz Magyartul szentül, nyilván bevétessék és tiszteltessék") a király az alábbi fogadalmat fűzi: “Úgy légyen tehát egy igaz Isten, egy igaz hit; ezen kívül ne legyen helye az országban több hamis, koholt új találmányoknak és vallásoknak."

A drámát záró Cantus a “magyarok új királynéjának" örvend. Ugyanakkor azt állítja, hogy amit a játékban előadtak, a “krónikákban fel jeczve találták".

Krónikáink bőségesen beszélnek Salamonról, Gézáról és Lászlóról. Ismeretlen szerzőnk azonban nemigen tanulmányozta ezeket. Nem a krónikák szolgáltak neki forrásul. Bizonyára ismert Salamonról és a hercegeknek vele folytatott viszályairól, László királyról szóló írásokat, legendákat, mint pl. a Salamon istriai remeteségéről szóló hagyományt. A történeti tényeken azonban túltette magát. Salamon visegrádi fogságát nyomban követi nála az onnan történt szökése, holott csak 1083-ban engedte őt szabadon László király. László már Salamon remetesége előtt beleegyezett megkoronáztatásába. Kétségtelen azonban, hogy ismeretlen szerzőnk célratörően, tudatosan bánt forrásaival, a történeti tények megváltoztatásában logikusan járt el, hogy a dráma cselekményét elfogadhatóvá, ésszerűvé tegye. Salamon váratlan szökését a felvonást követő közjátékkal kellőképpen megvilágítja. Periclesnek mind a három részben való szerepeltetése mégiscsak összefűzi a történet szerteágazó szálait.

A dráma forrása nem a krónikák, hanem Illei Jánosnak 1767-ben, Kassán nyomtatásban is megjelent munkája: Salamon király Lászlónak foglya, továbbá Friz András Salomon Hungariae rex című dramationjának magyar nyelvű fordítása. Illei darabja szolgáltatta az első kimenetel cselekményét, szövegének több mint háromnegyed részét. A második felvonás Friz dramationjának rövidített kivonata, sokkal kevesebb szövegegyezéssel, mint az első felvonásban. Lehetséges, hogy ismeretlen szerzőnk kezében a latin darabnak más magyar változata forgott, mint amelyet ma ismerünk, bár a mindkettőjükben található egyező fordulatok ennek némileg ellene szólnak. A harmadik felvonás mintáját nem sikerült megtalálnunk.

Valószínű, hogy Illei a Lászlóról és Salamonról szóló magyar nyelvű drámának a nyomtatásban való megjelentetése előtt néhány évvel latinul dolgozta fel a témát. Ő írhatta az 1759-ben, székelyudvarhelyi tanárkodása idején a szintaxista osztálytól játszott Salomo rex in Campo Mossoniensi a Ladislao captust, de az ő munkáját sejteti az 1764-ben Nagyszombatban a nemesi convictus tanulói által előadott Salomon rex Ungariae Divo Ladislao coronam eripere tentans című darab is. Ekkor Illei a nyelvi dékán tisztét viselte, akire az előadások rendezésének a felelőssége hárult. Mindkét előadás szövege ismeretlen.

