stílus 1 (fehér)
stílus 2 (fekete)

+ betűméret | - betűméret   



Cz. Farkas Mária

A MÉCS LÁSZLÓ-EPIZÓD PÁRIZSBAN

"Sohasem késő a múltat tanúként megidézni. Mindazok számára, akik érdeklődnek és érdeklődni fognak a francia-magyar irodalmi kapcsolatok története iránt, hasznosnak tartom, hogy pontosítsak most néhány adatot egy rövid esemény kapcsán, mely 1935 és 1945 között történt." Ezekkel a szavakkal vezeti be Aurélien Sauvageot 1975-ben az Études Finno-Ougriennes XII. számában megjelent cikkét, melynek a címe: La Poésie hongroise en France: L’épisode Ladislas Mécs (A magyar költészet Franciaországban: A Mécs László-epizód).

Akik Aurélien Sauvageot francia nyelvész munkásságát ismerik, tudják, hogy egész életében azon fáradozott, hogy Franciaországban megismertesse és terjessze nyelvünket és kultúránkat. Mindig szívesen fogadta és segítette mindazokat, akik Magyarországról jöttek és e nemes tevékenységében részt vállaltak. Egy ilyen eseményről emlékezik meg a fent említett cikkben, amikor is Mécs László papköltő a 30-as években két alkalommal Franciaországban járt és a Sorbonne Egyetemen felolvasást tartott verseiből. A nyelvész Aix-en-Provence-i hagyatékában, mely jelenleg az Université de Provence tulajdona, megtaláltam azt a levelet, amelyet Mécs László hazaérkezése után Sauvageot-hoz írt, és melynek szövege itt olvasható majd.

A kronológia kedvéért először tekintsük át, hogy Sauvageot maga hogyan emlékezik vissza erre az eseményre az Études Finno-Ougriennes előbb említett cikkében: "A Mécs László-epizód a következőképpen foglalható össze: 1935-ben Mécs László premontrei kanonok (ez a név írói álnév, az oltáriszentség előtt égő örök láng nevét jelenti) rövid ideig Franciaországban tartózkodott. Néhány napot Párizsban töltött, ahol a Sorbonne egyik nagytermében felolvasott verseiből. Előadása kitörő sikert aratott. Kevéssel ezután egy szerény kiadvány jelent meg verseiből, melyet a költő Raymond Schwab, Molnos Lipót, régi barátom, aki akkoriban a Párizsi Magyar Intézet igazgatója volt, és jómagam fordítottunk. Ez a kis kötet csak 1938-ban jelent meg, abban az évben, amikor Mécs újra Párizsba látogatott."

Magáról az előadásról Sauvageot így ír: "Molnosnak sikerült a Sorbonne Richelieu-termében egy olyan estet megszervezni, melyet teljes egészében Mécs László költészetének szentelt. A következőképpen történt: a Mécs által előadott és előzőleg franciára lefordított és a hallgatók között kiosztott verseket minden magyar szavalat előtt francia színészek olvasták fel. Így a közönség olyan helyzetben volt, mint amikor az operában ülve olaszul vagy németül hallgat egy előadást, s közben a szövegkönyv francia fordítását nézi. A többi már csak az előadó fellépésén, tehetségén, hangjának zenéjén és lejtésén múlott. Mécs egyébként előzőleg arra kért, hogy röviden mutassam be, s ezt meg is tettem. Már az első versek után láttuk, hogy nyert ügyünk van. A tapsvihar egyre erősödött, és egy végső ünneplésben érte el a tetőpontját, mely a legnagyobb virtuózok előadásait kíséri. A lassan szétszéledő közönség, mely mintha még a csodálatosan zengő hang hatása alatt lett volna, azzal az érzéssel távozott, hogy valami újdonságnak volt tanúja, hogy felfedezte magának a költészet egy új formáját."

Az események visszhangját mutatja az az 1937-es keltezésű levél, melyet Mécs László írt Sauvageot-nak, s melyet a nyelvész hagyatékában találtam. A levél így szól:

Igen tisztelt kedves Barátom,

Sokfele járok ahol magyarok laknak. Itt Csehszlovákiában, Erdélyben, Dunántul. Megkérdezik majdnem mindenütt, hogy mi volt a legkedvesebb élményem, amikor a Sorbonne-on a francia közönségnek szavaltam. Ekkor én el szoktam mondani a következőket. Szokatlanul meleg est után a közönség hazament, mink pedig vagy tizenöten mendegéltünk az egyetemi városrész kihalt utcáin (délután tüntettek a diákok az idegen orvosok ellen) s Valaki zsinór szerint vezette a társaságot valahová, mint a kotló a fészkébe vágyó fészekalját. Vezette, vezette végre kisült, hogy kocsmába vezette, hogy egy jó pohár bort igyanak az estére, a barátságra. Az a Valaki Sauvageot tanár volt, aki annyira meglátta Magyarországon az ősi szokást, hogy a magyarok a latin Krónika szerint a honfoglalás után "fecérunt magnum-áldomás" s azóta is: kis és nagy dolgaik, örömeik bánataik, keresztelőik, temetéseik után magnum áldomást csapnak - s ez Párisban sem maradhat el! Úgy emlékszem, hogy abban a kocsmában vagy étteremben akkor éjfél után elég nagy feltűnést keltettünk.