A hét kimenetelből álló egyfelvonásos dráma summázásának a végén Illei Bonfini Rerum Hungaricarum Decadesére hivatkozik. Az itteni szöveg sovány váza csak a darab cselekményének, melybe Illeinek sikerült életet vinni. A királyi hatalomhoz mindenáron ragaszkodó, bosszúálló, állhatatlan, gőgös Salamon színlelt egyezkedésre hívja Lászlót, hogy foglyul ejtve visszaszerezze királyságát. A katonáival a közeli barlangban elrejtőző fővezérének, Zaboltsnak kellene őt az adott jelre láncra vernie. László emberei azonban rátalálnak, öltözékéről felismerik benne Salamon hívét, gyanús magaviselete miatt párviadalra kelnek véle, megsebesítik. László odaérkezése menti meg a haláltól. A minden vérontást ellenző László gondozza sebét. Ezzel, valamint a magyarságot a vérontástól még királyi hatalmának átengedésével is megkímélni akaró szándékával az uralkodó felébreszti a Salamonhoz való hűség és hazaszeretet választása között már előbb is tétovázó Zabolts lelkiismeretét, és felfedi Salamon tervét. László emberei szállják meg a barlangot. Salamon a tanácskozásra hívó levelében egyezséget ígért, de visszakövetelte magának az ország igazgatását, és szükségesnek tartotta Lászlónak országából való távozását. Ezt most fegyverrel, az ország akarata ellenére is, itt akarja elintézni. Az elhangzó jelszóra azonban László katonái jönnek elő, és láncra verik Salamont. A keményen méltatlankodót László kész lenne elengedni, hogy Pozsonyban az ország költségén királyi udvartartást vigyen. Ezt a megalázást azonban nem kéri Salamon. Bosszúállással fenyegetődzve a visegrádi fogságot választja.

A darab cselekménye csaknem egészen egyezik a címtelen László-dráma első felvonásával. Ennek kompilátora azonban jó érzékkel új bevezető jelenetet szerkesztett. Ebben a megkoronázás időpontját halogató László hívja meg Salamont egyezkedő tanácskozásra. Illei első kimeneteléből így lesz második jelenet, ahol Salamon László követét fogadja, majd benne összevonva lepereg előttünk a forrás első és második kimenetele néhány lényegtelen rövidítéssel és azzal a különbséggel, hogy Zabolts helyett Salamonnak az egyéb forrásokból jól ismert rossz szelleme, Vid (Vida, Vidus, Vitus) a főembere. (Az Illeinél 1., 2., 3. Vezérnek jelzett szereplők itt nevet viselnek.) A személyek ugyanazt a szöveget mondják, mint Illeinél. Ritkán találunk egy-két mondatnyi rövidítést, mindent szóról szóra átvesz a “szerző".

Lényegtelen változtatás, hogy Illei ötödik és hatodik kimenetelét összevonja. Illei utolsó kimeneteléből formálja az ismeretlen rendező a hatodik, befejező jelenetet. Lényeges változtatása, hogy a kimenetel végén a rendezői utasítás arról tájékoztat, hogy Salamon hív emberével “el illant" visegrádi fogságából.

Ez a megoldás azonban logikailag szükséges volt ahhoz, hogy a drámát Salamon remetévé válásának bemutatásával folytathassa. Ehhez az ihletet Friz rövid darabjából vette. Mikor Friz latin nyelvű dramationját először kiadta, a Salamon történetét röviden ismertető argumentum befejező bekezdésében azt mondja: “olim junior concinnavi". Ebből nem tudjuk megállapítani keletkezési idejét. Forrásként Bonfini, Szentiványi Márton és “mások" munkáira hivatkozik. A latin Prologusban azonban bevallja, hogy a történetírók hallgatnak arról, mi késztette Salamont a remeteéletre. Hihető dologként ő gondolta ki Salamon egykori nevelőjének alakját, a Remetét (Aport), aki otthagyja Salamonnak a hazug hízelgők áskálódása miatt gyűlölködő udvarát, és most a halálban menedéket kereső királynak megmutatja az örök királyságra vezető utat.

A történelem és a költészet keveredik Friz munkájában. Történeti tény, hogy 1083-ban a kunokkal a görögökre támadó Salamon vereséget szenvedett, s életét vesztette. Legalábbis nyoma veszett. A hagyomány szerint remetévé lett.

Friz drámája szerint életét is meggyűlölve érkezik két hívével egy vadon erdőbe. Barátait elküldvén maga mellől, a háromszor megkoronázott és háromszor koronát vesztett király kétségbeesett reménytelenségében, Istenbe vetett hitében is megrendülve, végezni akar magával. Egy remete akadályozza meg, hogy kardjába dőljön, kiragadja azt kezéből, és Salamon hiába könyörög, kardját nem adja vissza, nehogy tervét véghez vigye. A Remete az első pillanatban felismerte egykori urát, akinek valamikor tanítómestere volt. Az udvari életről folyó, hosszúra nyúlt beszélgetésből lassan-lassan Salamon megérti, mennyire elhibázta életét, felismeri régi nevelőjét. Visszatérő barátai már egy egészen más Salamonra találnak, aki lemondott hiú vágyairól, a királyságról, s Lászlót, az őt elutasító országot illető gyűlöletéről, a bosszúról. Megbékélt lélekkel küld üzenetet Lászlónak, feleségének (kapcsolatuk már régen megszakadt!), és “a Világ Pompájának véget vetve" társul adja magát a remeteségben egykori nevelőjéhez.

A darab címében Salamon szerepel, a drámának ő a főhőse. De többször szó esik Lászlóról, akinek Salamon végül is “átengedi" a koronát, és bocsánatát kérve, szerencsés uralkodást kíván; kardját úgy adja át hívének, hogy azzal védelmezze új királyát.

Az ismeretlen szerző jóval szabadabban használta fel Friz munkáját, mint Illei darabját. Terjedelmében mintegy harmadára csökkentette azt. Nincs szó a görögök ellen kudarccal végződött vállalkozásról, Salamonnak a Duna jegén át történt futásáról. Egy erdőben találkozunk vele és egyetlen szolgájával. Lelkiállapota azonban ugyanaz, mint amilyennek Friznél a monológjában mutatkozott. Az ottani 120 sorból, az első és második jelenetből egyetlen kimenetel 25 sora keletkezett. Mint a továbbiakban, itt sem vesz át hosszabb szövegrészeket, teljes mondatokat, de mondatszakaszokat, szavakat, szókapcsolatokat átemel a nagyjából egyező cselekmény megjelenítésekor.

A Remetének itt neve van: Eubulus. Nem habozik, hogy Salamont királyként szólítsa, de a jelenetben nem kerül szóba, hogy valamikor ő volt tanítómestere, valamint az sem, miért hagyta oda a királyi udvart. Salamon nem próbálkozik, hogy a sziklának rohanva törje össze magát, mint Friz darabjában teszi, és a nagyon lerövidített jelenetben sokkal hamarabb belátja, hogy az asszonyi módra való halál nem méltó Salamon királyhoz.

Mondanivalójában és terjedelmében a harmadik kimenetel áll legközelebb Friz darabjának negyedik jelenetéhez. Salamonnak hitvestársához, Judithoz küldött üzenetéből azonban azt is megtudjuk, hogy Salamon Istriában van. Bizonyára emiatt hagyta el a kompilátorszerző a felvonás elején a forrásában szereplő történelmi vonatkozásokat.

A dráma harmadik része feltételezhetően a szerző önálló munkája. Logikusan kapcsolódik az előzményekhez, bár szerkezetileg furcsán hathatott a nézőkre, hogy László csak most értesült Salamon szökéséről. Pericles megjelenése és híradása arról, hogy Salamon Istriában él remeteként, s végleg lemondott a koronáról, belső kapcsolatot teremt a harmadik végezés és az előzmények között, logikusan folytatódik a cselekmény: elhárult László megkoronázásának minden akadálya. Az érsek és a főrendek élnek is az alkalommal. A harmadik-ötödik kimenetelnek ez a különös koronázás a tárgya.