A másik ilyen kedves emlékem, hogy feleséged őnagysága tetőtől talpig matyó-hímzésű kosztümben jelent meg közöttünk és hogy ez nagyon jól állt neki.

A harmadik emlékem az, amit elmondtál a kisfiadról, aki szintén ott volt a Sorbonne-on és hallgatta szép előadásodat, mikor verseim témáinak totalitását a Victor Hugóéval hasonlítottad össze - t.i. hogy reggel a Kicsi magától megszólalt az ágyban: "Apuka, azért mégis csak nagyobb költő Mécs bácsi, mint Victor Hugo" - s mikor kérdezted, hogy melyik vers tetszett neki legjobban, azt válaszolta magyarul: "Is-ten."

Negyedszer: az kapott meg nagyon, hogy mikor bájos otthonodban meglátogattunk Molnos Lipóttal, a kicsi rögtön előhozta játékszereit, persze katonákat s köztük német katonákat is. - Te meg megmagyaráztad, hogy ki akarod irtani fiadból a gyanut és bizalmatlanságot az Ember iránt, még akkor is, ha az német nemzetiségű. Ki se mondhatom Neked, hogy mennyire nagynak és következetesnek tartottalak akkor, - mikor Párisban jártamkor figyelmeztettek arra, ne említsem a szalonokban, hogy két héttel előbb Berlinben szavaltam. Én a németekért soha nem rajongtam, ha szabad vallanom: a lelkemhez mindég közelebb éreztem még a "vallástalan" franciákat is, mint a nagyrészt protestáns németeket, - de ha nem úgy fogunk eljárni, nem ilyen következetesen mint Te, szociális világnézeted alapján s ahogy én kívánom evangéliumi ihletettségem alapján, akkor a Dante Infernóját a valóságban fogja megszégyeníteni és túlszárnyalni milliószor Európa!

Kedves Barátom, ezek kicsi élményeknek látszanak, de a legnagyobb élmény mégis nem az Eiffel-torony, hanem a nemes gondolkozású, magas világnézetű fény-torony-lélek, amelyről a szebb jövőbe lehet látni!!

Kitűnő könyvedet Magyarországról megkaptam. Hálás köszönet érte. Nagyon érdekes, amit rólam írsz benne, hogy ihletőm inkább Pán, mint Krisztus. A vallási misztika tényleg távol áll tőlem. Vidám vallásosság, mely megízesíti az én életemet és a mások életét: ez a mostani lényegem. Ez a vidámság azelőtt hiányzott belőlem. A Test, a Vágyak, a Fiatalság erői tomboltak bennem a Hajnali harangszó korszakában látszólag vidáman, de a valóságban diszharmóniákkal, elégedetlenséggel, mindenféle forradalmak utáni vággyal, testi-lelki háborúskodással, szóval csupa boldogtalansággal. Keveréke voltam az örökölt, atavisztikus meleg, közvetlen, sárosmegyei katolikumnak és valami fiatalos pogányságnak. Azt hiszem ilyenek lehettek a Renaissance félig pogány félig keresztény bíborosai. Ez a korszak tartott fölszentelésemtől vagy 5-6 évig. Fölszentelésem után rögtön spanyol tüdőgyulladásba estem, 5 hétig nem tudtam magamról (október, 1918!) elaludtam Hungáriában és a lázakból felébredtem Csehszlovákiában! Elvesztettem múltam "erőit" és gyengeségeit, melanchóliáját, pár hónapig nagyon gyenge voltam, aztán jött a reakció: testi teljes fellendülés, vad világias optimizmus. Ez az a korszak, amelyre ráillik megállapításod: hogy Pán dominált az életemben. Azóta erősen átszűrt az Élet, az Isten, néhány betegség, sok-sok Kegyelem, két hetes gyónások és a sok szeretet, amelyet sok szív illatozott felém, a tied is. Ideálom az a pap, aki a kegyelem gyémánt-páncéljában jár, de felette vidám gyermek-arc van s ha kell akár bohóc-ruha is! Házam éjjel-nappal nyitva testi-lelki szegényeknek, vendégeknek: Ott vagyok falusi lakodalmakban, vadászatokon veszek részt, keresztelőkön, pódiumokon járok néha hetekig és mindég, mindenütt állandóan az Istennel és figyelve, ne kövessek el bűnt, vagyis ne törjön össze a lelken a kegyelem gyémántpáncélja. Heti 24 órában tanítok hittant, egyesületeket vezetek s - néha játszom a költészettel. Mivel fülig vagyok az életben, a költészetemnek sincs irodalom-, esztétika-, misztika-szaga, friss madár-vér van a töltőtollamban. Pán valami kőben Asszisi Szt. Ferenccé alakult át, ha nem is egészen. Elküldtem Neked a Fehéren és kéken c. új kötetemet, ebben már ezt a teljesen átszűrt életemet kapod. Ilyen versek benne: Heribald, Két orralógató aszkéta, Bolondnak lenni.