Mind a nem régóta ismert magyar nyelvű dráma, mind Illeinek és Friz Andrásnak darabjai (ideértve a feltehetően Illeitől származó székelyudvarhelyi és nagyszombati hasonló témájú latin nyelvű előadásokat is) Salamon és László király viszályával állnak kapcsolatban. A történelemből tudjuk, hogy Salamon királysága kora gyermekségétől kezdve haláláig rengeteg gondnak, bajnak lett a forrása. Némileg meglepő, hogy a személyével összefüggően milyen sok drámát vittek színre a 17. és 18. századi szerzetesi iskolákban, főként a jezsuitáknál. Talán az szolgálhat magyarázatul, hogy állhatatlanságából, hatalomvágyából következőleg olyan tetteket követett el, melyekből nem volt nehéz a színpadon az intő példát okulásként felmutatni. Ő volt a negatív hős, akinek rossz életviteléből ugyanúgy tanulni lehetett, mint ellentáborának, a hercegfiaknak: Gézának és Lászlónak sokkal emberibb, kegyes szándékaiból és cselekedeteiből. A szerzetesi iskolák színjátszásának morális célkitűzéseire gondolva, nemcsak a szövegükben is fennmaradt drámákban állnak a hercegek erkölcsileg Salamonnál magasabb fokon, hanem bizonyára a csak címszerűleg ismert darabokban is.

A Salamonnal folytatott trónviszályban László többször bátyjának, Gézának a segítője. Így a piarista Benyák Bernátnak az 1772-ben, Nyitrán előadott Meg szégyenült irigység című szomorújátékában is. A három végzésből álló drámában Béla király halála után “minden Rendek" Géza kezébe adnák az ország kormányát. Az ország nagyobb része mellé hajol, és ezt látván, a Salamon segítségére Magyarországba haddal jött Henrik császár is Gézát ismeri el királynak. Salamon azonban harcba száll a királyi székért, a gonosz Vid tanácsára álnokul végezni akar Gézával és Lászlóval. Salamon Géza iránt érzett gyűlöletét fokozza, hogy a Henrik császártól rendezett nyilasjátékban győztesként Géza nyeri el a császár kardszíját. Bonyolult kalandok, cselszövések, gyilkossági kísérletek, aljas rágalmak után végül is kiderül Géza ártatlansága. Géza és László serege győzelmet arat. Lászlónak “Országolj már, édes bátyám békével" szavaival fejeződik be a bonyodalom.

A trónért való harcok szolgáltatták a közelebbről nem ismert alábbi előadások tárgyát is: Ladislaus contra Salamonem restituens Geisam throno Hungariae (Nagyszombat, 1708), Salomon Ungariae rex a Geysa et Ladislao throno exutus (Ungvár, 1733), De Salomone rege Hungariae corona exuto a Geysa et Ladislao (Kecskemét, 1752).

Cselekményüket feltehetőleg a mogyoródi csata (1074. március 13.) és annak előzményei képezték. Szó lehetett bennük Salamon rossz szellemének, Vidnek az ármánykodásairól, a váratlanul megtámadott Géza herceg meneküléséről, a segítségére cseh csapatokkal érkező Lászlóval való találkozásáról, a hagyományban, folklórban nagy számban élő történelmi, mondai mozzanatok egyikéről-másikáról, mint pl. a Géza fejére koronát helyező két angyal látomásáról, Vác remetéről, Gézának fogadalmáról, hogy győzelem esetén Mária tiszteletére templomot épít, Lászlónak a csata előtti imádkozásáról, a László lándzsáján végigfutó, győzelmet jelző fehér menyétről, a templomépítés helyét megmutató, szarvai közt égő gyertyát hordó szarvasról stb. Ezek a történelmi, mondai, csodás mozzanatok széles körben ismertek voltak. Természetes, hogy ezeket az elemeket a papi szerzők bedolgozták darabjaikba. Kevésbé valószínű, hogy az általánosabb témájú előadásokban is, mint amilyennek az egri kispapoktól 1784 farsangján a Salamonról és a hatalomért (a hercegségért) versengő három hercegről szóló előadást tekinthetjük, szerepeltek a László-legendákból, hagyományból származó motívumok.

Géza röviddel halála előtt már-már megbékélt Salamonnal, visszaadta volna néki az ország kétharmad részét, melyet azelőtt királyként birtokolt, s megelégedett volna a hercegséggel járó egyharmad résszel. A tárgyalások közben azonban Géza elhalálozott, a kiegyezés nem jött létre. Halála után az ország urai közös akarattal Lászlóra bízták az ország kormányzását. László nem akart király lenni. Ahogyan a fentebb tárgyalt cím nélküli drámában a mosoni mezőn Salamonnak mondja: “erőnek ereivel ragasztották rá" ezt az igát, évekig nem is koronáztatta meg magát. Kolozsvárott 1747-ben a poétikai és a retorikai osztály tanulói erről adhattak elő egy drámát Sanctus Ladislaus diadema fugiens címmel. Később Salamon elismerte ugyan László királyságát, de újra meg újra megkísérelte elűzését. A köztük folyó harc több, csak címből ismert iskolajátéknak lett tárgya: De Sancto Ladislao Hungariae rege adversus Salamonem; Divus Ladislaus cum Salomone; Salomon rex Ungariae a patruo Ladislao artibus captus. Ez utóbbiról feltételezhető, hogy cselekménye a mosoni mezőn történt találkozás körül forgott. Az előző két cím nem nyújt tájékoztatást.

A László királyról szóló iskolai előadások másik csoportjában a kunok (besenyők) ellen folytatott harcok adták a témát. Bár egy 1735-ben, a nyári vizsgán Sopronban játszott darab az Esterházy-család dicsőítését szolgálta, s a fennmaradt nyomtatott program címében (Praemium fidei et amoris In Insigni Heroe Michaele Eszterházi Theatralibus ludis exhibitum) László király nevét nem is említik, a dráma a cserhalmi csatáról (1070), a Lászlótól megszabadított magyar leányról szól. Esterházy Mihály, az egyik seregrész vezére a legjobb pillanatban érkezik, hogy a szorongatott helyzetbe került Lászlót megmentse. A kegyes király a Mária iránti szeretettől sarkallva indul a kunok ellen. Álmában látomása van, és ezt a győzelem előjeleként értelmezve, nyomban támadásra indul. Győzelmét azonban nem emberi erőnek tulajdonítja.

A darab ismeretlen szerzője forrásként Bonfinira utal, de bevallja, hogy a szerelmi bonyodalom az ő leleménye. A kuntól elrabolt és a Lászlótól kiszabadított leányt Marsyla néven szerepelteti. Kezéért többen versenyeznek, ő azonban, a király tetszésétől kísérve, Esterházyt választja.

Az előadást mitológiai keretbe foglalta az előjáték és a befejezés. A Prolusióban Perseus szabadítja meg a tengeri szörnytől Andromedét, a Conclusióban pedig Hymenaeus adja össze őket. Látványos játék lehetett. Pogány istenek, mitológiai alakok, nimfák léptek színre; magyar és kun nemesek jártak táncot; muzsika szólt. A program egy közjátékot is említ. Talán az egyetlen dráma, melyben a kegyes király látványos spectaculumban szerepelt a színpadon.

A fenti darabban Salamon királyként, együtt küzd a kunok ellen a hercegek - Géza és László - társaságában. Az 1085. évi kun betöréskor Salamon ellenség, a kunok szövetségese.

Mikor 1083-ban Salamon kiszabadult visegrádi fogságából, hamarosan szembefordult Lászlóval. IV. Henrik császárhoz folyamodott segítségért, akinek az udvarában tartózkodott anyja és felesége. Mindnyájan elutasítóan fogadták. Salamon ekkor fordult kelet felé. A kunok fejedelmének kínálta fel Erdélyt, feleségül kérte leányát. 1085-ben Kuteskkel együtt tört be az országba. Nagy pusztítást okoztak, és roppant zsákmánnyal már kifelé tartottak, mikor László utolérte őket seregével. Kutesknek és Salamonnak sikerült elfutniok, de a magyarok a kunok nagy részét levágták. Erről szólt az 1682-ben Pozsonyban előadott jezsuita dráma: Pietas victrix seu Ladislaus pius rex Hungariae de Salomone ac Chunis bino proelio victor. A győzelem emlékére László templomot építtetett.