Nagy a szegénység körülöttem, az állam csak "demokratikus", de nem evangéliumi, a szegénység és nyomor pl. itt a Bodrogközön igen nagy. Különösen a kissebbségi magyarok között. A népnek nincs Atyja! Szt. Pál azt írta két ezer évvel ezelőtt: "Habetis decem millia paedagogos, sed non multos Patres!" Hát ma még inkább így van. Én kialakítottam magamban ezt az Atyaságot; nemcsak katolikusok, de zsidók, kálvinisták is járnak hozzám, mint egy szív-foltozó műhelybe. Szociális verseimet nem programm-elgondolások gyártották, de nőttek, innen, maguktól. Jó volna, ha Molnos ezekből is venne fel verseim francia fordításai közé. - Feleségednek tiszteletteljes kézcsók, kisfiadat csókolom, Téged szeretettel üdvözöllek

Királyhelmec, 1937. nov. 17.

Mécs László

Mécs László franciaországi népszerűsége a két párizsi előadással korántsem ért véget. 1938-ban - mint olvastuk - megjelent válogatott verseinek fordítása, majd 1944-ben egy újabb kötet látott napvilágot: Ladislas Mécs: Poemes (Paris, Horizons de France). E kötet előszavát Paul Valéry írta, az a költő, akinek verseire már akkor felfigyeltek a magyar irodalmárok is. Paul Valéry a következőképpen mutatja be Mécs Lászlót: "Néhány évvel ezelőtt abban a meglepetésben volt részem, hogy saját szemeimmel láttam egy költőt... megismerkedhettem egy költővel... Azt akarom mondani, hogy láttam valakit és beszéltem valakivel, akinek első látása megragadott és belémsugallta egy léleknek a képét, amely mintha különösképpen a költészet számára lett volna teremtve, ha ugyan nem az alkotta ilyenné.

Minden bizonnyal az utóbbi ötven egynéhány év alatt találkoztam és megismerkedtem nem egy személyiséggel, aki a vers művészetének szentelte magát és nem egy közülük igen ritka értéket képviselt. De legtöbbjüknek megjelenése nem sugározta lírai lényüket. Elég gyakran láttam Leconte de Lisle-t és Verlaine-t, szoros kapcsolatok fűztek Mallarméhoz, sokszor felkerestem Herediát, a kávéházban néha elbeszélgettem Moréas-val, Henri de Régnier barátaim közé tartozott, és Gabriele d’Annunzio meghívott otthonába a Garda-tó partjára. Kétségtelen, hogy ezek a különböző költők, alighogy egy-két szót váltottunk, azonnal megleptek teremtői lényük csodálatos természetével, de azután beszélgetésünk valahogy elfakult.

Viszont alighogy Mécs László közelébe jutottam, rögtön megragadott személyiségében az a vibráló élénkség, amely olyan lényre vallott, aki a Szó dicsfényében élt és annak szentelte magát. A legelragadóbb és a legnemesebb jelenség volt. Nemes és megnyerő, arcán tükröződött a vágy, hogy meg akar érteni és értetni, amivel azonnal meggyőzi mindazokat, akik szellemi gyónásra képesek. Hangja meleg volt, a leggazdagabb árnyalatok kifejezésére képes és mélységes. Az én hangom fakó és elég gyenge: az volt az érzésem, hogy papírpénzt cserélek ki az ő aranyával."

Sauvageot professzor cikkében utal arra, hogy a magyar közönség értetlenül vette tudomásul, hogy egy költő, akit kortársai nem tartottak jelentősnek, ilyen nagy hatással tudott lenni a francia közönségre, s mi több, a párizsi közönségre. Hiszen minden magyar szellem úgy gondolta, hogy művészi pályája betetőzése csak egy párizsi siker lehet. És Mécs Lászlónak itt sikerült ezt a mindenki által áhított elismerést kivívni, mégpedig valóban francia közönség előtt. A nyelvész beszél arról, hogy mi sem lett volna könnyebb, mint megtölteni egy termet párizsi magyarokkal, akik boldogan hallgatták volna az anyanyelvükön hozzájuk szóló költőt. De Sauvageot professzor és Molnos Lipót igazgató ennél eredetibb sikerre vágytak. Sikerült is francia közönséget szervezniük, mégpedig francia értelmiségieket, akik egy része az École Normale Superieure régi hallgatói közé tartozott. Így a siker teljesebb volt.

Mécs László köteteivel az olvasóközönséget is megnyerte, hiszen könyveit hamar elkapkodták. A francia irodalmi köröket is meghódította, ahol barátsággal fogadták, mint erre Paul Valéry is utal, amikor személyes találkozásukról ír az előszóban: "Gyakran visszaemlékszem azokra a bájos órákra, amelyeket Rilkével töltöttem: csodálkozva láttuk egymásban a különbségeket, amelyek mintha egymással játszottak volna. Ezek megteremtették közöttünk a sokféleség rokonszenvét, még költői mosolyunk egységét is. Nem kevésbé boldog voltam, amikor akár csak rövid időre is, találkozhattam Mécs atyával, és nem fejezhetem be ezt az előszómat anélkül, hogy neki megmondanám: milyen kedves emlékezettel őrzöm beszélgetésünk szavait, amelyek úgy elkeveredtek a füstkarikában, mint ahogy megfürödtek líránkban."

Sauvageot professzor úgy érezte, hogy magyarázattal tartozik a magyar közönségnek, így cikkében a következőket írja: "Tudom, hogy magyar barátaim most azt várják, hogy kimondjam, hogy mit is gondolok Mécs költészetéről és a kortárs magyar irodalomban elfoglalt helyéről. Könnyű lenne kitérni e feladat elől azzal a kifogással, hogy egy külföldinek nem illik a magyar költőket osztályozni. Mégis engedtessék meg neki, hogy megmondja, kiket kedvel. Valójában egy külföldi véleménye nem sokat számít. Nem istenítette-e Petőfi Béranger-t, akit a franciák teljesen elfeledtek? Míg a francia kritika szinte egyöntetűen tagadta Maupassant műveinek irodalmi értékét, kedves barátom, Benedek Marcell nem habozott azt állítani, hogy Maupassant a francia próza legnagyobb mestere. Bevallom egyébként, hogy osztom valamelyest ezt a véleményt, szemben a francia irodalomtörténész urak acsarkodásával. Mondanám-e Mécsről, hogy nagy költő? Nem tudom. Azt tudom csupán, hogy egyes versei megindítanak, s átéléssel olvasom őket. Még akkor is, ha olyan dolgokról szól, amelyek banálisak. Marcel Pagnol mondta egyszer, hogy >>közhely nélkül nincs költészet<<, és gyakran jut eszembe ez a kijelentés. Annyi biztos, hogy van közhely Mécs költészetében, de szükséges-e, hogy egy költemény nehezen érthető legyen, olyan érzésről szóljon, amit nehéz értelmezni, sőt néha teljesen értelmetlenné váljon azért, hogy költeménynek tekinthessük?"

Majd folytatja: "Mécs verseinek sikere nem jelenti azt, hogy a magyar költészet megtelepedett Franciaországban. Ez csak egy kis epizód volt. (...) az igazi hatásról akkor beszélhetnénk, ha ezek a versek visszhangra találtak volna egy író vagy egy gondolkodó műveiben. Attól tartok, hogy egyedül Paul Valéry előszava őrzi a magyar költő, Mécs László párizsi és franciaországi látogatásának sikerét."

Úgy gondolom, érdemes volt ennek az irodalmi eseménynek a feltárása. Rámutat elsősorban arra, hogy Mécs László olyan költő volt, aki a külföldi, magyarul nem értő hallgatókra nagy hatással tudott lenni. A magyar szakértők közül viszont sokan elmarasztalták. Láttuk, hogy maga Sauvageot is az idézett cikkben felteszi a kérdést, hogy vajon irodalmi szempontból értékesek-e Mécs László versei. A felelet, amelyet ad rá, talán meglepő, de őszinte: "Je n’en sais rien." Ezzel mintegy elhárítja magától az irodalmi és esztétikai ítélkezés felelősségét, egyben igazolja magát a magyar irodalmárok előtt, akik nem tudták megérteni, hogy miért fordít a nagy professzor annyi energiát e költő megismertetésére.

Anélkül, hogy Mécs László költészetéről ítéletet kívánnék mondani, befejezésül csak egyetlen megjegyzést tennék: Mécs László a francia-magyar költői barátkozás olyan formájában nyújtott segédkezet, amelynek művelése ma is időszerű.


stílus 1 (fehér)
stílus 2 (fekete)

+ betűméret | - betűméret