Egy másik iskoladrámát, a Divus Ladislaus de Aco Cunorum rege victor triumphanst 1693-ban adták elő Győrben. A darab cselekménye az 1091. évhez köthető. Ebben az évben Copulchus (Kapolcs) prédálta fel Erdélyt, Bihart, a Tisza vidékét. László a Temes folyó mentén aratott felette nagy győzelmet. A tömérdek zsákmányt visszaszerezte, sok kunt ejtett rabul, akiket a Duna és a Tisza közt letelepített, a keresztény vallásra térített. Nem tudható, erről volt-e szó az iskolajátékban, vagy csak a Kapolcs vereségét, halálát megbosszulni szándékozó Ákost mutatta be a dráma. Többé-kevésbé elképzelhetjük a darabot az ugyanerről a témáról is szóló, 1744-ben Váradon, a püspöki gimnáziumban eljátszott Sanctus Ladislaus Episcopatus Varadiensis author című dráma alapján. Szövegét ugyan nem ismerjük, de fennmaradt latin-magyar nyelvű nyomtatott programja. Tanév végi jutalmazással egybekötött előadás volt.

Három felvonásban viszi színre Lászlónak a kunok elleni harcát, szól a váradi szentegyház építéséről, a váradi püspökség alapításáról. A felvonásokat allegorikus személyek (Fortitudo, Religio, Idolatria) küzdelme teszi barokk alkotássá. Az első felvonásban prológusként, a másodikban befejező chorusként, a harmadikban epilógusként láthatjuk Idolatria bukását.

Mint ahogyan a programokban szokás, a nyomtatvány argumentumban közli “A dolog Létét". Ennek első mondataiból tudjuk meg Kopulkus király szörnyű pusztításait, László győzelmét. A dráma első felvonása László hálaadásával kezdődik a Nagyboldogasszony oltáránál. Az actus második-harmadik jelenetében a pogány papok “bálványoznak a kunok veresége miatt megszomorodott Ákos parancsolatjából", de oltárukat mennykőcsapás éri. A keresztényeknél más csoda történik: a jámbor Lászlónak “üstökös csillag tetszik fel". A jelenség megfejtéséért Váczi nevű remetéhez folyamodik.

A kunok táborában a mennykőcsapást a szerencsés harc jeleként értelmezik a pogány papok, mire Ákos a magyarok ellen készülődik. Ezt László álmában észleli, és éppen püspökeivel tárgyal, midőn megjelennek Ákos követei, és hadat üzennek Lászlónak. Bár a kun vitézek elégedetlenek, hogy Ákos nélkülük döntött, harci gyakorlatként “Lászlónak tettetett képére" versenyt nyilaznak.

A harmadik felvonás első jelenetében László a Boldogasszony oltalmába ajánlja magát és fogadalmat tesz, sikeres ütközet esetén szentegyházat alapít. A csatában Ákost László maga öli meg, katonáit foglyul ejti. Keresztény hitre téríti őket. Az országos gondokban megfáradt király vadászni megy, vadászás közben mennyei szózatból érti meg, hová építse a templomot. Hallomását a püspökök valónak ítélik. László a Keres mellett “tekéntetes templomot épít, e’ felett jeles Püspökséggel fel ékesíti, Váradnak nevezi".

A magyarul is kinyomtatott program nem bizonyít a magyar nyelvű előadás mellett. Inkább ellene szól. Akkor volt szükséges az előadás magyar nyelvű ismertetése, ha az előadás idegen nyelven történt.

A program kissé szűkre szabja a jelenetek bemutatását. Az álom, a hallomás, a villámcsapás és az ezek értelmezésére hivatott személyek jövendölései, az áldozat meg az oltalomkérés, a fogadalomtétel, a hálaadás hagyományozott mondai elemek jelenlétére vall. Valószínű, hogy volt belőlük több is. László párviadalban ölhette meg Ákost. A Lászlóról, Gézáról, Salamonról szóló krónikák csodás motívumokban gazdag mondai anyagot örökítettek át, ezek tovább éltek és gazdagodtak a hagyományban. Ezért fordulnak elő oly gyakran a csata előtti könyörgések, fogadalmak, hálaadások, jelenések, misztikus látomások, templomépítések különböző változatai a Géza-Salamon-László-mondakör elemeiként a 17-18. századi katolikus iskolai színjátékokban.

Helytörténeti érdekű előadás lehetett az imént tárgyalt drámán kívül az 1766-ban szintén Váradon játszott Divus Ladislaus loci tutelaris. Talán a sírjából kikelt, a kunok ellen harcba szálló védőszentről szólt? Az előadás magyar nyelven folyt.

László király kunok ellen viselt harcainak mondai hagyománya: az éhséget szenvedő katonák kielégítésére megjelenő bivaly- és szarvascsorda, az ellenségtől való menekülést segítő tordai hasadék csodálatos keletkezése, másrészt a kunok üldözését késleltető aranyak kaviccsá változtatása vagy Szent László füvének mondája eddigi ismereteink szerint nem fordul elő iskoladrámáinkban. A csodás vízfakasztást azonban 1743-ban a soproni nemesi konviktus tagjai élőképben mutatták be a közönségnek. Ezt a soproni jezsuita rendház Historia Domusa így írja le: “Divus Ladislaus equo insidens et e petra lancea sua aquam per modum fontis salientis projiciens". Hogy a jeleneten kívül történt-e másvalami is a színpadon, a forrás nem tájékoztat.

Nem ismerjük azokat a drámákat, amelyek a címükből következtetve Szent László életének nem egyes mozzanatait mutatták be, hanem mint a mű hőséről általánosságban szóltak. Bizonyára nem kizárólagosan a főhőst ábrázolták. Azok a jelzők, amelyek a neve mellett állanak: pius, divus, sanctus, arra engednek következtetni, hogy jellemrajzok, portrék lehettek. Hogy volt-e bennük drámai küzdelem, nem tudható. Ilyen darabot adtak elő Nagyszombatban már 1618-ban. Szeghi Ferenc írta; a Historia Domus Comoedia de Sancto Ladislao Hungariae rege címmel tudósít a nagy sikerű előadásról (“magno cum applausu exhibita"). A comoedia műfajmegjelölés nem mai értelmezésben vett vígjátékot jelent, egyszerűen nem szomorú, nem tragikus kimenetelű játékra utal.

Lehetséges, hogy ugyanezt a darabot játszották Sopronban is 1655-ben. A cím egyezik: Sanctus Ladislaus rex Ungariae. Járvány miatt azonban az előadást máskorra halasztották.

Gyöngyösön 1679-ben mint a haza atyjáról mutattak be egy Szent Lászlóról szóló drámát: Sanctus patriae rex Ladislaus sub titulo patris patriae. Tanév végén játszották jutalomosztással egybekötve.

Szintén a tanév végén adták elő a piarista iskolában 1752-ben Nyitrán a Ladislaus pius et fortis című darabot. Az előadás után a tanulóknak jutalmakat osztottak.

Sajnálatos, hogy éppen az egészükben László királyról szóló drámák szövegemlékei nem maradtak fenn. Mindössze három magyar darab maradt fenn róla, egy negyediknek pedig a nyomtatott programja. Az adatok azonban azt mutatják, hogy Szent László az egyik legkedveltebb alakja volt a katolikus tanintézményekben előadott iskolai színjátékoknak. Amint fentebb említettük, nemcsak a nevét címükben is tartalmazó darabokban szemlélhették őt a nézők a színpadon. Ahogyan Friz Andrásnak fentebb tárgyalt munkájából látható, a Salamon-drámákban, főleg a világnak búcsút mondó, a remeteéletre tért Salamonról szóló darabokban is ott van a szelleme; életvitele olyankor is tanít, ha csak elvétve találjuk ott a nevét Salamoné mellett, mint az 1755-ben Budán színre vitt előadásban: Salomon a Ladislao extreme dissidens, sed ad sanctiora demum translatus.


stílus 1 (fehér)
stílus 2 (fekete)

+ betűméret | - betűméret